Csetten és az...

Ez a történet, ahányszor találkozom vele, annyiszor kavar fel. Nagyon remélem, hogy súlyosbító körélményként fogja a magyar bíróság elkönyvelni azt, hogy ez az ember nemhogy megbánta volna a tettét, és súlyos bűntetést kért volna magának (a lelkiismeretén az sem könnyít), egyszerűen elszaladt a felelősség elől. És most sem önként jelentkezett. Ez a felelősségkerülés igazolja, hogy Tobin nem véletlenül okozott balesetet, hanem egy másokkal nem törődő, mások biztonságára tekintettel nem lévő autóvezetőként ült volánnál.

És azért írom ezt ide magamnak is, meg mindenkinek, mert ahányszor beülök a kocsiba, és a gázpedálra teszem a lábam, jusson eszembe, mit jelent a felelőtlenség.

Ezt mondta Imrének Péter a tegnapelőtt a sluiban, és azt is, hogy kezdődik a buzivadászat. Imrét a leginkább a vadászat szó rendítette meg, mivel a buzit még eddig nem is nagyon hallotta, ha hallotta sem értette és nem figyelt fel rá. Kérdezte, hogy az mi, én el is magyaráztam neki, de különösebben nem izgatta. Lemondott arról, hogy beilleszkedjen a falkába. A fiúk agresszív játékai nem kötik le, a lányok még nem érdeklik, jóbarátja Gábor elment az osztályból, arra kondícionálta magát, hogy a fantáziája pótolja a társaságot.

Bementem a tanítónénihez azért, hogy rákérdezzek, hogy van ez? A tanító néni megnyugtatott, hogy ez egy finom kifejezés, Csanád őt sokkal durvábban küldte el a sunyiba valamelyik nap. Ráadásul nem csak verbálisan durvulnak a skacok, most a fő szórakozás, hogy fogdossák a lányok fenekét. Erre én javasoltam, hogy hívjon össze szülőit, de úgy, hogy kivételesen legyenek ott az Apukák, és kérdezzük meg tőlük, hogy minősítik fiaik nőkhöz való viszonyát? Mert oké, hogy férfias inger a fenékfogdosás, de hozzátartozna a férfiassághoz az inger megregulázása, továbbá a lányokkal való előzékeny, tiszteletteljes bánásmód (ideértve, hogy a tancinénit nem küldjük el melegebb éghajlatra, kinyitjuk előttük az ajtót, nem rángatjuk a hajukat, nem ugatjuk le a babáikat stb.).

Na most tépelődök magamban, hogy mi a helyes megoldás Imrével (és Mikivel, akit a múltkor viccből megkötöztek az osztálytársai szünetben) kapcsolatban?

1. Vonjál vállat kisfiam és menj tovább. Ilyen az élet.

2. Húzzál be egyet.

3. Jegyezd meg, hogy vicces fiú lennél öregem, ha lenne humorod.

Egyelőre egy ellenvilág építésén fáradozunk, csupa olyan haverrel és tevékenységgel, akik és ami alternatívát kínál, önbizalmat ad. Ha durvul a helyzet, vagy jön az ötödik és felgyorsul a kamaszodás nem tudom mi lesz. Esténként elénekeljük h "We shall overcome", vagy valami ilyesmi.

Ez volt az Imre által tegnap írt regényrészlet fejezetcíme, voltak benne ágyuk, kalózok, gyermekekkel és élelmiszerrel menekülő felfedezők.

Ha reggel kérdi valaki, hogy honnan ihletődik ilyen háborús témában a gyermek, tiszta lelkiismerettel azt mondom, hogy nem tudom. A tegnap reggel ugyanis mentaillatú béke honolt itthon, kint a novemberi rozsdaerdő belesüppedt a puhán gomolygó ködbe, bent csak úgy kígyóztak ki a sorok a kezem alól, rég nem éreztem ennyire, hogy az univerzum rendben van. Ennek jegyében mentem, napi penzumom jelentős részét letudva az ebattákért iskolába. Útközben előzékenyen átengedtem mindenkit az úton, nem zavart, ha rám dudáltak, nem dudáltam, ha elém álltak. A suli előtt egyesítettük erőinket Mikivel és Imrével, és legnagyobb örömünkre felbukkant Greg és Micka. Hűséges társaink az iskolába járásban, és nem csak. Mivel épp a napokban költöztek ki az Óperenciás dombokon is túlra felajánlottuk nekik, hogy hazavisszük autóval őket, ne kelljen buszozzanak. Tudtam, hogy ez a nap rendben van, délutáni dolgaimat gyorsan meg tudom oldani. Jó volt összebújni a Dacsia csaladias langymelegébe. Hátul három fickó viháncolt, elől a mamák jólmegérdemelten pletyizhettek.

Teljesen beleringattam magam az idillbe, abba hogy Mickáéknak van végre otthona, és mi mehetünk velük, hogy együtt vagyunk, hogy olyan magától érthetődően nyílt ki előttün Erdővidék, szelíden, kereken, otthonosan. Minden szépnek tűnt, a novemberi délutáni fény, a személyreszabottan maszatos Dácsia, a párásra szuszogott légtér, a lehetőség, hogy kiléphetünk a térképből, oda ahol már semmi sincs, még telefon jel se, csak nyugalom, nagy nagy nyugalom.

Aztán megérkeztünk Mickáékhoz. Mondtuk, hogy most nem nézzük meg a házat, mert mégiscsak hétköznap van, vár a munka, a család, a ritmus, csak épp megfordulunk icipici utcácskájukban, és rohanunk vissza. Hát nem tudtunk megfordulni. Csúszott az átázott talaj, a vastag lombtakaró, hirtelen megnyílt alattunk a mocsár. És én kapkodni kezdtem, kormányt csavarni, gázt taposni, fékezni, izzadni. Addig addig, amíg az autó kisodródott és elkedett lecsúszni a meredek domboldalon.

Két órával azután, hogy a mentateás dombnézegetős idillben fürödtem ott álltam a meredély szélén billegő autó előtt, nyakig sárosan, a felhevült motorháztetőre borulva, zokogva, és azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nincs is olyan, hogy civilizáció, csak én találtam ki, és a dolgok eredetileg ilyen nyirkosak, sötétek és könyörtelenek.

Aztán már nem nagyon tudom, hogy mi történt. Megjelent egy ló, egy kolhoz időkből előlépett munkaköpenyes bácsi, vele több árny a multból. Előkerült egy acélsodrony. A ló húzta, mi toltuk a kocsit. A dombtetőn állt Greg, Imre és Miki, mint egy beavatkozásra fel nem jogosított görög kórus. Jajongtak néha. (Néha vihogtak). Greg a legválságosabb billanatban felsóhajtott: hja, ilyen az élet falun.

Aztán csak lihegtünk, izzadtunk, adott pillanatban majdnem maga alá temetett engem és Mickát a billegő autó. Végül a ló győzött, kirángatta a sárból a Dácsiát. És akkor Imre szólt ki a kórusból látod anya, minden baj megoldódik, ha vannak jó barátok.

Micka halkan megjegyezte, hogy ha nem lennének jóbarátok, talán gondok sem lennének. De mi tudtuk, hogy a gondok ott vannak elrejtve az univerzumban, néha eltűnnek, néha a legváratlanabb helyzetekben előbukkannak.

Menekültünk haza az ebattákkal. Itthon várt az időközben feltorlódott munka, a határidőfrász, a mikortanulunk pánik, és várt Gábor Nyuszi M-vel, aki nem tudta, miért hagytuk cserben órára.

És akkor leült Imre és megírta a "Harc és reménytelenség" című fejezetet. Így alkot:)

Ezen, amit a férfivá nevelésről ír a Velvet, és még azon is mélyen elcsodálkoztam rajta, hogy Lucia egyetért ezzel a közhelygyűjteménnyel.

Nem értek egyet azzal, hogy előre gyártott panelekbe kényszerítem azért a gyerekeket, mert történetesen fiúknak születtek. És nem gyömöszölném őket egy lány-kockába, ha éppen lányok lennének. Nem hiszem, hogy attól férfi a férfi, mert keveset sír, nem ír szerelmes levelet és marhapörköltet főz.A nő se attól nő, hogy nem hányja el magát szülés közben, ha pedig elhányja, akkor is megszüli.

Nem hiszem, hogy nekem kéne, vagy az apjuknak, bármiféle mintát, mércét felállítani, és arra kényszeríteni a gyerekeket, hogy ha tetszik, ha nem a férfiasságuk érdekében át tudják ugrani. Arra dresszírozni őket, hogy megfeleljenek bárkinek is az elvárásának. Azt sulykolni belélyük, hogy valamilyennek kell lenni ahhoz, hogy elfogadjanak (ők, a többiek), férfinak, nőnek, sikeresnek tartsanak.

Ha lesz lányom (és remélem lesz), őt sem fogom jobban kényeztetni (am. szeretni, kedveskedni neki), azért, mert egy nőnek nehezebb a helyzete ma mint egy férfinak (nehezebb, sokkal nehezebb!). Azért nem fogom jobban "kényeztetni", mert a szeretet egy és oszthatatlan, minden gyerek esetében. Személyre szabott, és megismételhetetlen. Nincs jobban, és nincs kevésbé, csak az én (anya) és a gyerek (fiú, vagy lány, mindegy) személyisége által teremtett köztes tér van, amit úgy lakunk be, ahogyan emberségünk engedi.

Ha a gyerekeim felnőnek, sosem fogom megkérdezni tőlük, hogy igazi férfiak-e? Sikeresek-e? Még azt sem, hogy boldogak-e? Csak azt fogom kérdezni: azok-e akik akarnak lenni? Ott, akkor és úgy, ahogy akarják? Elég szabadok-e?

És a "nevelés", amit én nyújtok nekik, csak ennyi, és remélem, hogy ezt sikerül megadni, biztosítani számukra: tökéletes összhangba lenni a saját képességeikkel, vágyaikkal. Eljutni az önismeret és az önszeretet egy olyan fokára, ahol már a mások ismerete és szeretete is természetesen, önmagától adódik. És nem nem szólok bele abba, hogy sír-e, főz-e marhapörköltöt, vagy szerelmes leveleket ír.

A "nevelés" részemről ennyi: felismertetni, mi az a kényszer, amit kívülről erőltetnek rájuk, és segíteni semmibe venni ezeket a külső kényszereket. A nevelés annyi számomra, mint rávezetni őket saját szabályaikra, arra, hogy önmaguk legyenek legszigorúbb, és mégis legemberibb nevelői, és felelősek legyenek magukért.

uff, elszállt a mérgem:)

Úgy döntöttem, hogy kutya harapást szőrivel gyógyítok, és rávettem a betűtévesztéssel küzködő, de amúgy jó fantáziájú, olvasni szerető Imrét, hogy írjon regényt. Bizonyám. Neki is fogott, ő maga találta ki, hogy hogy, fejezetenként halad, a lapok tetejére hatalmas számmal felírja, hogy hányadik résznél tart. A történet természetesen kalandregény, vannak benne kalózok, egy papagáj, hajók, süllyedés, támadás, , térkép, ami kell. Ábrákat is rajzol hozzá. Sőt, ha a piszkozatot szépen beírja a regény-füzetbe, és kijavítja a hibáit, akkor honorárium is jár érte, tíz lej fejezetenként. (Lassan lekörözi az én honoráriumaimat:)))) ) Írtó lelkes, már a következő regényét tervezi.

Azt is kitaláltam, hogy kezembe veszem a digitális nevelését, létre is hoztuk az iwiwes adatlapját (volt már neki egy, de eltűnt), csináltunk neki emailcímet jeddilovag@yahoo.com - ha valaki szeretne neki szép képeket, kedves üziket küldeni, akkor rajta, várja ám, hogy küldeménye legyen. És tervbe vettük, hogy ha már belejön a billentyűzetkezelésbe, akkor csinálunk blogot is, és akkor nemhogy regényt fog írni, de internetes regényt fog írni, és akkor aztán nagyon trendi csákó lesz a fickó.

Gáborral fantsztikus dolgok történnek mostanában. Először is elindult. Nem nagyon, de néhány lépést már tesz egyedül, és láthatólag gyakorol, izgatja a kétlábonjárás. Továbbá rendszeresen célzottan használ hangsorokat. "Bandi" már rég megvan, "pam" a lámpa, utánozza a kutyaugatást és gyönyörűen kukorékol. Ezt tegnap figyeltem meg először, döbbenetemre az állatos könyvben épp a tehén ábrát nézte, és kukorékolt - de kicsire, ugye, nem adunk?! Ma már a kacsa képnél kezdett el kukorékoni, úgyhogy fejlődik:) A Vakondos könyvben van egy bagoly-ábra, ott előírásszerűen huhog. Járunk a Caritas babajátszóházába, ide nagyon nagyon szívesen megy, egy csomó mondókát tanultunk ott. A kedvence a "Jancsi bohóc a nevem, cintányér a tenyerem". Amikor ezt énekelem neki, tapsol.

Miután a rajzolással ilyen nagy sikert arattam, és miután rajta kaptam hogy a bátyjai ceruzájával szívesen hadonászik (egyszer már a falra is sikeresen firkált!) vettem neki egy doboz zsírkrétát, gyönyörű színei vannak. Hosszú hosszú ideig figyeli, mit rajzolok neki. Kérésre megmutatja a csiga-rajzot, a medvét.

Bátyjaival is hosszú ideig eljátszik. Beül a nagy fiúk közé, nem zavarja őket, játszik a keze ügyébe kerülő játékokkal, láthatólag élvezi a nagyok társaságát.

Ma figyeltem meg az első akaratos gesztusát, a Caritas játszóházban Áronnal huzakodtak egy telefonon. Áron rendeltetés szerűen akarta használni a játéktelefont, Gábor viszont tekerte és nyomkodta a készüléket, és kirángatta Áron kezéből. De amikor szelíden kitereltem a konfliktusból minden további nélkül jött, nem volt sírás rívás. Eddig egyetlen egyszer sem láttam volna, hogy az "enyém-tiéd" kérdés kiborítota volna.

Hát elment a nagy öreg, és szerintem a legszebb ajándékot Gábor nyújtotta az antropológia mesterének.

Halála napján kezdtem el először rajzolni Gábornak. Előtte is nézegettünk rajzokat, képeket, könyveket, de eddig nem jutott eszembe rajzolni neki. Reggeli rituálénk, hogy elolvassuk az Ila házaspártól kapott Vakondos könyv maradékát (már amennyit meg nem evett belőle Gé), utána az állatos könyvet forgatjuk végig. Közben incselkedünk a bilivel, megvizsgáljuk, hogy még meg van-e Gábor lába (zöld egybepizsamáját nem szereti, minden reggel felmerül benne a gyanú, hogy a rugdalózó elnyelte a végtagjait), becummantja a kakaóját. 

Na és mindezek után vettem egy papírlapot, és rajzoltam rá egy nagy kört. Figyeltem, ahogy figyeli a ceruza vonalát. Utána két pontot rajzoltam rá. Még mindig csodálkozott. És akkor egy mosolygó szájat is kapott az Arc, és Gábor felderült, mint aki régi ismerőssel találkozott, mint aki valami nagyon otthonosat lát, mint aki felismer és megismer. Hirtelen lehajolt, és szokásos csócsálós puszilásával kezdte puszilgatni a figurát, aki kinőtt az ujjaim alól.

Este jött Strauss halálhíre, és ez jutott eszembe, ahogy Gábor meghajolt az ember két vonalból és két pontból álló képmása előtt. Respect, öreg mester!

Voltunk a hétvégén Cs édesanyjánál világítani. Nagyon készültem rá, én ott szoktam Gábor nagyamamájára emlékezni (aki egészen biztosan szereti és követi az unokáját valahonnan), és ott szoktam az én szeretteimre is emlékezni. És azért is készültem rá, mert Imréékkel ilyenkor remekül lehet beszélgetni, általában. Most nem beszélgettünk az elmentekről, mert saját butaságom miatt teljesen más téma jött szóba, én meg Imre csűrtük-csavartuk, amíg kiértünk a temetőbe, szegény Cs csak hallgatott, és Miki is hallgatott, elárasztottuk az autót a rögeszméinkkel Imrével. És a temetőbe is úgy indultunk neki, mint egy majomhadsereg, Imre és Miki szaladgált, Gábor lógott rajtam, Csaba fészkelődve hozta a már megint utolsó percben megvásárolt virágot. És éppen csak kiértünk temető-zárás előtt, mert perszehogy dolgoztam egész vasárnap délután.

Gábor a sírnál kezdett el a legjobban fészkelődni, próbáltam átadni Cs-nek, hátha össze tudnak bújni egy kicsit. De nem, Gáborba belebújt a kukac, átkérezkedett, miközben Imre jó hangosan bejelentette, hogy elmennek Mikivel pisilni, mert már nem bírják. Gyorsan gyújtottuk meg a magunkkal vitt két mécsest, és gyorsan mondtam magamban, hogy ugye érzitek, hogy mennyit gondolunk rátok, és ugye látjátok, hogy semmit sem változunk, szedettvedették vagyunk már megint, rohanunk, lihegünk, lóg rajtunk a kabát. Két mécsest vittem, az egyiket mindenkinek, akit ismertem és úgy szerettem, és egyet annak, akit nem ismerhettünk meg az idén. De bele sem tudtam ebbe gondolni, és talán jobb is így, sodort magával a hideg szél, a gyorsan pörgő este.

Már a kijárat felé trappoltunk, amikor Imre, ártatlan és csengő hangján messzire hallhatóan megjegyezte "Jaj, bocsántatot kell kérnünk Istentől!".

Arra gondoltam, hogy azért, mert rohantunk, mert felszínesek voltunk, vagy mert félre gomboltuk a kabátunkat. Meghatódtam az ártatlan, tapintatos fiamon, aki érces kappanhangján ennyitt  tett hozzá

"Ide pisiltünk a megszentelt földbe, szegény lelkek, akik most itt mászkálnak"

Sok-sok pozitív élmény volt mostanában a suliban. Imre begyűjtött még egy románmókust, és kapott pirospontokat is. Annyira jó látni, hogy örül neki, és motiválja. Miki csak a zöld pontig jutott el, és ezt nagyon nehezen élte meg. A steppes osztályok ugye arról szólnának, hogy nincs osztályozás. És tényleg nincs jegy, viszont - mint írtam - rengeteg más értékelő eszköz van. Ami egyfelől jó, mert motiválja őket. Másfelől meg semmibe veszi azt a steppes alapelvet, hogy nem a versenyeztetéssel ösztönzi a gyerekeket. Mikiéknél a román felmérő ki volt téve az asztalra egy reggel, kijavítva, és a gyerekek egymás dolgozatait is silabizálva minősítették egymást. Miki jóval a többiek alatt teljesített, és nagyon rosszul esett neki ez a méricskélés. Ráadásul még százalékban is meg volt adva, az amúgy jeggyel nem ellátott dolgozat eredménye: 73 %, 51% stb. Sajnáltam nagyon szegényt a szégyenével, és tudtam, hogy ez a rossz élmény azért segít majd neki felzárkózni. Ráadásul én is elbaltáztam a dolgot, mert van a fejemben egy kép, hogy a gyereknek mit kéne tudni, és nem vetem össze azzal, hogy mit kér az iskola. Pl. szerintem fontos lenne, hogy az alapszavakat ismerje románból, és tudjon alapszinten társalogni. Az iskolában viszont, ha a szinonímák a lecke, akkor arra koncentrálnak. Ha az ellentétes értelmű szavak, akkor arra. És tanulják az egyáltalán nem alapszavak pláne nem alapszó szinonímáját. Hát persze, hogy Mikulás nem volt képben, amikor én itthon mind azzal macerálom, hogy "kérek egy kenyeret" "szomjas vagyok", "esik az eső". Imre esete azonban arra enged következtetni, hogy mégsem az én taktikámmal van baj. Igaz, hogy az elmúlt években nem teljesített jó románból, de mostanra kezd az itthon felépített rendszer működni, összeállni benne a szavak és a szabályok. És ha tényleg biztonsággal használja a nyelvet, akkor előbb utóbb az amúgy nem társalgásbarát iskolai programmal is kiegyezik.

A lényeg a lényeg, most jövök rá mennyire nagyon fontos, hogy önbizalmuk legyen, és hogy legyenek elvárásaik magukkal szembe. Ne én kérjem őket a teljesítményre, hanem ők maguk jelöljenek ki célt, és azt saját elhatározásból kövessék

Imre és Miki mostanában nem fekete vagy piros (vagy zöld, vagy kék) pontot kap az iskolában, hanem fekete hangyát, pillangót, mókust elképesztően fantasztikus esetben baglyot.  És hát kérem szépen Imre kapott a román felmérőére egy mókust. Bizony. Az első felmérő még katasztrofálisan sikerült ebben a tanévben, és rá pár hétre már eljutottunk a mókusig. Igaz, hogy ennek az az ára, hogy napközben például csak románul beszélek én hozzá. Hogy hosszú délutánokat bogarásszuk a tesztkönyveket, és órákon át bújunk össze hármasban (Imre, én és a román irodalomkönyv). De sikerült, sikerült, sikerült! És még jobb lesz ez! És lesz önbizalma! És nem lesznek nyelvi görcsei! És nem fog elszaladni, ha valaki románul szol hozzá. És ha nagy lesz, akkor több nyelven olvas majd, és választékosan fogalmaz, és művelt, vidám világpolgár lesz, akinek az idegen nyelv nem akadály, hanem lehetőség. Hát igen, ezt talátlam ki, amikor hazahozta a drága, aranyos, szimpatikus románmókust. Odavagyok:)

Eszembe jutott, amit Sz. B. mondott legutóbbi vizsgálatomkor. HOgy amit le kell zárni, azt le kell zárni, és utána kell tudni tiszta lapot nyitni. Az utóbbi napokban rájöttem, hogy az ami történt, nem az én történetem volt, még akkor sem, ha én voltam az elkövető. És hogy nagyon kellenek nekünk a szép tiszta lapok, amiket tele lehet sok vidám rajzal rajzolni, meg történettel. Megtettem, amit megkellett, most meg szépen eltakarítottam innen. És most szépen lapozok egy nagyot. És semmi egyébb nem számít, csak az, hogy mennyire fontos számunkra. A lap is, meg annak tisztasága is:)))

A tegnap, amikor kinyírtam ezt a blogot, rituálisan ugye, mert az szép, azt gondoltam, hogy hogy lehet az, hogy az élet ennyire aránytalan, és igazságtalan, hogy ééén vagyok a  világ talpalatnyi sötét felén, és az emberiség többi része pedig a napos, és szerencsésebbik felén. Csak körülöttem habzanak a problémák, a szégyenek, a válási cirkuszok, a kételyek, a folyamatos anyagi görcs stb. Mindenki más higgadtabb, bölcsebb, ügyesebb, megfontoltabb.

És akkor ma látom Luciát, a nesztelent. Akivel persze közösen koraszültünk, és azt hiszem ugyanazokat a padokat is koptattuk valamikor, és akivel elég egy végből valók vagyunk, holott sosem ismertük egymást. És akit azért nem olvastam mostanában, mert szégyeltem ilyen bezuhantan odakattintani, attól tartottam, hogy még valami kínosan nedves, nyúlós nyomot hagy az eltongyult kurzorom a blogján. Mert mindig vidám, és többsebességben viccel, és elegánsan ironikus, és fanyarul kedves. Szóval egyszerüen szégyelltem mostanában arra kullogni. És akkor látom, hogy nem. Mert Luciát is ugyanúgy le tudta húzni a mocsár. Meg a győztes Muci-harcok uttán jöttek most méltatlan pofonok.

És akkor megértettem, hogy nincs amit szégyenkezni. Meg elbújni. Van ez így, hogy az ember lefékez a legzsúfoltabb útkereszteződésekben. És megmakacsolja magát. Keresztbe áll. És nem megy tovább. És nem törődik azzal, hogy amúgy a tömeg merre sodródik. És nem zavarja, hogy összekarcolja a kocsiját. Nem zavarja, ha lenő a haja. Ha beszürkül, sőt besötétedik. (Jut eszembe Lucia volt az, aki a PIC-re észvesztő vörös-fekete csipkés melltartóban ment fejni. Hát azóta, respect.) (Írja Lucia, hogy annyit dolgozik, hogy fáj a csuklója. Jaj, hát ez is így megyen? Úgy át Ká Europe? Mert nekem is fáj bizony, napi tíz-tizenkét órát verni a gépet büntetlenül nem lehet.)

Sőt még azt is megértettem itt az utóbbi napokban, újra, hogy van olyan, hogy női szolidaritás. És kikérem Lucia, és pláne Muci nevében. Csak úgy, kikérem. Ki-ké-rem. Magamnak. Meg magunknak.

Miki!

Egy fekete hangya nem a világ. Nagyon bízom benned, ne engedd el a füleidet! Te vagy a legügyesebb, legszorgalmasabb kisfickó a prérin. Néha jól titkolod:)

Tudod, "imáááád a mamáááád"!!!:)

(ismeretlen családos költönő verse)

Eljött az idő, amikor I és M szépírásáért kezdhetek aggódni. Mindig találok aggódni valót:). Mindketten ugyanazzal a módszerrel tanultak írni, a hatalmas, rajzolt betűk felől a rendezett, arányos íráskép felé haladva. Imre még mindig nagyobb betűkkel ír, mint amit normálisnak tekintenek a humanoidák, és láthatólag nehezére esik neki beosztani a lapot. A sorok jobbra csúsznak (baoldalon egyre nagyobb a lapszél), ezt mondjuk én is így csinálom. Azt hittem azért van ez, mert balkézzel írok. Imre viszont jobbkezes, mégis a bal lapszéle szélesedik? HM. Miki viszont Imrével ellentétben apróbb betűkkel ír, mint az átlag, a sorok összecsúsznak, a vonalak szálkásak, egymáshoz ragadtak. És mintha sajnálná a papírt, mindent teleír, könyörögni kell, h a lapszélén ne tömörítse a szöveget. Elképesztő, hogy még mindig pontosan látszik: baj volt (van) a finommotoros mozgásukkal, a ceruza tartásával, a vonalak erőtlenek, bizonytalanok.... Mikor lehet ezt kinőni?

Érdekes az is, hogy továbbra sem szeretnek rajzolni, Imre azonban egyre több különös ábrát készít, rajta pálcikafigurák, térképek (na ná, Zs térképész). Nem vesz át semmilyen képi konvenciót, amit a kortársai rajzolás közben használnak (hogy rajzolunk, fát-házat-királylányt?). Mintha időtlen hieroglifák jönnének elő az ujjai közül, nem a plasztikusság a tét, az ábrák, mint kódok érdeklik.

az este amit nagyon rég óta vártam.  amiben nagyon bíztam. és amire nagyon készültem. holnaptól más lesz. és én is.

Most látom, hogy már volt valamikor egy ilyen bejegyzésem. Megint le kéne írni, hogy mennyire jó dolog a válás, ha jól csinálják, barátságokat őriz meg, emberségben tart stb. Azt hiszem Amerikában van jó válás kultúra, nálunk nincs. Minden esetre a hideg ráz ki azoktól az emberektől, akik exüket bármilyen okból mózerolják, és visszavonják közös életük minden legitimitását. Plánehogy ha még gyerekük is van. Hosszú történet, és most nem is akarok belebonyolódni. Viszont eszembe jutott két történet.

1. Egy igazi szocreál tömbházban laktunk évekig, ínségben, fűtés nélkül, villany nélkül, ahogy csak lehetett a Ceausescu érában. A lakók között kialakult egy véd és dac szövetség, amolyan kommunális intimitás. "Kisezmegazért" egymáshoz szaladgáltak a hiánygazdaság idején. Egyszer Anyám átküldteApámat egy pohár rízsért a kamerád Szomszédasszonyhoz a karácsonyi töltött káposztába. Kamerádné küldött egy kétszer akkora pohár rizset, mert szerinte a mi töltött káposztás fazekunkhoz (melyet jól ismert) való káposztába kétszer annyi rízs kell. Anyám megsértődött, hogy azt hiszi Kamerádné, mi hús helyett is rizset teszünk a káposztába és vissza küldte a kölcsönanyag felét. Kamerádné azt hitte, hogy Anyám smucignak (jó sváb szó) tartja, és papucsban vissza kergette a fatert a maradék rizzsel. Apám, aki egy pacifista papucs legalább ötször szaladt át a vitatott adaggal a legnagyobb karácsonyi hófuvásban, a kor divatjának megfelelős susogósban és posztó papucsban (cégér). Mígnem a rizset (sunyi és gyáva mód, hogy idézzem egy rokonomat) kiöntötte a két lakás között. A drága rizset, amit akkoriban ritkán, és jegyre, nagy sorok árával lehetett beszerezni. Anyámnak azt mondta, hogy a rizset visszaadta, Kamerádnénak megköszönte, tolmácsolta, hogy igaza volt, és felhasználtuk, amit küldött. Szent maradt a béke, Kamerádné és Anyám évekig főzött még együtt sok mindent, jó barátnők maradtak. Csak apám gondolja ma is azt, hogy tulajdonképpen két hülye tyúk futtatta őt hiába, és jól megérdemelt büntetésük az, amit csinált.

2. Anyám (jól kezdődik) arany galuskát sütött a mútl hétvégén. Ez egy különleges, illatos, finom sütemény, ritkán süt ilyent, ezért úgy gondolta, hogy Imre és Miki (akik éppen Zsénél tartózkodtak) semmiképpen  sem maradhat le róla. Összecsomagolta az adagjukat, és pechemre engem, és nem apámat küldte el vele. Innentől kezdve az események teljesen más irányt vettek, megkezdődött a klasszikus hierarchia és szimbólum harc a "ki süt a gyerekeknek süteményt" kérdésben. Miket beszélek " a ki a jobb háziasszony", "feleség", "kályhatündér", a ki a jobb egzisztencia kérdésben. És én, ó istenem én nem tanultam apámtól eleget ahhoz, hogy megértsem ez vérre megy, érveknek itt nincs helye, az ember szaladgálhat a motyójával.

Most nézek ki a szeptemberi napsütésbe, és arra gondolok (miközben Anyám juszt is MÁR MEGINT  aranygaluskát süt) hiányzó válási kultúra ide, nem létező empátia oda, nagyon is eleven hierarchia harcok über alles én kiszállok ebből a libikókából. És kiszáll szépen Imre is és Miki is, és nekünk többet - hogy Tamásit idézzem - ne trombitáljanak.

Egyre nagyobb gubancban vagyunk Imre román (nem)tudásával kapcsolatban, év végén országos felmérő a negyedikeseknek három tantárgyból, ebből az egyből - ha nem történik valami csoda - elhasal. Tanítónénik magántanárt javasolnak, és én lelkesen nyomozok is, ki lenne a legjobb. De szép csendesen meg vagyok győződve, hogy nem magántanár kell neki, hanem román nyelvű társaság (ez a legnehezebb, a magyar és a román gyerekek nem keverednek, békés kis gettókban élünk). Én igyekszem vele csak románul beszélni, de ez rém kínos, mintha büntetésben lennénk. A másik megoldás, hogy bekapcsoltam háttérzajnak a Minimaxot románul, eddig mindig szigorúan nem néztünk rajzfilmcsatornát, na most tessék. És abszurd az abszurdban hogy nézik a Magyar Népmeséket - románul. Ma volt a Rátóti csikótojás:))) Az az érzsem, hogy olyan a feje, mint egy legós veder. Jó sok román szókocka van benne, de hogy fognak összeállni? Mamám, segíts, egy évünk van ahhoz, hogy erős középfokon megtanuljon beszélni.

Azon már túl vagyunk, hogy követ vagy egyébb tárgyat egymáshoz üt. De most rálépett a civilizáció rögös és gyanús útjára. Egy öngyújtót vett el az asztalról, odament a kályhához, felcsipeszkedett és a gázrózsához tartotta. Ok, nem gyújtotta meg (hála istennek), nem tekerte el a gázcsapot (ámen). De megfigyelte, hogy öngyújtó-kályha-tűz.

Én meg azon gondolkodom, hogy az összes ufó gyerek itt pottyan le az udvarunkon? :)

Tegnap én voltam az elkövető és az áldozat, három perc alatt sikerült produkálnom Imre összes tünetét, amelyek persze az én tüneteim. Semmit sem oldottam meg, viszont mindent elrontottam, csak a végtelen és kikezdhetetlen optimizmusom mondatja velem azt, hogy nem végleg.

Az egyik előnye a történteknek, hogy leképeződött számomra az agresszió formája. Tökéletesen zárt, szürke, kijárat nélküli kocka. Kikezdhetetlen, lebonthatatlan. Aki bele esik a csapdába - és mi gyakran beleesünk - nem tud kijutni. Nincs semmiféle verbális eszköz a falak lebontására. Talán non verbális eszközök vannak. Érintések, pillantások, hanglejtések. Annak a bizonyítéka, hogy van minden konfliktus előtt és fölött egy olyan emberi összetartozás, amely mentesít saját és a mások indulataitól.

Imrét és Mikit is megviseli ez. Imre újra pislog, kényszeresen, rágja a száját és a tanító néni szerint magányosan rója szünetben az udvart, a kerítés mentén. Miki pragmatikus és megoldási terveket sző. Azt hiszem én is, Imre is neki hiszünk. És Mikiben bízunk elejétől fogva:)

Járok Gáborral babacsoportba, készségfejlesztés címén. A tavasszal a Gecse Dániel központba jártunk, oda még vissza fogunk menni. Ez amolyan babásmamás klubdélelőtt,mondókázással a Caritasnál. Kicsit szorongtam, én nem nagyon illeszkedem könnyen az ilyen helyzetekbe, de igyekszem (gyerekükről többes számban beszélő mamák - mi még nem kakáltunk ma brrrr). Már háromszor voltunk, az ott tanult mondókákat itthon is mondogatjuk. Felismeri a dalokat, bizonyos dolgokat csinál már (fújja a szél a fákat - felemeli a kezeit, dülöngél). Amikor harmadszorra mentünk, felderült az arca, ahogy beértünk a terembe - felismerte a környezetet és az embereket. A gyerekek egymással még nem játszanak, az egyetlen interakció a játékok egymás kezéből való kirángatása. (méghogy ritka az erőszak:) ) Kifejezetten nem szeret körbensétálós játétkokat játszani (ő az egyetlen a csoportból, aki nem jár csak segítséggel), írtózik rálépni a babzsákokra. Viszont a legprofibb mászók közé tartozik, azt hiszem azért, mert ilyen régóta mászik, és ez az egyetlen közlekedési forma, amit segítség nélkül gyakorol. Igaz, a mászóalagútba csak akkor ment be noszogatásra, amikor én "előmásztam" neki.A  tükörelőtt játszás hozza a leginkább izgalomba, nagyon szereti még az egyensúlyjátékokat, amiket ketten játszunk (felhúzzuk egymást ülő helyzetbe, magasba röpítem).

A beszédfejlődése egészen fantasztikus. Állandó kérdése a "Mi az?", ezzel tele van az egész lakás, mindegyre hallatszik. Ha sokat ismétlünk egy szót, akkor kimondja, így mondta ki a múltkor, hogy "Matyi". De mondta már, hogy Eszter, rendszeresen ismétli, hogy Máááátééé és azt, hogy Bandi. Inkább a magánhangzókat mint a mássalhangzókat ejti, és a dallamát a szavaknak ismétli. Zenére "énekel", dallamosan zümmög, felismerhető sokszor a dallam, amit reprodukál. Cs. furulyázott neki, ettől megrémült. Nem először találkozom ezzel a jelenséggel, hogy megrémülnek a furulyaszótól. De most rájöttünk, hogy miért. Cs szájához tette a hangszert, és a száján nem emberi hang jött ki. Felmászott, próbálta kiszedni a furulyát Csé szájából.

számomra mostanában a következők:

- mennyire tanulják a gyerekek az erőszakot egymástól, és a szülőktől?

- mennyire átadhatók a frusztrációk?

- mennyire mentesíthető az ember saját a frusztrációi alól?

- a kelet-európai neurózis(ok) mennyiben fentartottak az intézményesült pedagógia és a legszemélyesebb szülő-gyermek viszonyok által? mondjuk, még hány nemzedék lesz a kommunizmus nemzedéke? és hány nemzedék él még a világháborúk nemzedékeiből.

Ma kiállításon voltunk, Sugár JÁnos állított ki a B5 stúdióban. Előtte egy beszélgetésem volt a weekenden. Elég személyes beszélgetés lett volna egy nyílt teraszon egy férfival. Fejünk felett feszes vászon ernyő volt, és fölötte gesztenyefa. A teraszon pedig két asztalnál is egyenruhába öltözött focisták ültek, meccsre vártak. A beszélgetés nem haladt, férfival beszélgetni nem lehet.(Ez a struktúra, hogy én mondok valamit, ő válaszol, én megint mondok valamit, ő megint válaszol - ez nagyon ritkán működik. Én mondtam valamit, ő evett. Minden falatnál azt hittem, hogy most fog válaszolni, de egyre nagyobb összpontosítással falt és rágott, amíg rá nem jöttem, hogy zsákmány elfogyasztása megelőz minden törzsi, és személyközi igényt. Nagy örlőivel marta a húst, és ahogy figyeltem, hogyan működik saját egzisztenciájának kizökkenthetetlen ösztöne (eat your being) megint beszűkült (vagy kitágult?) körülöttem a fizikai tér. A szomszéd asztalnál zajongó munka után focizó hivatalnokok szavanna széli majomhordákká vedlettek át: egyre biztosabban hallatszott a morajlásuk. Az emberi hang is hierarchikus rendbe szerveződik, vannak kikurjantások és bekiabálások, aláhangok, föléordítások és a sok féle szólam mégis egyetlen masszává szerveződik, a tömegek hangja mindig ugyanolyan. Különös, hogy bár ilyenkor hallja az ember a különálló, elszabaduló mondatokat, a jelentések ezekről könnyen leválnak. És nyilvánvalóvá válik, hogy a hangszín, a hanglejtés üzen igazán, maguk a szavak csak járulékos és esetleges elemek, felcserélhetők. A verbális kommunikáció olyan, mint a vakbél, funkciója már vajmi kevés van neki.  Próbáltam meglesni a szomszéd asztaloknál a férfiakat, akik egyre felszabadultabbá váltak egymás társaságától. De az önálló vonások lassan összemosódtak, hasonult egymáshoz a mimikájuk, felolvadtak egymásban. Egyre harsányabban nevettek, egyre artikulálatlanabbul kiabáltak. Az ádámcsutkák önfeledt játéka. Néztem az egyforma focista ruhákat, az egyforma jelvényeket,az egyenszínt. És arra gondoltam, hogy a dallam, amit hallok, mennyire egyetemes. Hogy ugyanez a hangorkán hallatszik focimeccsen és háborúban. Hogy ott, a teraszon, miközben én valami nagyon egyénire, valami nagyon személyesre várok, körül vesz valami általános. Több is, kevesebb is annál, hogy én, és te.

Szemben velem a férfi hallgatot, a hús elfogyott. Heves szél indult, a gesztenye fáról dörögve zúdultak le a gesztenyék. Menekülni kellett.

Este megnéztük a Sugár kiállítást, háborús fotókból montírozott film fegyverekről, egyenruhákról. Az agresszió egyetemes mozaikjáról.

Azon gondolkodtam, miféle agresszió ez az egyetemesség? Miféle egyetemesség az agresszió? Az önérvényesítésé? A leigázásé? Vagy ez az ösztön, hogy az ember több legyen, mint önmaga. Öblösebb, ércesebb . Összehangoltabb. Csapatszellem. Világszellem.

Volt még egy film az érzéki csalódásról, a veszélyről, és az összefüggésekről. Annak a végén szerepelt a felirat "eat your being", a your azonban torzítva szerepelt, hiányzott a belső két magánhangzó. És én azon gondolkodtam, vajon én akarom kiolvasni a "te"-t, vagy tényleg ott van. És egyáltalán, mennyire erőszakos (agresszív) a ragaszkodásom az "én"-hez, a "te"-hez?

Imréék kedvelt játéka a csapatjáték (birodalmas, klubbozás, stb). Imre és Miki mindig alárendelt szerpet töltenek be. Imre szokott mérkőzni a vezér pozícióért, de sosem nyeri el. Ennek ellenére örömmel adja át magát a parancsteljesítésnek, a szabálykövetésnek. Örül annak, hogy a hierarchia alján bár, de része a hordának. Miki, az önálló, autonóm és autoriter Miki, a megvesztegethetetlen individuum, ha több fiú verődik össze, nos akkor ő is beáll a sorba. És átadja magát az éppen aktuális küldetésnek (a világ megmentése pl.) Mondanám, hogy majd kinövik, megérik bennük az "én", de azt hiszem, a dolog nem ilyen lineáris. A vágy az önmagunk határainak átlépésére (és az ehhez társuló agresszió), az "illeszkedésre", a "beépülésre" az állandó marad. Legfennebb férfikórus, ivócimbik és focitársak képében tér vissza. Az én pedig... az én agresszíven fél én lenni.

Tegnap hajnalban, szokásos nemtudokaludni stádiumban láttam a cinemaxon a BenX című filmet. A belinkelt kritikát nem kell feltétlenül elfogadni, a filmet sem szeretni, az biztos, hogy autizmus témában plasztikus bevezetést ad.

Van egy rózsabokor a házunk előtt, kb egy méter magas és 27 virágja nyílik most. Mondtam Imrének, hogy nézd Imre, milyen szép bokor. "Igen szép, olyan mint egy épület". Akkor figyeltem meg, hogy a rózsabokor virágzó "emeletei" valóban szimmetrikusak, a rózsák tényleg mértani rendben helyezkednek el. És persze, hogy az épületet belakták a kis legófigurák, amelyeknek a helyét Imre gondosan megtalálta az ágakon és a virágokon.

Tomasio kérdezte, hogy miért engedem, hogy az ebatták hiradót nézzenek, és így szembesüljenek a "valóság brutalitásával", és annyira elgondolkodtatott, hogy azt hiszem itt válaszolok.

A híradó, a hírfogyasztás nálunk - szakmai alapon is - mindennapos állandó tevékenység. Az első emlékeim gyerekkoromból híradóhoz köthetők. A Falkland háborúhoz, a Gházai övezethez, a Fényes ösvényhez. Ronald Reagen és Maci Laci, Arafat és Rumcájsz. Valahogy így körvonalazódnak az egykori hősök és antihősök. Az apámmal kötött szerződés úgy szólt, hogy ha én csendben vagyok a híradó alatt, ő is csendben lesz a tévé maci alatt, kölcsönös tiszteletből megnéztük egymás műsorát. És az eredmény az lett, hogy apám is beleélte magát Barba papáékba (mai napig dudorássza, hogy "végre megjött Barba papa") és én is oda figyeltem Chrudinák Alajosra és társaira.

Azóta rájöttem, hogy nincs különösebb különbség a valódi mesék és a fikciós történetek között. Ugyanúgy mesélik őket egymásnak az emberek, ugyanúgy fonódnak egybe az epizódok, térnek vissza motívumok.

Talán a fikcó az mindig veszélyesebb egy kicsit, mindig több mindent enged meg az ember fantáziája, sötétebb a sötét, igaz fényesebb a fényes is.  A mesék befelé visznek, a mindennapok történetei meg kifelé, legalábbis egymás felé. Megtanítanak tájékozódni, térben és időben, odafigyelni történésekre, döntéshelyzeteket értelmezni. Imre és Miki más tudja, mi a demokrácia, mi a diktatúra. Tudják, miféle  hordák a pártok, és miféle trollok a politikusok. Választásokon izgulnak, és elméleteket gyártanak a rosszakról és jókról. És egyáltalán: tudják, hogy nincs se jó, se rossz, hogy a gondolkodás tesz mindent azzá ami. Ezért szeretnek gondolkodni, "hírelni".

Ami a hétköznapok brutalitását illteti: nincs tabu. Sem halál, sem élet nem tabu. De minden információból annyit vesznek magukhoz, amennyit akarnak. Megfigyeltem, hogy azoktól a helyzetektől, amelyekehez nem érzik magukat elég erősnek, elfordulnak. Majd szépen lassan kezdik feldolgozni, beépíteni a fantáziájukba, a kérdéseikbe.