A tegnap esti bejegyzésből, az az, hogy hetek óta azon gondolkodom, hogy lehet úgy információkat pumpálni a gyerekekbe, hogy mentesítsem őket a közhelyek alól.

Itt van mindig, újra és újra a román-magyar téma. Tetszik, nem tetszik, a környezetből úgy jön le, mintha ezt a viszonyt csak konfliktusokban lehetne megfogalmazni, megérteni és megélni. Amikor mentünk Torockóra akkor is elő-elő került, hogy "na és akkor itt a románok megtámadták a magyarokat". Én meg próbálom magyarázni, hogy igen, volt ilyen is, meg olyan is, de alapvetően nem erről szólnak a dolgok.

Vagy itt van Petőfi, akit ugye a magyar irodalomoktatás a nagy magyar költőként tart nyilván. Kb kamasz korában el kezd idegenedni tőle az emberfia, mert túl sablonosnak, hatásvadásznak, felszínesnek érzi. És milyen igaza van, ha csak azokat a verseit olvassa, amelyeknek helyet ad az irodalomoktatás. Pl. itt van ez a kampányverse, a Nemzeti dal. Kb 12 éves koráig tudja komolyan venni (de addig nagyon) az ember. Aztán valahogy - ha egészséges lelki élete van - elkezd idegenkedni a karcsörgetéstől, a sajáthalál-demagógiától. És hosszú időnek kell eltelnie, amíg az igazán kitartó olvasó leveszi a polcról a Petőfi összest és rájön, hogy tényleg remek költő. A Nemzeti daltól függetlenül.

És akkor még nem beszéltem arról, hogy mennyire terhelt és sokszor buta az, amit nemzetiként tart számon a köz. És én ezt nem akarom a gyermekeimnek. Nem akarok giccset, pátoszt agressziót Viszont annyira fontosnak tartom, hogy legyen egy igazán bensőségesen megértett és megélt, a szó legnemesebb és legtisztább, nemzeti kultúrájuk. Csak tudnám, hogyan?