Csetten és az...

Amíg zuhanyoztam Gábor az előszobába felkente az összes arckrémemet a hajára. Gondosan, egyenletesen. Úgy néz ki, mint egy veréb a porbanfürdés után. Mindig figyeli, hogyan kenem-fenem magamat, és most abszolválta a tanultakat.

A baj csak az, hogy ez a 15 lejes Gerovital krém volt a női öntudatom utolsó pillére, s nem lesz másik. A januári fizetésünk felét még nem adták ki, itthon már nincs sem krumpli, sem rizs. Ha ma sem jön pénz, hát kimegyek az árokpartra, s megnézem, kibújt-e már a lósóska, vagy a csihány vagy valami egyébb főzni való. Esetleg megpróbálok fogni egy nyulat, vagy something:). Háborús idők.

amikor Gábor már megevett három szelet tortát és három pudingos palacsintát. Nem, nem vigyáz az alakjára, ámbár nem is hízik el. Folyamatosan zabál, tesz vesz, és amikor kedves családja sajátos átköltésben elénekli neki a Boóldog,boóldog, boóóldog névnapot, akkor tapsol, pittyogtat és fürdik a figyelemben. Még a mosógépet is hajlandó volt otthagyni néhány perc erejéig, csak hogy felköszönthessük. Úriférfi:)

Imre nem írta fel, hogy mi a házi románból és matekból, mert fájt a nyaka. Ezért este negyed kilenckor kellett körtelefonálni az osztálytársakhoz. Imre szerette volna, ha nem Katáéktól kérdezzük meg, hogy mi a házi, mert mindig ők mondják meg. Én szeretném, ha soha nem kéne megkérdezni, hogy mi a házi. Kiegészítjük egymást:)

Az idei március 15 visszafogottabbra sikerült, mint a tavalyi , de azért Miki meglepett egy gyöngyszemmel, kénytelen vagyok megörökíteni:

"Kossuth Lajos azt üzente

elfogyott a reggelije

ha még egyszer azt üzeni,

senkinek sem jut már kifli,

Éljen a magyar szabadság

Éljen a haza"

Ma megint folytatódott a nemi szerv körüli beszélgetés Imrével, még mindig nem tért napirendre a dolog fölött. Viszont ma lebukott. Ugyanis megmagyarázta, hogy azért használja a meniszerv kifejezést az én drága, félrehalló fiam, mert tudományosan kell beszélnie, ha tudós akar lenni. "Ígyaztán olyanokat kell mondjak, mint triceratopsz, brotnoszaurusz vagy azt, hogy meniszerv. Érted Anyu?"

Imre minden osztálytársnőjének gondosan elmondta, hogy hamarosan meg fogják műteni Gábort. Nem azt mondta, hogy a "fütyüjét", a "bügyüjét" vagy egyébb gügyögős intim házihasználatú szót. Nem, azt mondta jó hangosan "meg fogják műteni Gábor nemi szervét".  Azt mondta azért használta ezt az egyébként még általa sosem használt szót, hogy ne hozza zavarba a lányokat.

Gábor sokat rajzol. Főleg padlóra és bútorra (krémszínű bútoraink vannak...), de papírra is. Egyelőre csak mindenféle lendületes vonalat, de jól nyomja a ceruzát. Viszont a ceruza nyomát újra és újra megpróbálja felvenni, nem érti, miért síkban, miért nem térben van a vonás.

Gábor sokat ül a mosógép előtt. Nincs az a tévéműsor, amely ennyire érdekelné. Ma már azért kapcsoltam be, hogy üljön ott, amíg Cs. vel megbeszélünk valami fontosat. De amikor azt mondtam neki, "látod Gábor, megy a mosógép", akkor ő azt gondolta, hogy tényleg elmegy. És integetett neki.

Gábor egyáltalán nem beszél. Még decemberben legalább tíz szót mondott tisztán, egyszercsak elhallgatott. Nyuszi T. szerint már rájött, hogy a beszéd teljesen felesleges. Viszont néha rajta kapom, hogy számol (megy fel a lépcsőn és magába mondogatja, egy-ké-há). A porszívó egyik elemét pontosan visszaszerelte. A kulcslyukba bedugta a kulcsot. A ceruzahegyezőbe a ceruzát. És órákon át forgatja az autók kerekét. Azt hiszem, jobban érdekli, mi hogy működik, mint az, mi hogy mondható el. Hát így jártunk.

Arra ébredtem, hogy Bandi és Gábor áll egymás mellett, vállt vállnak vetve, és néznek bele az arcomba jó közelről. Bandi az ölembe hajtotta a fejét, Gábor hozzámbújt. Türelmesen megvárták, amíg megiszom a kávém, nem mozdultak. Bandi máskor sosem mer lemászni a saját szőnyegéről és közel jönni az "emberágyhoz".

Ők még mindketten tökéletesen beszélik az érintés nyelvét.

Ma bementem az iskolába, hogy vigyek be két itthon maradt füzetet (hát persze...), és éppen mérték a negyedikes fiúkat. Az iskolaorvos ellenőrizte, hogy az életkoruknak megfelelő-e a hosszúk, súlyuk, meghallgatta a tüdejüket, szívüket.

És annyira megdöbbentem, ahogy ott állt Imre fiam gatyára levetkőzve a sorban, többi kis test között, tucatfiguraként, egy épületnek egy kellékeként. Eszembe jutott a Kis Varsó alkotása, a Tornasor. Ezt láttam:

Elolvastam Baudolina blogján is a sokat hallott érveket, vagy sokszor látott álláspontot . Sosem tudtam pro és kontra érvelni ebben az ügyben (gyerek vagy nem gyerek). Ahogy azt nem tolerálom, ha valaki az én sokpujás életformámról nyilvánít véleményt, az is viszolyogtat, ha valaki a gyerekvállalás mellett agitál. Sőt: a gyermekes életemet sosem keverem a nem gyermekes (szakmai?) életemben. Ez mondjuk elég skizofrén helyzet, mert bizonyos helyzetekben, olyan mintha titkolnám őket. (Máskor meg, mintha leszarnám, hogy van a gyerekeken túl is élet). És nem igaz, hogy nem gondolkodom el azon, hogy milyen lenne, ha nem lennének, és nyugodtan beülhetnék kávézni, kedvem szerint utazgathatnék, és gondot okozna, melyik kultúrprogramot válasszam a hétvégén. (Mert csak konyhában van időm kávézni, utazni, csak ha muszáj, és magánprogramom, na az nincs.) Aztán amikor hajnalonta szaladgálok leellenőrizni, hogy megszáradtak-e a zoknik, amikor kabátfelvétel közben dobom be a megmeredt kávé maradékát, amikor háromnegyed nyolc és nyolc között az idő visszafordíthatóságáról beszélgetünk, amikor Gábor csak úgy hozzámszagol, és akkor is, amikor a matekfelmérő miatt izgulunk, vagy azt osztjuk miért tömörülnek a fiúk "autósok", "verekedősök" és "tudományosak" csoportba - akkor rájövök, hogy ez az egész gyerekszülés-gyerekvállalás egy meditációs gyakorlat. Az a folyamat, amikor az én megtanul eltávolodni az éntől, a nekemtől, a velemtől. Amikor a tükörben nem a saját vonásait keresi az ember. Talán így érek majd vissza én-hez. És ez is egy út.A gyerekvállalás önzés:)

A napokba jöttem rá, hogy nem csak arra kell megtanítani a gyereket, hogyan kell ki és bekapcsolni, kinyitni, lezárni, rákeresni, elmenteni, tárolni, elindítani, másolni, törölni stb.

Meg kell tanítani arra, hogy:nem állunk más háta mögé, ha az éppen beszélget valakivel a neten, nem lépünk be más levelesládjába-adminfelületére-különböző jelszóval védett felületeire, saját jelszavunkat nem adjuk át másnak (még a barátság jeleként sem, mert ez nem a barátság jele) stb.

Továbbá: a nem lehet elég korán kezdeni digitális nevelés ott kezdődik, amikor a bilin ülő gyerekünk elé letesszük a laptopot, és bekapcsoljuk a neten található számtalan felvételek egyikét, amin egy másik gyerek ül a bilin. A bilizés ugyanis csoportos tevékenység, a szobatisztaság pedig tanult minta. És igen hálás ügyfél a bilizést netről tanuló ügyfél.

(kiegészítő bontmot Imrétől: Gábor, te aztán nagyon szereted az alkotást! A barna alkotást!)

Anya - Fiúk, kaptam fizetést. Menjünk el a kézművesboltba, és vegyünk valami klassz szinest, vagy rajzfüzetet.

Miki - Anyaaaa, ne szórd a pénzed. Te csak törődj a házzal. (vö. lakásrészlet)

Imre: - Mit szólnál hozzá Gábor, ha Anya téged is ugráltatna, mint te Anyát. Elkezdene nyafogni, hogy hol a kakaó, és te már kotródhatnál is kakaót főzni.

Gábor: (felcsillan a szeme a "hol a kakaóra" és készségesen nyújtja a kiürült cumisüvegét Imrének.)

Imre: - Nahát, ez mindent ért, csak nem beszél. Tisztára, mint egy kutya.

És ezzel tovább haladtunk Gábor taxonómiai meghatározásában.

Iskolába készülődés reggel, háttérben TV híradóval, benne a hír: a Fidesz újra bevezetné az altós tagozatosok buktatását, amit az SZDSZ hat éve eltörölt, mert a liberálisok szerint ez a pedagógiai eszköz megalázó, és sokszor egy egész életpályát tehet tönkre.

Imre kommentár: Huhh, még jó, hogy nem Magyarországon élünk.

Miki kommentár: Most jól be lehetnénk fosva.

Imre: Anya, meg kell nevelnünk Gábort, mert ha nem tanul meg beszélni, lemarad, mint én románból.

Anya: Gábor is tanul beszélni. Monja például ha kérded, hogy csinál az oroszlán, hogy oááááááááááááááááhhh

Imre: Igen, de nem tudja, hogy mi az oroszlán, csak azt tudja, hogy oáhhhhhhhhh.

Gábor (felcsillan a szeme az oroszlánra): Oááááááááááááááh!

Miki: Gábor! Hogy csinál az Oááááááááááááhhhhhhh!

Imre (röhögve válaszol): Úgy csinál, hogy oroszlán!

Imre (komolyabban): Meg kell nevelnünk Gábort, most még csak ott tart az evolúcióban, hogy egy majom.

És nem félek használni:

És még van az, amikor Gábor, meg Imre - mint hős vitézek - összecsapnak, bárdokkal és kardokkal. Férfierő, hiábana

Pénteken Imréék hangversenyen voltak. A tanító nénikkel visszatérő vendégek a filharmóniában, és Imre feldolgozta már azt a furcsa dilemmát, hogy mitől hangverseny a hangverseny. Eleinte még nem értette, és végig azt skubizta, vajon melyik zenész fog felpattanni és versenyt szaladni a többivel, de aztán ráhangolódott az egymás nyomában hömpölygő hangokra.

Na, de a hangverseny után ünnepelték az első félévben születetteket az osztályban - ez egy régi hagyomány náluk - Nyuszi M. sütött hatalmas csokitortát a társaságnak, és én vittem be. Mire beértem a költeménnyel az egész IV. ott ült csőre töltve, előttük tányérral, pohárral. És arra vonultam be, hogy teli torokból énekelnek, és sütött be az ablakon a februári nap, és csokisabb volt a torta a sokévi átlagnál, és mindenkinek világított a búrája. Nagyon tömör pillanat volt.

De még itt sincs vége, mert Imre felpattant a sütistányérja mellől és szaladt a kezében a matek felmérőjével, és lobogtatta: száz százalékos lett, a tanítónéni piros tintával írta rá: "Nagyon ügyes vagy!".

És álltam ott a tortával, és annyira izgultam, hogy el ne bőgjem magam. Gyorsan el is szaladtunk Nyuszi T-vel, hagytuk a negyedikeseket ünnepelni.

Aztán délután kiderült, hogy Mikinek is aznap osztották ki a matek dolgozatát, és neki csak 74 %-os lett. Miki pajtás eléggé nehezen élte meg, Imrének bezzeg, neki meg nem. De vígasztaltam, hogy kellenek a koppok, hogy aztán legyenek hoppok.

Este azon gondolkodtam, hogy vajon az én visszafogottságommal magyarázható, hogy sosem tudtunk "mindennagyonszépmindennagyonjómindenbennagyonmagabiztosakvagyunk" társaság lenni? (Van ez a hurráoptimista, pozitívönszuggeszciós hozzáállás - ez nekem sose tudott hiteles lenni.) Hogy mindig többet beszélünk a kudarcokról, a hibáinkról? Valahogy mindig hálásabb voltam a nehéz helyzeteimnek, amikor szembesültem a saját korlátaimmal, mint azoknak az időszakos sikereknek, amit tulajdonképpen sosem tudtam értékelni. A negatívumból mindig van elmozdulás a pozitívum felé, ám ha valami már megy, akkor az megy és kész. A negatívum a potenciális pozitívum:) Ezt próbálom belepaszírozni most Mikibe, hogy oka nincs elszontyolodni, mert most megtanulhatja, mekkorát kell dobbantani ahhoz, hogy átvigye a lécet. Hajrá Miki:)

bemásolom, aztán majd elgondolkodom rajta.

Drága, régi osztálytársnőm került elő Ausztráliából a facebookon, ő kérdezte többször, hogy is van a "románmókusokkal" Imrééknél. Mivel Imréék alternatív iskolába járnak (amíg ki nem nyírják tanügyi reform címén az alternatív oktatást teljesen), ezért náluk nincs értékelés. Nincs jó jegy, rossz jegy, "megfelelt", "nem felelt meg" minősítés. Legfennebb egy egy matricát kapnak kedvcsinálónak. Ha egy lehelletnyit sikerül előre lépni, akkor lepkematrica jár. Ha sikerül megmászni néhány akadályt, akkor kapnak mókus. És az igazán bölcsek vihetnek haza baglyot. Van egy kis erdő-ragasztó lapjuk, arra lehet felragasztani az állatokat, és ha az ember gyermeke iparkodik, év végére tele lesz az erdője mindenféle állattal. Na, hát nálunk a románbagoly mondanom se kell, ritka, mint a fehér holló. Viszont már egy mókus betéved a román tanulmányok sötét dzsungelébe, és azt határozott népünnepéllyel háláltuk meg.

Az utóbbi napokban határozott kríziseket éltünk meg romántanulás címén. Most tanulják a főnevek-melléknevek egyeztetését, ami ugye nagyon bonyolult, mert tudni kell a főnevek nemét, a melléknevek különböző alakját, egyeztetni kell számban, nemben. Magyar embernek borzasztó nehéz, főleg ha a magyar ember egy Imre, aki már feladta a nyelvtanulást, elkönyvelte, hogy ennyi és nem tovább. Esténként színes ceruzákkal, különböző segédeszközök segítségével próbálom rávezetni a főnevek nemének rejtelmeibe - hasztalan. Néz rám, fizikailag, de nincs ott. Fegyelmezetten úgy tesz, mintha figyelne. Én ettől rohamot kapok. Görcsölök. Későig kínozom, hajnalban zaklatom. Iskolába menet, iskolából jövet.

És rájöttem, mekkora nagy állat vagyok. Nem lenne szabad semmilyen hülye kényszer hatására bevenni azt  a maszlagot, hogy az oktatásügy egy versenyistáló, ahol aki nem lép egyszerre, az mehet a szemétre. Nem kéne rákényszeríteni Imrére azt, ami nem az ő ritmusa, ami ma nem megy, holnap menni fog. Vagy holnapután, who cares?

Tegnap voltam a helyi diszlexia központban egy beszélgetés erejéig. Gyakrabban kéne ilyen helyekre járni, feltöltekezni energiával, ötletekkel.

Az utóbbi hetekben személyeskedésig menő harc folyik az Imréék iskolájában az alternatív osztályok ellen. Nagyon megviselt, hogy magyarázni kell, ez miért jó, miért nélkülözhetetlen ez az egész. (tegyük hozzá, amit nálunk alternatív oktatásnak neveznek, az máshol a teljesen hétköznapi, bevett oktatás. attól alternatív, hogy a pedagógus jobban odafigyel a gyermekre - mert kiscsoportokkal foglalkozik - attól alternatív, mert lehetősége van a gyereknek kibontakozni, elmondani a véleményét és attól alternatív mert az osztályterem - szülői költségen - majdnem be van rendezve.) Már már oda jutottam, hogy azt mondom, jól van wazzeg, feladjuk, elmenekülünk, fülünk farkunkat behúzzuk és elkotródunk, és beismerjük, hogy az alternatív oktatás egy felesleges luxus, selejtes gyerekek és láblógató pedagógusok gyűjtőhelye. Hát nem így van.

Az idén Nyuszi T. épített  hóembert a skacoknak (hogy a búbánat lepje meg az állandó rohanást, hogy nekem még csak eszembe se jutott, napközben folyton csak a munka mezejéről nézek ki a havas tájba). Gábort a hóember hatalmas répa orra nyűgözte le, állt előtte, és hol a saját orrát fogta, hogy a répát próbálta elérni. Ha a répa kiesett, nagyon nyugtalanul sertepertélt a megcsonkult áldozatk körül. Imre és Miki is teljesen odavolt Nyuszi T. hóemberéért, és minden télhez kötődő érzelmüket rajta vezették le. Imre szabályosan mélabús lesz a tavasz közeledtével, mert elmegy az "ő" évszaka. A hóolvadást, a hófoltok zsugorodását szomorú és megállíthatatlan folyamatként éli meg. Egyszer kísérletezett a hó hűtöszekrényben történő tartósításával is. Elég nehéz ilyenkor egy hullámhosszra kerülnünk, mert én - a hidegallergiámmal - alig várom, hogy melegedjen az idő, és nehéz visszafognom magam, a benti mackónadrágos, melegmamuszos bevetési ruhámban ne morgolódjak ilyenkor.

Imrének eszébe jutott egy régi régi - és nem túl eredeti - mesém, arról, hogy a hóemberek ilyenkor nem halnak meg, töppednek össze, hanem szép gömbölyűen elvándorolnak, mint ősszel a madarak, a déli sarkra. Ott ülnek a hóemberrezervátumban, jeges teát kortyolgatva, várják, hogy visszatérjenek az Imre telével együtt. Késő ősszel például a meleg felé menekülő madárrajok, és a hideggel érkező hóember csapatok néha találkoznak, és elbeszélgetnek, hogy "mi újság otthon". Tavasszal az én madaraim, télen Imre hófickói vigyáznak ránk, így van egyensúly a nagy univerzumban, ahol semmi sem múlik el. Bizony.

Az utóbbi időben láttam 3 rémes válást. A legrémesebb az, amelyikben a váló fél - egy anya -  különböző taktikákkal hónapok óta akadályozza az apát, hogy lássa a gyerekét. Megy a per, ilyen olyan eljárások, mondhatnám, hogy szokásos. De nem fér a fejembe, hogy nem lehet átlátni azt, hogy a gyereknek még akkor is szüksége van az apjára, ha az történetesen a legeslegutolsó, hétpróbás gazember.  A másik két válás főszereplői két negyvenes évein túli nő. Egymástól távol eső történetek, de közös, hogy mélyen, zsigerileg fordulnak el attól az embertől, akivel évtizedekig éltek együtt. Amolyan leszámolás féle. Rítus. (Mint minden). Nem tudom, csak a nőkbe van belekódolva ez az időzített bomba, ahogy szembe tudnak fordulni, félresöpörni sok sok évnyi szublimációt, alávetettséget?

Kettős aggyal gondolkodom: mint nő, és mint leendő férfiak anyja. Szeretném, ha bölcs és stabil társuk lenne majd. És ha bölcsen és érzékenyen tudnák szeretni őket a fiaim. Szeretném, ha nem mennének bele az én csapdáimba. Ki tudja, min mulik ez? Nevelésen? Szerencsén? Akaraton? Taktikán? Fogalmam sincs.

Tudom, megengedhetetlenül elmaradtunk - magunktól is. Volt minden, baleset, betegség (enyém), karácsony, szilveszter, születésnap (NyusziT.) és sok nehéz hét, amelyekről nem voltam hajlandó elismerni, hogy nehéz hetek. Kidolgoztam egy taktikát, hogy a nehéz hetek ne tűnjenek nehéznek, és ez működik. Ez a folyton élni taktika, nehéz elmagyarázni. A lényeg, hogy az ember nem blogol, hanem él. Nézem mostanában ezeket a közösségi oldalakat, kéne megosztani tartalmat rajta, de rájöttem, hogy ehhez én túl ökonomikusan bánok az információkkal. Nincs kedvem kommunikálni, legalábbis a kommunikáció kedvéért kommunikálni nincs kedvem. Megmutatni, elmondani, megmagyarázni - sutba az egészet. Viszont vettünk szalonnát a cinkéknek, Bandi szinte teljesen beköltözött, és ettől olyan Noé bárkája hangulat van itthon - szeressük. Hozott egy klasz társasjátékot az Angyal (Catan telepesei), ezzel rengeteget játszunk. Imre és Miki ráharapott az olvasásra, ez engem is teljesen felpörget, és olvasok én is sokat újra. És fekszünk egymás mellett az ágyban, lábaink összegabalyodnak (tudod, amikor gondolkodnod kell, hogy melyik is a te bokád), és olvasunk. Gábornak is vannak könyvei, ezeket legtöbbször megeszik, jó dolog az, ha az ember olvas, és mellette csócsálnak. Vettünk még virágokat a lakásba (kék ibolyát, sárga és narancs színű korallvirágot), sütöttünk képviselőfánkot (Miki szerint azért a másik fánk az igazi). Van itt még egy furcsa, másik dimenzióból szökött Nannyó, aki itt kísért, 86 éves, és nincs, nincs benne semmi bölcsesség, meg idill, tiszta demencia. Na de hát ki mondta azt, hogy az emberi elmúlás az mindenképpen felemelő, tanulságos, érzelmi és morális tanulságokkal terhes? A N. 86 éve felől nézve a dolgot, most kell minden napot megtölteni valami mással, kifeléfordulással, pontosabban odafordulással, derűvel, azért, hogy majd ne egy egyre jobban beszűkülő, egová asszunk össze. Furcsa, ahogy telik az idő, úgy vetkőzi le az ember az álarcait. Ha akarja, ha nem. 

Időm írni, sok a munka, és ha most nekiülnék leírni az utóbbi hetek eseményeit, rögtön lelkifurdim lenne, hogy mért nem dolgozom blogírás helyett.

De így, most csak ezt a rohanásban is állandó rossz érzést rögzítem. Van, akárhogy rohanok, nem múlik, és nem marad már el. Pedig azt hittem, hogy fog múlni. Persze, nem szabad úgy tenni, mintha ez tényleg fájna. Nincsen ennek helye sehol. Úgy kell tenni, mintha nem lenne, nem történt volna meg. Sokszor, mikor autóban ülök, és minden csupa suhanás, arra gondolok, ez az egyetlen rögzült pont, ami nem változik. Ha az ember tekintete beleakad egy ilyen pontba, hiába néz messze, előre, minden vissza fókuszálódik, meggörbülnek a síkok. A fákat figyelem mostanában, ahogy megdermedtek, a levelekkel elveszett belőlük a mozgás. Van az udvarunkon egy hárscsemete. Amikor ide ültették elhullatta a leveleit, úgy tűnt, belepusztult az átültetésbe. (vö. nem fogant meg). De nem ástuk ki, egész nyáron levelek nélkül zsugorodott a kert közepén, rossz voltt nézni ezen a tikkasztó nyáron, hogy szárad.  Mostanában sokszor megnézem, mert úgy tűnik, mintha rügyek lennének rajta. Nagyon kicsi, de fényes héjú rügyek. Mintha élnének.

Gábor hétfő óta jár, teljesen rajtaütésszerűen indult el, azonnal és célirányosan. Kicsit imbolyog néha, de láthatólag elégedett magával. Hétfőn tölti az 1 év 5 hónapot, korrigáltan 1 év 3-at, úgyhogy ideje volt a menésnek. Most az "én egyedül" korszakot éljük, enni is csak úgy szeret, ha ő teheti a szájába az ételt. Ha véletlenül mégis én csempészem be, akkor kiveszi a kezébe, és újra a szájába tömi. Ma például sütőtököt kérődzött ilyen formán, elég látványos volt az eredménye. Nagyon szeret kanállal tenni venni, sőt arra is rájött, hogy a kanál és az étel szájba kerülése között van valamilyen kapcsolat, de inkább engem etet, mint magát. Az eszközhasználat láthatólag izgatja, bármilyen kanalat, ceruzát a kezébe kaparint rohan a virágcserepekhez turkálni a földben. Továbbá különös odaadással figyeli a kulcslyuk-kulcs együttállást, a lámpa és kapcsoló közötti összefüggést, rendszeresen gyakorolja a kinyitom-becsukom játékot ajtókkal, hűtővel, a kályha jatajával. Ha autóban ülünk akkor folyamatosan a "hogy csinál a..." játékot játszuk, a bagoly és a kutya még mindig a sztár, de most már jól megy a macska is. 

Továbbra is járunk minden héten készségfejlesztésre a Caritashoz, az itt tanult játékokat itthon szívesen ismétli. Érdekes, hogy Imrével és Mikivel szívesen játszik, utánozza őket, a saját korosztályával azonban még nem barátkozik. Viszont láthatólag beleszeretett a foglalkozást vezető Andreába, aki egy nagyon kedves, meleg barna szemű lány. Hasonló a hasonlóhoz:)

Egyre inkább úgy tűnik, kedves, derűs gyerek, de határozott akarattal, ha a dolgok nem az elképzelése szerint alakulnak, akkor tud kiabálni is - ritkán fordul elő. Határozottabb, mint Imre és Miklós. Párszor már eljutottunk az asztal csapkodáshoz és a sírva földre boruláshoz is. Ezeket a helyzeteket azonban hamar és eredményesen lehet kezelni ölbesimizéssel.

Gábornak a kedvence a kisvakond, erre már abból is rájöttünk, hogy nemes egyszerűséggel megette a Nagy Gábortól és Szép Ildikótól kapott szülinapi kisvakond ajándékkönyvet. Mióta felfedeztük, hogy a neten is van kisvakond, azóta naponta elfogyasztunk egy két részt. Gyerekkoromban nem szerettem a kisvakondot, de csak most jöttem rá, hogy miért. Az elnagyolt, ötvenes évek orosz rajzfilmtrendjének megfelelő, szimbolista háttér eléggé nyomasztó, és a kis történetek sem gyermeknek valók, ha igazán belegondolt az ember. Na, de hát Gábornak bejött, és vagy egy koraérett kisfickó, vagy én voltam túl szigorú a kisvakondhoz.

De amikor ma erre az epizódra kattintottunk, elállt a lélegzetem. És nem is tudom eldönteni, hogy ez most eredeti, vagy fake, vagy sírjak, vagy nevessek. Inkább belinkelem ide, különös ajánlással a mindenórás Cuckának

https://www.youtube.com/watch?v=enJhZM02dPw&feature=player_embedded#