És akkor mentünk az autóban és szólt a rádióban a Zsuffa Péter jazz klubb, és arra gondoltam, meg kellett  élnem a 33 évet (jelzem krisztusi kor, ha szabad ezt  gender alapon alkalmazni), hogy igazán, őszintén, át tudjam adni magam ennek a műfajnak. És hagytam, hogy ide-oda gurítson a zene, labdázzon velem, hátul halkan zsizsegtek az ebatták is (ti ezt még nem érthetitek pajtikák), amikor egyszer csak meg kellett állnom, hogy kiszálljak, párperces elintézni valóért. És motor, zene kikapcs, már kászálódnék is ki, amikor Imre utánam szól, "a zenét hagyd anya, olyan jó". 33, pff! Köszi Péter, jó vagy!

És akkor ide még bemásolnám a fülbemászást:

"
Ez egy jazzműsor, ami nem a zenéről szól. Inkább arról: lehetséges boldognak lenni, ha hagyjuk hogy segítsen a zene.

Feltéve, ha olyan az a zene, ami megérdemli, hogy nálam is elhangozzék. "