Fogalmam sincs, hogy a humor mennyiben tanult kommunikációs eszköz, és mennyire személyiségfüggő jelenség. Csaba kérdezte, hogy Imre is annyit nevetett-e, mint Gábor ekkora korában. Ha vissza gondolok Imre valóban sokat nevetett, mint Gábor, Miki viszont hallgatagabb fazon volt: ő is vidáman reagált dolgokra, de ehhez alapos indok kellett. Imre keresi egész kicsi kora óta a vicces helyzeteket, és teremti azokat, Miki kiélvezi. Ez a kettejük kettősének a titka is: Imre az aktor, Miki a közönség.

Imre humorfejlődését figyelve azt is látom, hogy a szituációs humor fejlesztette a nyelvit. A mit vesz fel, hova bújik el, mit mire használ - humora vált először szóviccek, aztán mesélhető történetek forrásává, formájává. A mindennapos tengeri beszámolók (a múlthéten a Fekete-tengeren voltak Zsommal) fordulatai voltak, hogy "ma sült medúzát ettem", "Anya, láttam cápát! ............... a tányéromon".

Gábor most áll a humorfejlődés elején. Az első tudatos "vicce" az volt, amikor a keze helyett a lábával kezdett el integetni. Tudta, hogy vicces, ilyenkor mindig nagyot kacagott. A lábhoz amúgy is bensőséges viszony fűzi. Nem csak a békés saját-lábujj szopogatás idillje miatt. Ha eszünk, vagy beszélgetünk az asztalnál, gyakran odamászik az apja lábához és csiklandozza. Erre Csaba érzékenyebb, mint én, hangosan nevet, elkapkodja a lábát, gondolom azért vált elsődleges célponttá. De hogy Gábor a lábfunkciót milyen alaposan tudja alkalmazni, arra akkor jöttem rá, amikor egyszer meztelen lábbal, de egyedül üldögéltem a szobában, odajött, végigzongorázott a lábujjaimon, rámnézett és nevetve azt mondta, "Apa". Hát, ha Freud pajtás tudná, hogy egy fiatalemberben az Apa-kép azonosult a lábfétissel, biztos újraírná az életműve egy részét:)