Beleestem valami idővákumba az utóbbi hetekben, nem látom a mélyét, a végét, csak azt érzem, hogy zuhanok. A napok, a hetek megszűntek. Azt hiszem, csak a sorok ritmusa, amiket róvok nap mint nap, az egyetlen ritmus, ami segít tájékozódni. A nap akkor kezdődik, ha tiszta a képernyő, akkor végződik, ha rengeteg ablak, file van nyitva. És azzal záródik, hogy türelmetlenül lecsapom a laptop fedelét, mert nincs már kedvem egyenként mindent kikapcs. Különben sincs kikapcs, mert éjjel is folytatom a sorokat, szortírozom az információkat, fényesítem a témákat, befejezéseket találok ki, lezárásokat. Rabszolga vagyok, azt hiszem. Nem zavar ez most, nem is vagyok fáradt a szó klasszikus értelmében. Ha csak az nem a fáradtság jele, hogy megint megébredek hajnal négykor és vergődöm ötig legalább, hogy legálisan fel tudjak kelni, megnézni az első híradókat, elolvasni a sajtót. Öt előtt felkelni nagyon gáz, akkor már be kéne vallani, hogy hibbant az ember.

A baj az, hogy Gábor is zuhan velem. Időnként enni adok, sokszor dolgozom úgy, hogy lóg rajtam és szopik, mert éhes, szomjas, vagy mert unatkozik, és játszani úgysincs időm. Igyekszem nagyon, hogy ne fájjon ez most, hogy így vagyunk. Muszáj csinálni most. Muszáj ez a ritmus. Amúgy jól bírja a csávó, egyre önállóbb, hosszan eljátszik az autóival, olvasgat, vagy ide-oda felmászik, ilyenkor mindig úgy írok, hogy félig a képernyőt lesem, félig őt, vetődöm, mint egy kézidlabdás, eddig mindig elkaptam, amikor merészebben zuhant. Ma este kicsit belekeseredtem az egészben, amíg fürdettem, hogy miért nem jut ki, hogy lötyögjünk a játszótéren, vagy csak úgy sétáljunk, homokozzunk, ellegyünk a felszínen. Aztán kitaláltam, hogy majd reggel korán, amikor még nincs munka, elmegyünk játszóterezni, és késő este meg sétálunk, és valahogy kikanyarítjuk magunknak azt, ami jár nekünk.

Annak ellenére, hogy elvan, mint egy vadon-gyerek, egy kis Maugli, sok mindent csinál, amire rácsodálkozom. Ma este mondta utánam a nevét, ahogy ült a kádba. Gábor, Gábor - ismételgettük, tisztán mondta. A tegnap a kezébe került egy Miki játék, egy kis manga figura nagy szemekkel: tisztán azt mondta Baba. Nem is tudom, honnan tanulja, már elkövettem egyszer azt a hibát, amire most is hajlamos vagyok, hogy egész nap hallgatagon jövök megyek a lakásban, belül zakatolok, nem kívül. Lehet, hogy hallja a gondolataimat?:)

Olyan lelkifurdim van amúgy, hogy nem kap eleget, hogy az éjjel azt álmodtam, hogy nem etetem rendesen, és nagyon lefogyott. Egész nap azt lestem, hogy nincs-e lefogyva, de nem. Azt hiszem, nem. Csak olyan furcsa étkezési szokásai vannak. Azt szereti, amit mi: felvágottat, vajas kenyeret, sült húst, jó rágnivaló emberbe való ételeket. A tehéntejet meg sem akarja kóstólni, sem a tejberizset-grizet-babapépeket. Meg se paríttyázza. Ez aggaszt, jó volna esténként megtömni valami tejpéppel, és tudni, hogy na akkor most dugig lakott. Sosem tudom, hogy ezekből a kenyércsipegetésekből eleget kap-e?

Miki és Imre Váradon vannak, ők külön fejezet, de nem ma, mert most akkor megint kóma.