Voltunk a hétvégén Cs édesanyjánál világítani. Nagyon készültem rá, én ott szoktam Gábor nagyamamájára emlékezni (aki egészen biztosan szereti és követi az unokáját valahonnan), és ott szoktam az én szeretteimre is emlékezni. És azért is készültem rá, mert Imréékkel ilyenkor remekül lehet beszélgetni, általában. Most nem beszélgettünk az elmentekről, mert saját butaságom miatt teljesen más téma jött szóba, én meg Imre csűrtük-csavartuk, amíg kiértünk a temetőbe, szegény Cs csak hallgatott, és Miki is hallgatott, elárasztottuk az autót a rögeszméinkkel Imrével. És a temetőbe is úgy indultunk neki, mint egy majomhadsereg, Imre és Miki szaladgált, Gábor lógott rajtam, Csaba fészkelődve hozta a már megint utolsó percben megvásárolt virágot. És éppen csak kiértünk temető-zárás előtt, mert perszehogy dolgoztam egész vasárnap délután.

Gábor a sírnál kezdett el a legjobban fészkelődni, próbáltam átadni Cs-nek, hátha össze tudnak bújni egy kicsit. De nem, Gáborba belebújt a kukac, átkérezkedett, miközben Imre jó hangosan bejelentette, hogy elmennek Mikivel pisilni, mert már nem bírják. Gyorsan gyújtottuk meg a magunkkal vitt két mécsest, és gyorsan mondtam magamban, hogy ugye érzitek, hogy mennyit gondolunk rátok, és ugye látjátok, hogy semmit sem változunk, szedettvedették vagyunk már megint, rohanunk, lihegünk, lóg rajtunk a kabát. Két mécsest vittem, az egyiket mindenkinek, akit ismertem és úgy szerettem, és egyet annak, akit nem ismerhettünk meg az idén. De bele sem tudtam ebbe gondolni, és talán jobb is így, sodort magával a hideg szél, a gyorsan pörgő este.

Már a kijárat felé trappoltunk, amikor Imre, ártatlan és csengő hangján messzire hallhatóan megjegyezte "Jaj, bocsántatot kell kérnünk Istentől!".

Arra gondoltam, hogy azért, mert rohantunk, mert felszínesek voltunk, vagy mert félre gomboltuk a kabátunkat. Meghatódtam az ártatlan, tapintatos fiamon, aki érces kappanhangján ennyitt  tett hozzá

"Ide pisiltünk a megszentelt földbe, szegény lelkek, akik most itt mászkálnak"