Még mindig tart az ólom-időszak, ma különösen nehéz nap volt, nagy nagy pofonokkal.

Így edződik az acél, mondja a klasszikus, és tényleg nagyon igyekszem edződni.

Egyetlen dolog igazán nagyon nehéz, ebattáknak tartani a frontot. Nem, nem arról van szó, hogy most van egy vagy két rossz hangulatú nap , és ezt meg kell értetni velük. Arról van szó, hogy biztonságot akarnak tudni maguk körül, azt akarják látni - és igazuk van - hogy én teremtem meg ezt, én vagyok erre a garancia, hogy nincsenek bennem kételyek, nem ijedek meg, hogy úrrá leszek a szorongáson, a zaklatottságon.

Most pedig nem tudom, hogyan.  Ma este még nem tudom hogyan. Semmi racionális okom nincs arra, hogy azt gondoljam, reggel fogom tudni. De holnap reggel tudnom kell, hogy mihez kedjek azzal a szakadékkal, ami előttem, előttünk tátong.

Sokat gondolok Simone Weilre mostanában. Valószínűleg nála is úgy kezdődőtt az, amit sokáig fanatizmusnak láttam. Hogy egyszerűen megértette, az irracionalitással is szembe lehet nézni, méltóságot lehet adni az ésszerűtlen helyzeteknek.

Ha úgy vesszük, ezek a hétköznapi zuhanások, tényleg csak helyzetgyakorlatok. Nincs nagy baj, élünk, működünk, aztán lesz valami. Igazán lesz valami. Holnap. Vagy holnapután. Vagy azután. Mindegy, kivárjuk.