Ez volt az Imre által tegnap írt regényrészlet fejezetcíme, voltak benne ágyuk, kalózok, gyermekekkel és élelmiszerrel menekülő felfedezők.

Ha reggel kérdi valaki, hogy honnan ihletődik ilyen háborús témában a gyermek, tiszta lelkiismerettel azt mondom, hogy nem tudom. A tegnap reggel ugyanis mentaillatú béke honolt itthon, kint a novemberi rozsdaerdő belesüppedt a puhán gomolygó ködbe, bent csak úgy kígyóztak ki a sorok a kezem alól, rég nem éreztem ennyire, hogy az univerzum rendben van. Ennek jegyében mentem, napi penzumom jelentős részét letudva az ebattákért iskolába. Útközben előzékenyen átengedtem mindenkit az úton, nem zavart, ha rám dudáltak, nem dudáltam, ha elém álltak. A suli előtt egyesítettük erőinket Mikivel és Imrével, és legnagyobb örömünkre felbukkant Greg és Micka. Hűséges társaink az iskolába járásban, és nem csak. Mivel épp a napokban költöztek ki az Óperenciás dombokon is túlra felajánlottuk nekik, hogy hazavisszük autóval őket, ne kelljen buszozzanak. Tudtam, hogy ez a nap rendben van, délutáni dolgaimat gyorsan meg tudom oldani. Jó volt összebújni a Dacsia csaladias langymelegébe. Hátul három fickó viháncolt, elől a mamák jólmegérdemelten pletyizhettek.

Teljesen beleringattam magam az idillbe, abba hogy Mickáéknak van végre otthona, és mi mehetünk velük, hogy együtt vagyunk, hogy olyan magától érthetődően nyílt ki előttün Erdővidék, szelíden, kereken, otthonosan. Minden szépnek tűnt, a novemberi délutáni fény, a személyreszabottan maszatos Dácsia, a párásra szuszogott légtér, a lehetőség, hogy kiléphetünk a térképből, oda ahol már semmi sincs, még telefon jel se, csak nyugalom, nagy nagy nyugalom.

Aztán megérkeztünk Mickáékhoz. Mondtuk, hogy most nem nézzük meg a házat, mert mégiscsak hétköznap van, vár a munka, a család, a ritmus, csak épp megfordulunk icipici utcácskájukban, és rohanunk vissza. Hát nem tudtunk megfordulni. Csúszott az átázott talaj, a vastag lombtakaró, hirtelen megnyílt alattunk a mocsár. És én kapkodni kezdtem, kormányt csavarni, gázt taposni, fékezni, izzadni. Addig addig, amíg az autó kisodródott és elkedett lecsúszni a meredek domboldalon.

Két órával azután, hogy a mentateás dombnézegetős idillben fürödtem ott álltam a meredély szélén billegő autó előtt, nyakig sárosan, a felhevült motorháztetőre borulva, zokogva, és azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nincs is olyan, hogy civilizáció, csak én találtam ki, és a dolgok eredetileg ilyen nyirkosak, sötétek és könyörtelenek.

Aztán már nem nagyon tudom, hogy mi történt. Megjelent egy ló, egy kolhoz időkből előlépett munkaköpenyes bácsi, vele több árny a multból. Előkerült egy acélsodrony. A ló húzta, mi toltuk a kocsit. A dombtetőn állt Greg, Imre és Miki, mint egy beavatkozásra fel nem jogosított görög kórus. Jajongtak néha. (Néha vihogtak). Greg a legválságosabb billanatban felsóhajtott: hja, ilyen az élet falun.

Aztán csak lihegtünk, izzadtunk, adott pillanatban majdnem maga alá temetett engem és Mickát a billegő autó. Végül a ló győzött, kirángatta a sárból a Dácsiát. És akkor Imre szólt ki a kórusból látod anya, minden baj megoldódik, ha vannak jó barátok.

Micka halkan megjegyezte, hogy ha nem lennének jóbarátok, talán gondok sem lennének. De mi tudtuk, hogy a gondok ott vannak elrejtve az univerzumban, néha eltűnnek, néha a legváratlanabb helyzetekben előbukkannak.

Menekültünk haza az ebattákkal. Itthon várt az időközben feltorlódott munka, a határidőfrász, a mikortanulunk pánik, és várt Gábor Nyuszi M-vel, aki nem tudta, miért hagytuk cserben órára.

És akkor leült Imre és megírta a "Harc és reménytelenség" című fejezetet. Így alkot:)