Várva várt március 15-énk nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, de nem maradt tanulság nélkül.
Március 13-án én és a három fiam neki veselkedtünk, hogy átszeljük Erdélyt, csak mi, a honleány és a honfiúk. Útközben minden idilli volt, leszámítva, hogy Imre leitatta Gábort almalével, aki nem volt hozzászokva az ivópohár használatához, pláne nem az almaléhez, úgyhogy az egész trutyit a szája sarkából a ruhájára engedte. Mire észbe kaptam az egész gyerek merő egy ivólé volt. Úgyhogy valahol Kolozsvár és Zilah felé féluton - mikor rádöbbentem a lucskos valóságra - le kelett húznom az útszélére és egyszál pelusra vetkőztetnem Gábort. A ruháit kiteregettem az autó szabad felületein, befűtöttem kegyetlenül és úgy robogtunk tovább.
Zilha előtt, a Meszes hágóján, épp mire a sötétség ránk telepedett megint el kezdett esni a hó, pont úgy, mint januári hazautazásunkkor. És egészen a városig, kb 12 km-en keresztül vastagon, kíméletlenül, zuhant ránk. De most már rutinosabb voltam, nem estem pánikba, nem adtam fel, nem adtuk fel, mert végülis mi honfiúk és honleányok elrettenthetetlenek vagyunk. Beszélgettünk az osztrák császárról, a monarchiáról, Magyarországról, Petőfiről, Wesselényiről stb. Újra és újra rázendítettünk, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentjeee.
S mindezidők alatt szólt a rádió, ment a pinpongozás, hogy akkor jöhet Sólyom, vagy nem. A román adók váltig állították, hogy senki se tíltja, a magyar adók, hogy de. Én meg ott ültem a Daciáan a három gyerekkel (Gábor pőrén-pelusban) és üvöltöttük -hóesés ellen, és hazafias nevelés céljából - a Kossuth-nótát. Érdekes az élet.
Szatmáron aztán sokmindent találtam. Nyuszimamát sok gonddal bajjal. Többekközt feljelentették néhányan a falujából, hogy nem mennek többet a rendelőjébe, mert túl sok ott a cigány, Nyuszimama nem átallja kezelni őket. Megátalkodott Nyuszi EM.
Mit lehet erre mondani? Elmenekültünk Szatmáron a Kossuth kertbe, bejáratánál a felirat románul és magyarul: "Római Park - Kossuth kert". Világos:) Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne.
Gábor hintázott, babahintán, a fiúk tomboltak, remek volt.
De anélkül kellett vasárnap, 15-én visszafordulnunk, hogy Nyuszimamát igazán megvígasztalhattuk volna. Reménykedtünk benne, hogy legalább Erdődön szép 15-i ünnepségbe botlunk. De Erdődön senkit sem találtunk, csak a nagy szomorú magányos tájat. Imrének nagyon rosszul esett, igencsak ünnepi hangulatba jött.
Zilahon, a Wesselényi szobornál már találtunk ünneplőket, de még az ünnepség nem kezdődött el, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy Kolozsváron tesszük tiszteletünket.
Nagyon rossz döntés volt, mert Kolozsváron két nagy ünnepség is volt: egy a Mátyás-szobor környékén a magyaroknak, és egy az Avrma Iancu szobor környéként a román szélsőjobbnak. Minden tele volt rendőrrel, és sehol nem volt az a vidám ünnepi hangulat, amit kerestünk.
Úgyhogy ezredjére is rágyújtottunk a Kossuth nótára és meg se álltunk Jeddig. Megbeszéltük, hogy kénytelenek leszünk fejben és egymásközt ünnepelni. Jó sokat beszélgettünk arról, hogy mi a forradalom, mi az igazság, az igazságtalanság, az elnyomás.
Azóta ez foglalkoztatja a fickókat, és különböző szerepjátékokban leosztják, ki a forradalmár, és ki az aki ellen lázadni kell. Imre osztrák akar lenni, legnagyobb meglepetésemre, de úgy, hogy csak kis adókat vet ki és abból nagyon sok mindent épít és működtet. Vajon miért ez jött be neki?
Én meg próbálom moderálni az indulatokat, és mindig intő példaként a harmadik utas Széchenyit állítom elibék, de mindezidáig hatástalanul.
Viszont Imre hétfő reggel mi mással, mint a Kossuth nótával vonult be a Dacia iskola folyósóján, és hogy is mondjam ez különösen vette ki magát. Eszébe sem jutott, hogy a román és magyar osztályokkal vegyes iskola falai között nem mindenki reagál egyformán. És még jó, hogy eszébe sem jutott.
Hozzászólások