Az idén nem nagyon lesz nyarunk, pontosabban nyaralásunk, hordjuk a nyolc tonna szenet rendesen. Na de azért úgy gondoltam, hogy azon a két szabadnapon hetente, amikor megengedhetjük magunknak, akkor nagyon célirányosan kihasználjuk a nyarat. Imre legújabb mániájának engedve, ti. hogy történelmi korok között cikázik folyamatosan, hol a 14. hol a 28. századba fantáziálja magát, mi is bejárjuk a lehető legtöbb dimenziót, ami itt elérhető. Rájöttem arra, hogy milyen unalmas Erdély-kép kezd becsontosodni Kolozsvár-Sespiszentgyörgy-Nagyvárad háromszögben, és hogy itt az ideje elszakadni a turisztikai közhelyektől. Vettük a térképet és belőttük az összes olyan zeget-zugot, amelyekről az emberek megfeledkeztek, és amelyek valahogy segítenek nekünk és Imrének az időutazásban.

Két héttel ezelőtti szabad szombatunkon elmentünk Székelyderzsre. Ez a kis falu a Székelyföld és a Szászföld határán van éppen, Udvarhelytől 21 kilométerre. Valamikor elég fontos határhelység lehetett, mert egy csodás 14-15. századi erődtemploma van, most unitárius templomként működik. Igazi várfallal, szuroköntő nyílásokkal. A várfalban kamra rendszer van, most is ott tartják a falubeliek a javaikat (sonkát, szalonnát, gabonát), igen jól szellőzik, hűt a több száz éves öles várfal. A templomot belül egy meglehetősen jól restaurált Szent László freskó díszíti, a Szent László-legendárium legfontosabb elemei mind rajta vannak. Imre úgy olvasott belőle, mint egy profi képregény olvasó, meglepett hogy a pontosan 590 évvel ezelőtt készült képsort milyen jól érti, milyen jól tájékozódik rajta. Igaz, ebben a tanévben nagyon sok legendát olvastak, így ő már tudta, hogy mit kell látnia a képen. A tanítónéniket dícséri, hogy a kötelező olvasmányt megjegyezte értette, s a képre lebontva használta. És ami igazán nagy szó a freskó egyik sarkában egy olyan képtöredék van, ami valószínűleg későbbi alkotás, azonnal felismerte, hogy itt valami kontextus-idegen történet van, meg is fejtette. (Anya, nézd már, milyen pucér csajok ugrálnak a falról - mondta, ennyit a kiskamasz humorról és érdeklődésről). A templom udvarán kis múzeum is van, száz évvel ezelőtti iskolapadok, használati eszközök, még egy régi régi bölcsőt is találtunk. Gyorsan bele is ültek az iskolapadokba, Gábort belefektettük a régi bölcsőbe. Utaztunk egy kicsit az időben:)

DErzsről azért beugrottunk Udvarhelyre is, ahol állítólag Erdély legfinomabb cukrászdája működik, le kellett ellenőrizzük az információt. Hát Nyuszi mamát nem körözi le az Alexandra cukrászda (ezt Imre és Miki jól hallhatóan közölte a személyzettel), de hát isteni volt, több körös rendeléssel tobzódtunk.

Hazafelé meg bementünk Bözödújfalura, ez egy nemlétező falu Udvarhely és Vásárhely között féluton. Itt éltek a székely szombatosok, másnéven "zsidózók", akik a 16. században áttértek a zsidó hitre és azt tartották is a végsőkig. Eladdig, amíg a második világháború alatt őket is deportálták (noha "genetikailag" székelyek voltak). Aki túlélte a világégést, az sem volt túl szerencsés. A Ceausescu rendszer végén egy gátépítési program keretén belül elárasztották a falut. Ma már csak egyetlen templomának a tornya látszik ki a duzzasztógát vizéből. Amit tudni lehet az idő múlásáról, a nyomok rögzíthetőségéről és törölhetőségérő, na azt itt ebben a különös fantomfaluban mind meg lehet tapasztalni. Ma már Bezid - ez a román neve a nemlétező helynek üdülőhely. Sátrakban, sörösládákra pihen a nagy tó partján a nép, akinek fogalma sincs hány és hány titkot, varázslatot, örömöt és szenvedést rejtenek a hullámok. Átvergődtünk a sörözőkön, a potyahorgászokon és a lehető legközelebb mentünk a vízbe omló templomtoronyhoz. Szedtünk háromszál nádat, elhoztuk, ami még onnan elhozható. Megálltunk a tó közelében lévő emlékműnél, amin ott áll a szöveg: "A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják.". 

Hát így.

A múlthét végén csak hárman voltunk, mert Imréék Váradon vannak (erről még mindig nem írtam, de majd) és elmentünk álmaink legtitkosabb zugába, (ne)Keresdre. Keresd már rendesen bent van Szászföldön, a Segesvár és Szászmeggyes között. De nem ám a főút mellett, nem nem nem. Dános mellett (nevéből is látszik, nem egy világváros) szépen le kell térni az úttalan útra, és menni kell befelé a zöld hullámokat vető dombok közé, kis szűk kanyarok fölött a lombok egyre sűrűbben zárják el a kilátást és addig kell menni, amíg az ember már egyáltalán nem lát semmi olyasmit, amit megszokott. Na és amikor már eljutott az ember oda, ahol sem telefonjel nincsen, sem hétköznapi búbánat, na ott van a legtitokzatosabb, legpompázatosabb erdélyi kastélyok egyike, a 15. században Miklós fia Márk által épített, ma is Bethlen tulajdonban lévő csodaerődítmény. Évszázados tölgyek, öles falak, tornyok, lépcsősorok, mohás kőomlások. Elképzelhetetlen jelenség. Megközelíteni nem lehet, magántulajdon, de a kerítésen kívülről megcsodáltuk, zuhogott az eső vastagon, csak néztük néztük ezt az álomvárat. Ha hazajönnek az ebatták egyből elzúzunk oda, és szigorú elhatározásom, hogy bebocsáttást kérek a vár urától. Akárhol is van.

Hát így nyaralunk:) minden szombaton