Tomasio kérdezte, hogy miért engedem, hogy az ebatták hiradót nézzenek, és így szembesüljenek a "valóság brutalitásával", és annyira elgondolkodtatott, hogy azt hiszem itt válaszolok.

A híradó, a hírfogyasztás nálunk - szakmai alapon is - mindennapos állandó tevékenység. Az első emlékeim gyerekkoromból híradóhoz köthetők. A Falkland háborúhoz, a Gházai övezethez, a Fényes ösvényhez. Ronald Reagen és Maci Laci, Arafat és Rumcájsz. Valahogy így körvonalazódnak az egykori hősök és antihősök. Az apámmal kötött szerződés úgy szólt, hogy ha én csendben vagyok a híradó alatt, ő is csendben lesz a tévé maci alatt, kölcsönös tiszteletből megnéztük egymás műsorát. És az eredmény az lett, hogy apám is beleélte magát Barba papáékba (mai napig dudorássza, hogy "végre megjött Barba papa") és én is oda figyeltem Chrudinák Alajosra és társaira.

Azóta rájöttem, hogy nincs különösebb különbség a valódi mesék és a fikciós történetek között. Ugyanúgy mesélik őket egymásnak az emberek, ugyanúgy fonódnak egybe az epizódok, térnek vissza motívumok.

Talán a fikcó az mindig veszélyesebb egy kicsit, mindig több mindent enged meg az ember fantáziája, sötétebb a sötét, igaz fényesebb a fényes is.  A mesék befelé visznek, a mindennapok történetei meg kifelé, legalábbis egymás felé. Megtanítanak tájékozódni, térben és időben, odafigyelni történésekre, döntéshelyzeteket értelmezni. Imre és Miki más tudja, mi a demokrácia, mi a diktatúra. Tudják, miféle  hordák a pártok, és miféle trollok a politikusok. Választásokon izgulnak, és elméleteket gyártanak a rosszakról és jókról. És egyáltalán: tudják, hogy nincs se jó, se rossz, hogy a gondolkodás tesz mindent azzá ami. Ezért szeretnek gondolkodni, "hírelni".

Ami a hétköznapok brutalitását illteti: nincs tabu. Sem halál, sem élet nem tabu. De minden információból annyit vesznek magukhoz, amennyit akarnak. Megfigyeltem, hogy azoktól a helyzetektől, amelyekehez nem érzik magukat elég erősnek, elfordulnak. Majd szépen lassan kezdik feldolgozni, beépíteni a fantáziájukba, a kérdéseikbe.