Amíg a gyerekeket vártam, sokszor volt, hogy ettem valami ételt, és arra gondoltam, hogy ez az íz, ez az anyag, most beléjük épül. A gyerekeim paradicsomlevesből, őszibarackból, kovászos uborkából lesznek. Hát így van ez. Na, és akkor ne mondjam a könyveket, az embereket és az érzéseket, amit ekkortájt fogyasztottam.

Gáborral korházban lenni pokoli volt. Ő az intenzíven, én a babamama szobában tömegben is egyedül. Az egyetlen kijárat a nálam lévő laptop volt, és a filmek, amelyeket Csaba jóérzékkel összeszedett a számomra (olyan babarózsaszín, lelkesítő opuszok, mint az általam nagyon kedvelt, és el nem viselt Polanski Iszonyatja). Amíg  fejtem, készültem arra a tizenöt percre, amíg Gábort az intenzíven meglátogathattam, néztem ezeket a filmeket, arra gondoltam, hogy most ezek a képek és érzetek belefolynak a tejbe? És akkor Gábor cseppenként beszopta az Iszonyatot, vagy hogy?

Na, de volt egy film, ami nekem akkor éltementőnek bizonyult, de legalábbis lélekmentőnek. Egy olyan történet, olyan képekkel, zenével, olyan arcokkal, amelyek végülis átrajzolták azokat a napokat, feltöltötték, kisimították, újraírták és előre elgondolhatóvá tették azt, ami ránk várt. A humor, az emberség, a gyengeség és a gyengédség, az emberi kegyetlenség valami olyan keveréke, amit intravénásan nyomtam magamba, legalább húzszor megnéztem benttartózkodásunk alatt. És azóta is, legalább hetente, kéthetente megnézem az Ádám almáit. Nem tudom, a gyerekeimen meglátszik-e majd, ha megnőnek, hogy mit is "ettem", amikor ők érkeztek? Imrével Balázs Bélát olvastam (különös tekintettel a Kékszakállúra), Mikivel Pilinszky leveleskönyvét. Gábornak jutott ez a film.