Hóhért akasztok az utóbbi napokban, magamat. Évek óta foglalkozom a gyásszal, a gyász-helyzetekkel, így kívülről figyelem magam. De ez sem mentesít attól, hogy belülről történjenek a törvényszerű folyamatok. Pedig szeretnék most minél nagyobb távolságra kerülni magamtól. Legalább az automatizmusok (önvád pl) ne indulnának be, ne tenném fel, és ne válaszolnám meg a megválaszolhatatlant, hogy miért történt. Közben arra gondolok, amire eddig annyiszor ilyen esetekben, hogy minden vezet valahova, minden olvasható jelként, értelmezhető helyzetként. És arra is, hogy minden másodpercnyi létezés létezés. És itt volt egészen pontosan 7 hétnyi és 1 napnyi létezés. Próbálom ezt az időt visszapörgetni, nem lehet. Persze, eltűnt időnek nincs nyoma. Ennek pláne nem volt. Dühít a tőlem függetlenü működő testem, ami nem én vagyok, amiben lejátszódott ez az egész levés-nemlevés, anélkül, hogy tudtam volna róla. Na jó, hát mi a tudás? A tudásom ebben az esetben értelmetlen és haszontalan lett volna. Az érzeteim kellett volna segítsenek, vagy legalább örömet nyújtsanak ehhez a 7 héthez és 1 naphoz, de ezalatt az idő alatt nem volt más, csak feszültség, szorongás, fáradtság. És ez fáj, ez fáj a legjobban, hogy nem tudtam semmi örömtelit teremteni, átadni ezalatt az idő alatt. Egyetlen este rémlik fel, amikor fagyit ettünk én és a három ebatta, és néztük a vízfelületen táncoló narancssárga fényt. Hátha abból begyöngyözött valami ebbe a 7 hétbe és 1 napba.

A legjobban az esett, hogy azt mondta valaki, még visszajön. Bárcsak lenne hitem, ilyen hitem. Végülis valami mindig újraszüli önmagát, én sem magamnál kezdődtem, és nem magamban érek véget, ezt tudom. Ez a 7 hét és 1 nap végtelenje. Szeretnék most belesimulni ebbe a végtelenbe. Lenni csak az az egyetlen és végtelen, narancssárga fényű, málna és csoki ízű, kétgombócos létezés. Semmi több.