Imre: - Tata, te már láttál marslakót?
Nyuszi T: - Nem, nem láttam. VAgyis nem tudom, hogy néz ki egy marslakó, úgyhogy lehet, hogy láttam, csak nem tudtam, hogy marslakó.
Imre: - Lehet, hogy a marslakók olyanok, mint a tehenek.
Nyuszi T: - Lehet. És akkor a tejet tulajdonképpen a marslakók adják?
Imre: - Aha! A tejet a marslakók adják!
Nyuszi T: - És a marlakók a tejúton jöttek?
Imre: - A savanyú tej úton!
Nyuszi T: - A vert tej úton
hahahahhhahahahahahaha
Imrének új nevetése van. Valahonnan a torkából indul és a pofazacskóiban ér véget. A békakuruttyolás és a majomszerenád között helyezkedik el. Hangosan, szertartásosan nevet, hagyja, hogy a nevetés előbb hólyagossá váljék, aztán elkezdjen gurulni, és végül dörögve zúduljon szerte szét. Különösen kedveli a visszhangzó tereket, a folyósókat, a fürdőszobát és az amfiteátrumként működő kertet. Főállásban nevet.
Imre új nevetése kedvéért egyre szaporodnak a viccek, fiúvihogás van. "Érted a viccet?" - ez a visszatérő kérdés.
Közjáték a Plussban:
- Miki, hol él a kóla mackó?
- Ausztárliában.
- Nem, haháhhahaháa, a Kóla Mackó a Plussban él. És hogy készítik a Kólát?
- Nem tudom.
- Megvárják, amíg pisil a Kóla Mackó. Haháhahahaháha
Imre az iskolában lerajzolta Istent. Leginkább egy nyúlra hasonlított, hosszú füleivel, és volt tornacipője is.
Egyszer majdnem meghaltam. Többször is, de ekkor kivételesen nem én ugrottam felelőtlenül örvénylő folyóba, fogtam vizes kézzel rosszul szigetelt olvasólámpát, vagy nyúltam bele áram alatt lévő kenyérpiritóba azért, hogy lássam, elég meleg-e.
Lassan vesztettem el a tudatomat, így utólag rekonstruálva, egy vagy két hétig csak romlott, romlott az állapotom, alattomosan. Előbb csak a fáradtságérzetem veszett el, aztán a fájalomérzetem, a végén egyre nehezebben beszéltem, mozogtam, míg végül az érzékszerveim kezdtek cserben hagyni. Senki sem vette észre a közvetlen környezetemben, igaz, ezekben a napokban egyedül voltam otthon, a családom csak a hangom hallotta, látni az állapotom nem láthatta. A tágabb környezetemet ugyanaz tévesztte meg, ami engem: hogy minden lépcsőzetesen történt, folyamatban. Szép csendes kivonulás volt ez az agyhártyagyulladás az életből, és igazán, igazán csak az utolsó órákban fordultam, pontosabban fordítottak vissza. Valahogy olyan végtelenül természetes történés volt, és mindenki természetesnek is vette, hogy lassúl a test, a mozgás. Megpihenek, azt hiszem ezt gondolták.
A történetből tulajdonképpen az az érdekes, és ebbe a blogba való, hogy mennyire esetleges az ember testtapasztalata. Mennyire viszonylagos a mozgás, az akarat, minden képesség. A tudatvesztés jó. Ezt régóta tudom, mióta megtapasztaltam milyen hűvös megkönnyebbülés az ájulás, milyen mélyen, intenzíven pihentető. Felszabadulni a test súlya alól. Ezekután nehéz mit kezdeni a tudattal.
A kómából kijönni csak olyan folyamatosan tudtam, mint amilyen módszeresen kómába estem. Először csak egy fénnyaláb volt befogható: a nyitott ablak fénye. Aztán néhány sík. A csempe síkja a korházi falon. Amikor mozogni kezdtem, felügyelet nélkül indultam el a mosdó felé, nem tudtam miért és hova megyek. Nem volt célom, hogy eljussak egyik pontból a másikba, hogy mozogjak. Kapaszkodtam a csempébe, amit először pillantottam meg. Eljutottam a zuhanyig, megengedtem a vizet, és néztem a vízsugarat. A gerinccsapolástól alig tudtam tartani magam. Olyan lehettem, mint egy önálló életbe zuhant marionett báb, felfüggesztés nélkül. Beállni a zuhany alá nehezen tudtam volna. Csak hallgattam, hogyan zuhog a víz, hogyan törik meg rajta fény. Nem éreztem sem szépnek, sem jónak, sem rossznak vagy ijesztőnek. Ha lettek volna akkor absztrakt fogalmaim, akkor azt mondtam volna, van tér és idő. De csak azt gondoltam, hogy van egy pont, ahonnan látható a vízsugár, a fénytörés, a folyósói sötét. Ez lennék én, ez a pont.
A gyerekeim születésekor ugyanígy maradtak meg a fények, a terek, a hangok, a szagok. Talán akkor két pontból volt ugyanaz érezhető. Nesze neked euklidészi geometria.
Gábor annyira állni akar, hogy leülésről nem is akar hallani. Mindenre elszánt.
(A fotóért köszönet Máthé Évának, épp ülünk Gábor frissen telepített homokozójában, és várjuk hogy nőljön már ki a fű. A kép elkészülte óta már kinőtt egy kicsit:) )
Sok hétnyi kihagyás után újra belevetettük magunkat a Harry Potterbe. VAlahogy nem jött össze a Potterezés, mióta tavasz és jóidő van, azóta későig kint vagyunk, Imre rászokott az egyedül olvasásra, és mire oda kerülnénk a nagy közös olvasásból inkább dumálás lesz.
Nem nagyon tudom, mitől függ, hogy egy gyerek szeret olvasni, vagy sem? A mi családunkban notórius nemolvasók és mániákus olvasók is vannak, ugyanaz a könyvtár, ugyanazok a viszonyok, mégis: van aki még soha nem olvasott el egy könyvet se, és többen vannak, akik viszont állandóan olvasnak.
Igyekszem nekik saját könyvtárat kialakítani, mindenkinek külön külön könyvekkel, közösen olvasni velük, és egyedül is olvasásra bírni őket. Olvasó sarkot kiépíteni, kis lámpával, puha takaróval, ahogy kell. Egyelőre Imre az, aki erre rákattant, Miki még nem. Lehet, hogy sose fog szeretni olvasni? Vagy még nem elég gyakorlott olvasó? Végülis másodikos, tavaly ilyenkor még Imre sem nyüzsgött.
A tegnapi Pottert mindketten nagyon izgatottan hallgatták végig, és most először élveztem én is. Eddig túl sematikusnak tűnt, csalódtam is, azt hittem, sokkal árnyaltabbak a karakterek, sokkal finomabb a cselekményszövés. De a tegnapi rész olyan helyzetet teremtett, ami sok mindent felszabadított az Ebattákban. Ott tartunk, hogy Potter megérkezik a VArázslóiskolába, és az elsősöket alaptulajdonságaik szerint külön házakba (kollégiumokba osszák). Így aztán külön csoportba kerülnek: a merészek, a jószívűek, az eszesek és a ravaszok. Imre merésznek mondta magát, Miki viszont először jószívűnek, de aztán elmerengett és azt mondta, hogy ő bizony néha ravasz. Ez nagyon szöget ütött a fejembe, mert soha nem vettem észre, hogy becsapna valakit, azt viszont régóta látom, hogy nem lehet becsapni, a maga módján taktikázik, kivár és óvja magát. Ellentétben a bátyjával, aki fejjel a falnak.
Anya, te annyira jó vagy, annyi mindent köszönhetünk neked. Például az életünket. És Apu is megtanított biciklizni!
Vasárnap reggel kádban kávézás közben felhívtam Nyuszi M.-t és elkávéztunk-csevegtünk. Miután letettem, jöttem rá, hogy anyák napja van. Gyorsan visszahívtam, és mondtam, hogy Mama, isten éltessen. És ő mondta, hogy engem is. Olyan furcsa, mikor az ember anyja felköszönti anyák napján.
Aztán rá egy napra megint felhívtam Nyuszi M.-t hogy felköszöntsem születésnapom alkalmából. Ilyenkor mindig vitatkozunk, hogy kit is kell felköszönteni. És nem tudom meggyőzni, hogy igazából neki jár a köszipuszi, mert ugyan hogy is lehetne nekem születésnapom nélküle?
Imre és Miki elképesztően szép Tancinénik által készített ajándékokkal leptek meg. Miki, a sármőr pl. egy saját szívalakú papírmassé képkeretbe illesztett portréval. Imre pedig egy gyönyörűen dekorált fakanállal. Cipész meg maradjon a kaptafánál:)
És délután a következő monológot hallhattam a részükről: "Anya, hogy te milyen jó vagy, mindent megteszel, hogy jó legyen nekünk, és még mákos sütit is vettél". Hát szerénytelen leszek. Tényleg vettem mákos sütit.
Gábor, ImrebarátGábor, felfedezett egy pingvines secondlife játékot, kb. két vagy három hónappal ezelőtt a neten. A szokásos cucc: minden gyerek kap egy virtuális állatot (egy pingvint), akit gondozni kell, akivel különböző kalandokat élhet át. Egy ideig ártatlan dolognak tartottam. Sőt, jól is jött a pingvinezés, mert kis magánklubb kezdett alakulni köréje, hétvégenként valamelyik pingvinesnél gyűltek össze a kiskrapekok, közös számítógépezésre, hétközben meg mindenki azt osztotta, épp mi van a pingvinével, akinek nevet adott, akinek otthont rendezett be stb.
Csakhogy a pingvinezés elszabadult. Már csak arról van szó. Minden szabad félórában elhangzik a "pingvinezhetünk?" kérdés. Magukról már nem is beszélnek, csak virtuális madárról. A gépemet nem tudom egy percre sem magára hagyni, mert nem tudom levakarni róla az ebattákat. Aztán elkezdődött a meccs, hogy ki a jobb pingvines. Imre és Gábor összevesztek, Gábor meglebegtette a lehetőséget, hogy Imrét ki kell zárni a klubból. Aztán jött az újabb hidegzuhany: ha gyorsabb és szélesebb hozzáférést akarunk, fizessünk be 5 dollárt a pingvinsite gazdáinak. Gábor, Kata már befizette, mit tehetnénk?
A pingvinpolip észrevétlen behálózott, nagyon rühellem. És pénteken pingvin klubb lesz. Ha letiltom őket a baráti társaságukból vonom ki az ebattákat. Ha hagyom, hogy ez tovább burjánozzon, akkor brrrr. Muszáj lépni. De mit?
Májusban születni az valami különös dolog. Az ember úgy érzi, hogy részese ennek a zsongásnak, ami most mindenben ott van. Hogy ő is olyan illatos, olyan fényes. Az ember úgy érzi, hogy máskor nem is lehetett volna születni.
De itt most nem rólam van szó. Sárának szeretnék boldog születésnapot kívánni, és a fantasztikus szüleinek, akiket annyira szeretek olvasni. Igazi, igazi májusi kislányuk van.
Tegnap reggel Gábor elrúgta a tíz hónapot. Szó szerint. Egyre többet akar állni, de felkapaszkodni nem tud. Viszont ha a kezünkben kapaszkodhat és ringathatja magát, azt nagyon élvezi, úgyhogy egyre többet követeli, hogy állva tartsuk. Lépegetni is megpróbál, főleg, ha más gyerekek is vannak a társaságában. Amúgy még mindig nem mászik, viszont kutyázik, négykézláb ringatja magát, hátrafelé kúszik, és úgy forog, mint egy kommandós. A leginkább ezzel a gyors hasonforgással tud és szeret közlekedni, az egész lakást be szokta gurulni. Remélem hamarosan elkezd mászni. Tapsol és integet, de nem felszólításra, csak ha az úri jókedve úgy diktálja. Enni mindent eszik, leginkább a húst szereti, de követeli a sajtot, eszi a túrót, szereti a főzelékeket. Szopik sokat még mindig, egyre inkább tudatosul benne, hogy ez valami kivételes esemény. Ma voltunk az állatkertben (májális) a nagy medve feküdt a hátán, és a hasán volt két icipici maci, azokat szoptatta. Mellettünk állt egy nő, aki meg a karján lévő kisfiát szoptatta. Én a medvéket figyeltem, Gábor viszont a nőt és a mellét, nagyon kicsin múlott, hogy nem nevezett be ő is egy menetre. A legfeltűnőbb benne, hogy mennyire szereti az emberek, főleg a gyerekek társaságát. A bátyjait figyeli, ha jelen vannak, csak őket nézi. Az idegen gyerekeket is nagyon kedveli. Ha gyerektársaságot lát, közel kell vinni. Amúgy csendes, nézelődő krapek, ha a kezébe adok valami érdekeset hosszan el van vele. Különösen odavan a telefonért és a távkapcsiért. Autóban mindig el kezd burrogni, és a bevásárló kocsiban is mindig burrog. És nem lehet betelni vele.:)
Kicsit későn jöttem rá, hogy mi a legmegfelelőbb, leglogikusabb része az ebatta-kertnek. Hát a mogyoró-bokor! Na de gyorslépésben intézkedést is foganatosítottam (kaff-kaff), jövőhéten lesz egy mogyoróbokor sok mogyorózabáló ebatta legnagyobb örömére. Őszig eldöntöm, hogy milyen gyümölcsfák legyenek: vilmoskörte, meggy és cseresznye. Ez az elképzelés egyelőre. Csak nem tudom, honnan fogok megbízható, igazi jó gyümölcsfákat szerezni. Többekben felmerült (bennem is) a diófa, Zsomnak volt nagyon kedves diófája gyerekkorában, amit sajnos Mami halálakor kivágtak. Mikiék is gyászolják a fát, pedig alig ismerték. Jó lenne egyet ültetni nekik, de sajnos ahhoz a mi kertünk kicsi. Pedig milyen jó gondolkodófa lenne belőle. Na nem baj, majd a hársfa alatt lehet gondolkodni.
További nagy kérdésem, hogy honnan szerezzek be igazi szép rózsákat? Merci blogján már annyifélét találtam, csak nem tudom, hogy jussak hozzájuk. Márpedig szent fogadalmam, hogy ezt az egyet nem sietem el. Megvárom, amíg meg lesz az igazi, és amíg pénzem is lesz a legszebbekre, és nem kötök kompromisszumot.
A napokban végigolvastam Magyarosi blogját, jártam a nyomukban a neten. Próbáltam elvonatkoztatni, távolságtartással rekonstruálni mi van a bolíviai gyilkosságok mögött.
De csak arra tudtam gondolni, hogy nekem is három fiam van. Nem tudom, hogy húsz év múlva mi lesz velük. Merre viszi őket a személyiségük, a vágyaik, az indulataik.
Amikor kitört a cirkusz, hogy Magyarosi holtteste egyáltalán kiadható-e eszembe jutottak a szülés utáni első benyomások. Nem volt akkor bennem semmi elmondható, lefordítható érzés. Annyira elnyomott mindent az új test tapasztalata. Nem is tudtam más szót találni erre, azt figyeltem, hogyan működnek. Hogyan süllyed a mellkas légzés közben, milyen a tapintása a bőrüknek, milyen a körömágy, milyen a textúrája a hajnak. Hogyan vannak. Akkor annyira világosan tudtam azt, amit mára már sok szentimentális törmelékkel elfedtem. Hogy tulajdonképpen ez a megfogható mégis érinthetetetlen test ez van, ez van igazán. Ha van a vannak egyáltalán értelme.
Most, ezt a tragikusan abszurd történetet kutatva is csak arra tudok gondolni, hogy mi történik a testtel? Az emberi történetek mögött, azoktól teljesen függetlenül, hogyan tipródik el, málik szét az anyag. Az a valamikor valakinek olyan drága anyag. Megvisel ez a történet.
Mikinek gondolkodó-fája van. Az iskola udvarán, pontosabban hátul, a kis fa háznál (am. büfé). Oda jár gondolkodni szünetben. Vajh miről?
- Anya, te elbírnál még egy gyereket? - kérdezte Miki
- Úgy érted az ölemben?
- Nem, úgy hogy még legyen egy tesó.
- Szeretnéd, hogy legyen még egy tesód?
- Hááát, neeem. Vagyishát később, ha Gábor akarja, hogy legyen neki is valakije, mint Imrének én.
- Jaaaj, nem kell még egy tesóó, már sokan vagyunk. - Mondta Imre.
- Nem kell? - döbbentem meg - Miért nem kell?
- Hát kell, csak nem most, hanem később. Különben is, azt mondta Mama, amikor Buksi kutya újra szült, hogy lehet, hogy belehal a szülésbe.
....
Annyit gondolkodom ezen. KÉne nagyon, de mikor? Nem akarok sokáig várni, előítéleteim vannak a késői szüléssel. De félek attól, hogy nem tudok figyelni rájuk eléggé. Külön külön mindegyikre. Csapatban jól kezelem őket. de olyan ritkák a percek, amikor csak egyikükre figyelek, amolyan intim együttlétek. Olyan igazi összenézések. Attól tartok, ha most rögtön, akkor csak a nyájszellem fog erősödni. És attól is tartok, hogy azért hezitálok, mert önző vagyok. És nagyon nem akarok az lenni. Hát igy van ez
Amikor ebbe a kis házba költöztünk a domboldal, ahol lakunk, szinte üres volt. Alig voltak házak, még út sem volt, szembe velünk a Somos tető - természetvédelmi területként - csendes, titokzatos erdő. Előttünk kis mocsár-patak, gólyákkal, ölyvökkel, vizisíklókkal. Úgy gondoltam, hogy engedjük eluralkodni a természetet, beengedünk minden féle vadvirágot, füvet, kóbor bokrot a kertbe.
Hahaha. Naív naív. Azóta lakóparkká vedlettünk. A domboldalunkat beterítették az egyenházak, amelyekben egyenháziasszonyok és egyenháziurak egyenversenyt folytatnak egymással. Dühödten gyepesítenek, elszántan bokrosítanak, agresszíven kertészkednek. A fűnyírógépek könyörtelenül radirozzák a köpetnyi kerteket, folyton herreg a kerticsap. Kertészek tartják terror alatt a vidéket.
Amikor láttam, hogy ez nem tréfa (és hálát adtam annak, hogy a mi házunk a védett Somos tető felé és nem a negyed felé néz), dacosan azt gondoltam, hogy ellenállunk. Nálunk aztán nem lesz gyepesítés, mániákus hobbibolt kurkászás, törpesziklakert fényesítés. De nem ám. Hagyjuk, hogy az anyatermészet a keblére öleljen.
De nem ölelt. A telkünkről az építkezés alatt ellopták a termőföldet, maradt az elbutult, tunya pala: hol a nedvességtől dagad, hol a szárazságtól kopog. Gyom se nőtt benne.
És akkor Imre kéthetente megkérdezte: nekünk mikor lesz olyan szép füvünk, mint Olganéninek? És mikor ültetünk fákat? Nem is tudom, mi fájt neki, hogy nem olyan a kertünk, mint másé, vagy az, hogy nincs benne igazán élő növényzet.
Valami nem volt rendben a kerttel, ezt én is éreztem. Ráadásul a szomszédok is folyton kellemetlenkedtek. Hiába nyírtuk a gyér vadfüvet, műanyag falat emeltek, hogy ne menjen át az angolgyepükre az idegen mag. Különböző hangulatszavakat sziszegtek át a kerten. Egy idő után kialakult bennem a kert-komplexus. Úgy éreztem, mindenki azt gondolja "a sokgyermekes nő a csúnya kerttel". Egyenes összefüggést véltem felfedezni a kert állapota és az anyaságom között.
Tavaly, amíg terhes voltam nekifogtunk saját kezűleg felásni, bevetni, de csúfos kudarcot vallottunk. Ezt a különleges talajt profi módon meg kell dolgozni (vizet elvezetni, termőföldet hozni, talajt szintre hozni stb). Nem értettünk hozzá, jól pofára estünk. A szomszédok és mögöttük a militáns kertészcégek a májcirózisig sajnálkoztak kétbalkezességünkön.
Az idén aztán beadtam a derekam. Hogy legyen Imrének füve és fája. És hogy ne mondják. Hát nem volt bölcs döntés, de jó döntés volt. Összekotortuk a fiók alját, a zsebeinket és a családtagjaink zsebeit is. Megkerestük a legbékésebb, legkevésbé tájba illő kertészt és megkértük, hogy segítsen. Ő a legendás Barabás úr. (Kit engedjünk el? Barabbást neee!)
Két hete dolgozik a kertünkön. Megértette, hogy hadatüzentünk a tuja-monopóliumnak (itt az emberek méregzöld, tűhegyes tujákból fonnak kerítést maguk köré, nehogy belelássanak egymás beláthatatlanul unalmas és egyforma életüébe) és a kertet úgy vette körbe cserjékkel, hogy egész nyáron virágozzon valamelyik. Van jázminunk, gyöngyvirágcserjénk, japánbírsünk, somunk, hortenziánk és még egy csomó más bokor, aminek a nevét se tudom. (még!) Gyönyörű szép hársfánk (Csabának, hogy lehessen alatta borozni és olvasni. Most még kamaszosan gibirnyác, de szereti.) Nyírünk (a ház előtt, hogy olyan legyen mint nyuszi háza a mesében - az én kérésemre) és van egy vadcseresznyénk (ez az egyetlen természet, ami magától jött be a kertbe)
Imre és Miki körbetáncolta a bokrokat.
Én meg gyakorolom, hogy ne csavarodjak bele a kertápolásba. Hogy ne szippantson be a kertipar, ami ugyanolyan aljas és pénzéhes, mint a babakelengyeipar. HOgy ne nézzek át a kerítésen a szomszéd fűjét vizslatva. Hogy ne hasadjon bele a személyiségem a virághagymákba, magvakba, és növényápoló szerekbe. Továbbra is ellenállunk a törpekerti őrületnek.
Volt egy fiú és két királylány. Az egyik királylány zöld volt, a másik lila. A fiú királyfivá változott a királylányok viszont sárkányokká.
Csaba szerint ez az életben is pont így van.
Update Bocsánat, nem figyeltem oda eléggé az álommesére, újra rákérdeztem: szóval a fiúval az a varázslás történ, hogy érteni kezdte a Hold beszédét, de Miki már nem emlékszik mit mondott.
Meg azon is gondolkodom, hogy vajon hányan hozzák a szexuális kultúrájukat otthonról? Lehet-e ezt anya-gyerek, apa-gyerek viszonylatban átadni, beszélni róla. Családbarát szexuális nevelés, az milyen? Nem, nem arra gondolok, hogy húzzá óvszert fiam, hogy ne legyen gyerek. Hanem, hogy mit jelent érinteni, meg hogy kell érinteni. Lélegzeni, belépni valakinek a személyes terébe, gé pont, szerepek, helyzetek, ösztönök, hormonok. Ilyenek.
Ma voltam egy olyan helyen, ahol sok középkorú férfi gyűlt össze. Igazi elvbarátok, valamikori kocsmatársak, besúgók és besúgottak, üzletfelek, titkos randikon egymásnak falazók, nők nélkül sörözők. Megélték a diktatúrát, a rendszerváltást, az eredeti tőkefelhalmozást, a lelkesedést, a kiábrándulást. Alkoholizmust, reformkonyhát, mikrohullámú vásárlást, autócserét, kertrendezést. Mi marad belőlük a gyerekeikben? Milyen apák voltak 1974-ben? 1983-ban? 1997-ben?
Az ember térlény. Erre akkor jöttem rá, amikor Gábort szabadon engedtem a kiságyból. Most korlátok nélkül kúszik-mászik a lakásban, hihetetlenül felgyorsult a fejlődése. Amíg karanténba tartottam az ágyban fegyelmezetten aludt, és nem küzdött semmiért. Most felfedez, belak, teljesen megváltozott. És esze ágában sincs visszamenni a kiságyba. Igaza van. (Csak ne enné kétmarokkal a folyóirataimat)
Új matematikai képletünk: Ebatták + Gergő (7 éves) = Pernahajderek
A napokban nagy Pernahajder akció volt, itt aludt Gergő. Úgyhogy antropológiai megfigyelés alatt tartottam a fiatal csimpánzhordát. Feljegyzéseim:
A hordán belüli feszültségek ciklikusan tetőznek és hunynak ki. Sosem akkor a legnagyobb a feszültség, amikor annak látszik. A konfliktusok nem felnőtt logika szerint jönnek létre, és nem felnőtt logika szerint rendezhetők. (Magyarán: az esetek többségében rájuk kell hagyni.) A gyermekkorú emberszabásúak között folyamatos a hierarchia harc, de nem megy életre halálra: nagyon finom gesztusok jelzik ki kerül felül, ki marad alul. Elég egy válrándítás, egy érintés, és máris módosulnak az alá-felé rendeltségi viszonyok. Gyorsütemű és gyorségésű az empátia, a gyűlölet, a szeretet, inkább szélsőségek vannak, mint közbülsőségek.
A tárgyakhoz való viszony: vajon ez személyiség-függő, hogy kinek mennyire fontos a birtoklás, a szerzés ösztön? Imre a tárgyait, játékait "bütyköli", csinál magának koronát, kardot, hajót. Pontosan látja, hogy ezek a tárgyak mennyire nem-sikerültek. Sokszor elmondja, én nem tudok rajzolni. De ragaszkodik a saját dolgaihoz. Miki tárgyfétisben szenved. NÉha kinéz magának egy-egy játékot, azt hurcolja napokig, hetekig (a napszemüvegét, a plüsskutyáját). Nem küzd a tárgyakért,nem is készít tárgyakat, hanem kinevezi őket, szimbolikus tőkefelhalmozást folytat. Imre osztozkodik. Miki nem. Imre nem tiszteli a tulajdont, amit ő ad, azt el veszi mástól is. Miki rigorózusan betartja a birtoklási szabályokat. Gergő megszerez, tartalékol, stratégiában gondolkodik, felméri, hogy mi a jó, mi a jobb, a jobbhoz ragaszkodik. Praktikus elme.
(Van érzelmi intelligencia, ez tuti. De van-e szociális intelligencia? Imre pl. képtelen a szociális kapcsolatai rendezésére. Folyamatosan alulmarad, nem ismeri fel a helyzeteket, nem tudja kezelni azokat, az érzelmeit nem tudja közvetíteni, viszont átérzi és érti mások érzelmeit. HOgy van ez?)
Összesítés: Gergő alfa hím, Imre is, csak ő képtelen illeszkedni, vesztésre predesztinálja magát (a személyiségében benne van a kudarc - ez nem baj, a kudarc jó és kíméletes tanítómester). Miki a legkülönösebb: ő a falkánkívüli. Fel nem fogom, hogy csinálja, pedig annyit figyelem
Gábor: hátrafelé kúszik. Integet és mondja, hogy táj. Állandóan állni akar és be nem áll a szája. És isteni fazon.
Múlthéten Szatmáron voltunk, és ha már arra jártunk, beugrottunk Kolozsvárra leadni egy pályázatot. Bemetünk a Nagy Szigorú Szűrke épületbe. Gábor rajtam lógott, mint ahogyan ezt egy jólnevelt gibbongyerektől elvárhatjuk, Miklós Imrén, és mindannyian ott ültünk Isten tenyerén, vagy hol.
Folyósók, ajtók, öltönyös urak, kósza nagypénteki nemtörténés. Végre megtaláltuk az ajtót a pályázathoz, leadási határidő előtt 47 perccel.
"Meghoztam a pályázatot" - mondtam én. "Te jó ég, nem rajzoltunk semmit!" - üvöltötte Imre és Miki, mert nekik a pályázat az, ahova rajzolni kell.
Gibbongyerekek nem csendben balra el.
Előtérben volt egy robosztus, három nőalakos kisplasztika, hatalmas farú és combú nők kiskölykökkel a karjukon. Miki csóválta a fejét, legalább itt eltakarhatták volna, mondta.
- Mit Miki, a seggüket?
- Miért, a segg az segg. Mit szépíted ? - Anya lobbitevékenysége a komplexusok nélküli testképért
...
Három nappal később, kiránduláson a Sárerdőre:
- Anya, ki kell mennem! - mondja Imre
- Pisilned kell? Miért nem mondod, hogy pisilned kell? - Anya újfent.
- Mert az csúnya szó.
- A pisi? Hát a pisi az pisi, a szar meg az szar. Nincsen ebben semmi csúnya. - Anya köti az ebet [vö. Bandi] a karóhoz.
- Biztos meg akarják kímélni a környezetüket - by Nyuszitata.
- De mitől könyörgöm? A pisi szótól? - Anya elméletet gyárt.
- Ja, és ha tudnátok, milyen gátlásosak a románok. A múltkor jött hozzánk egy román csávó, és bement a vécére. És megkérdeztem tőle, hogy papír kell? És mindenki rámüvöltött, hogy hogy beszélek - Máté kiegészítő története.
Hát így vagyunk.
Csaba közölte, hogy tökre megérti Istent.
Miközben masszírozta az ölében ejtőző, gömbölypocakú-mosolyú Gábort. Mert "ez az én szerelmes fiam, akiben gyönyörködöm".
Ha oktatófilmet kéne készítsek az autizmusról, akkor biztos valamilyen bevásárló központban forgatnék: égne az összes nagyteljesítményű izzó, fényreklám, villódzó reklámfelület. Csilingelne az összes pénztár. És minden fém bevásárlókocsi ritmikusan egymásnak koccanna. És az embertömeg olyan törvényszerűen örvénylene, ahogyan a homok pereg és hömpölyög.Többszólamban kérné a kórus ugyanazt a felvágottat. És hangosbemondó megállás nélkül duruzsolna. A papírdobozokból rakott labirintusok újra és újra lebomlanának és másutt épülnének újra.
Elviselhetetlenek a bevásárló központok.
Ma öt ilyen helyen próbáltam cipőt venni Mikinek. Egy cipőalakú cipőt. Nem hegyes orrút, nem vastag talpút. Nem neonszínűt, vastag madzagosat, vékony bőrűt, csikorgó talpút. Cipő cipőt.
Cipeltem Gábort az ölemben, húztam magammal Mikit és loholtam Imre után. Izzadtam, lihegtem, fogat csikorgattam. És akkor megtaláltuk. És nem volt drága, és pont jó volt.
Fél órát vártunk, amíg a párját kihozta az eladó.
A kasszánál derült ki, hogy rosszul cimkézték fel. Háromszor annyiba kerül, amennyit a cimkén írt.
És akkor káromkodtam, a pulthoz vágtam a cipőt és kirohantam.Tudom, hogy nincs bocsánat. De jól esett:)
ps. egy kis, sötét, kihalt szatócsboltban, utolsó reményünk helyén megtaláltuk Miki cipőjét. Tanulság: ne menj olyan helyre, ahol túl sok a fényreklám.
Hozzászólások