Ma kiállításon voltunk, Sugár JÁnos állított ki a B5 stúdióban. Előtte egy beszélgetésem volt a weekenden. Elég személyes beszélgetés lett volna egy nyílt teraszon egy férfival. Fejünk felett feszes vászon ernyő volt, és fölötte gesztenyefa. A teraszon pedig két asztalnál is egyenruhába öltözött focisták ültek, meccsre vártak. A beszélgetés nem haladt, férfival beszélgetni nem lehet.(Ez a struktúra, hogy én mondok valamit, ő válaszol, én megint mondok valamit, ő megint válaszol - ez nagyon ritkán működik. Én mondtam valamit, ő evett. Minden falatnál azt hittem, hogy most fog válaszolni, de egyre nagyobb összpontosítással falt és rágott, amíg rá nem jöttem, hogy zsákmány elfogyasztása megelőz minden törzsi, és személyközi igényt. Nagy örlőivel marta a húst, és ahogy figyeltem, hogyan működik saját egzisztenciájának kizökkenthetetlen ösztöne (eat your being) megint beszűkült (vagy kitágult?) körülöttem a fizikai tér. A szomszéd asztalnál zajongó munka után focizó hivatalnokok szavanna széli majomhordákká vedlettek át: egyre biztosabban hallatszott a morajlásuk. Az emberi hang is hierarchikus rendbe szerveződik, vannak kikurjantások és bekiabálások, aláhangok, föléordítások és a sok féle szólam mégis egyetlen masszává szerveződik, a tömegek hangja mindig ugyanolyan. Különös, hogy bár ilyenkor hallja az ember a különálló, elszabaduló mondatokat, a jelentések ezekről könnyen leválnak. És nyilvánvalóvá válik, hogy a hangszín, a hanglejtés üzen igazán, maguk a szavak csak járulékos és esetleges elemek, felcserélhetők. A verbális kommunikáció olyan, mint a vakbél, funkciója már vajmi kevés van neki. Próbáltam meglesni a szomszéd asztaloknál a férfiakat, akik egyre felszabadultabbá váltak egymás társaságától. De az önálló vonások lassan összemosódtak, hasonult egymáshoz a mimikájuk, felolvadtak egymásban. Egyre harsányabban nevettek, egyre artikulálatlanabbul kiabáltak. Az ádámcsutkák önfeledt játéka. Néztem az egyforma focista ruhákat, az egyforma jelvényeket,az egyenszínt. És arra gondoltam, hogy a dallam, amit hallok, mennyire egyetemes. Hogy ugyanez a hangorkán hallatszik focimeccsen és háborúban. Hogy ott, a teraszon, miközben én valami nagyon egyénire, valami nagyon személyesre várok, körül vesz valami általános. Több is, kevesebb is annál, hogy én, és te.
Szemben velem a férfi hallgatot, a hús elfogyott. Heves szél indult, a gesztenye fáról dörögve zúdultak le a gesztenyék. Menekülni kellett.
Este megnéztük a Sugár kiállítást, háborús fotókból montírozott film fegyverekről, egyenruhákról. Az agresszió egyetemes mozaikjáról.
Azon gondolkodtam, miféle agresszió ez az egyetemesség? Miféle egyetemesség az agresszió? Az önérvényesítésé? A leigázásé? Vagy ez az ösztön, hogy az ember több legyen, mint önmaga. Öblösebb, ércesebb . Összehangoltabb. Csapatszellem. Világszellem.
Volt még egy film az érzéki csalódásról, a veszélyről, és az összefüggésekről. Annak a végén szerepelt a felirat "eat your being", a your azonban torzítva szerepelt, hiányzott a belső két magánhangzó. És én azon gondolkodtam, vajon én akarom kiolvasni a "te"-t, vagy tényleg ott van. És egyáltalán, mennyire erőszakos (agresszív) a ragaszkodásom az "én"-hez, a "te"-hez?
Imréék kedvelt játéka a csapatjáték (birodalmas, klubbozás, stb). Imre és Miki mindig alárendelt szerpet töltenek be. Imre szokott mérkőzni a vezér pozícióért, de sosem nyeri el. Ennek ellenére örömmel adja át magát a parancsteljesítésnek, a szabálykövetésnek. Örül annak, hogy a hierarchia alján bár, de része a hordának. Miki, az önálló, autonóm és autoriter Miki, a megvesztegethetetlen individuum, ha több fiú verődik össze, nos akkor ő is beáll a sorba. És átadja magát az éppen aktuális küldetésnek (a világ megmentése pl.) Mondanám, hogy majd kinövik, megérik bennük az "én", de azt hiszem, a dolog nem ilyen lineáris. A vágy az önmagunk határainak átlépésére (és az ehhez társuló agresszió), az "illeszkedésre", a "beépülésre" az állandó marad. Legfennebb férfikórus, ivócimbik és focitársak képében tér vissza. Az én pedig... az én agresszíven fél én lenni.
Hozzászólások