Bekövetkezett az a beszélgetés, amitől már nagyon nagyon rég óta félek. Imre hallott a haláltáborokról, és rá is kérdezett, hogy mi is történt. Már beszélgettem vele a világháborúkról, meg elhangzott az "Anya, mi volt a legszörnyűbb dolog a történelemben" kérdés, de azért részleteiben igyekeztem valahogy megkímélni?, vagy kivonni magam a beavatás felelőssége alól? vagy elodázni ezt a történetet, ami után semmi sem lesz ugyan olyan? Nem tudom. Nem akartam még most elmondani. De ez a történet annyira alattomos, olyan mélyen beleszivárgott már mindenbe, hogy nem lehet kiszűrni, zárójelbe tenni. Tudhattam volna, hogy előbb utóbb szembe találja magát vele. Az én találkozásom ezzel annyira meghatározó és drámai volt, annyira megállt akkor valami, hogy Imre ugyanabba az időcsapdába esett bele. Másodikos, vagy harmadikos lehettem, amikor az egyik iskolatársnőm (ma bábszínházat vezet) hangosan olvasott egy lágernaplóból a többieknek. Mondták, hogy menjek arrébb, hogy kicsi vagyok és nem nekem való, de engem letaglózott amit hallottam, nem tudtam nem oda figyelni, vagy elfordulni. A félelem, az undor érzése lepett meg, olyan érzés, ami valahol mindig ott marad az emberben, a legszebb pillanataiban is. És ezt nem akartam Imrének. Nem is tudom, lehet-e az ember ennyire önző?

Imre mondta, hogy valami szörnyű dolgot hallott, a táborokat, és hogy oda gyerekeket is vittek, és nem is tudja, hogy lehetett onnan megszabaduni. És mondtam, hogy hát voltak, akik megszabadultak. De sokan nem szabadultak meg - zárta el a nagyon keskeny kijáratot Imre. Igen - mondtam én, sokan nem szabadultak meg. Még a gyerekek sem - tette hozzá Imre. És én azt kellett mondjam, hogy igen, még a gyerekek sem szabadultak meg. (Főleg ők nem, de nem mondtam ki). És akkor ez hogy lehet? Kérdezte Imre, és halottam a hangján, hogy itt most már nincsenek válaszai, és nem is vár tőlem választ. Ez volt a legszomorúbb. Látod, mondom én, azért fontos, hogy beszéljünk róluk, azokról akik nem szabadultak meg, mert így lehet megőrizni az emléküket, és annak az emlékét, ami velük  történt, és hogy ez így igazságos. Ez igazság? Kérdezte Imre. És nem mondtam neki, hogy nem, ez nem igazság. De akartam mondani valami vígasztalót, azt mondtam, hogy végül azért a jó győz. Imre meg mondta, hogy nem, nem a jó győz . É azt hiszem, tulajdonképpen ez a gyerekkorának a vége.