Tegnap én voltam az elkövető és az áldozat, három perc alatt sikerült produkálnom Imre összes tünetét, amelyek persze az én tüneteim. Semmit sem oldottam meg, viszont mindent elrontottam, csak a végtelen és kikezdhetetlen optimizmusom mondatja velem azt, hogy nem végleg.
Az egyik előnye a történteknek, hogy leképeződött számomra az agresszió formája. Tökéletesen zárt, szürke, kijárat nélküli kocka. Kikezdhetetlen, lebonthatatlan. Aki bele esik a csapdába - és mi gyakran beleesünk - nem tud kijutni. Nincs semmiféle verbális eszköz a falak lebontására. Talán non verbális eszközök vannak. Érintések, pillantások, hanglejtések. Annak a bizonyítéka, hogy van minden konfliktus előtt és fölött egy olyan emberi összetartozás, amely mentesít saját és a mások indulataitól.
Imrét és Mikit is megviseli ez. Imre újra pislog, kényszeresen, rágja a száját és a tanító néni szerint magányosan rója szünetben az udvart, a kerítés mentén. Miki pragmatikus és megoldási terveket sző. Azt hiszem én is, Imre is neki hiszünk. És Mikiben bízunk elejétől fogva:)
Hozzászólások