Csetten és az...

Ezt kaptam Csabától

Gábor barát elhaladta a 13-at. Úgy jár, mint egy medve, egyenes lábakkal, de még négykézláb, láthatólag kísérletezik a felegyenesedéssel. Végülis még csak augusztus 20-án kelenne töltse az egyévet, úgyhogy nincs elmaradva semmitől. Nem sürgetem. Amúgy a négykézlábas közlekedésben már professzionális, sajnos tökéletesen tud mászni polcra, lépcsőre, a lakás csupa barikád, mert egy szemvillantás alatt felmászna az emeletre a lépcsőn, ha hagynánk.

Kommunikálni úgy kommunikál, mint egy szarka, vagy valami jó hangutánzó madár. Időnként tisztán, pontosan kimond szavakat, amiket aztán nem ismétel meg, vagy csak ötletszerűen mond újra: "Gábor", "elment", "pinty", "gyere". Ilyenket mond, még nem jöttem rá, milyen logika szerint. Viszont a babanyelve teljesen kiszámítható. Autóba ülve azonnal burrogni kezd, ha rázni kezd az út, a faluból kimenet egy adott útszakaszon méterre pontosan ugyanott burrog. A mixer hangját megtévesztésig tudja utánozni, főleg ha éhes, finom utalás féle képpen:)

Az evés, hát húha. Az elmúlt két hónapban teljesen visszaállt a szopásra, és ez eléggé megviselt, úgyhogy drasztikus lépésekre szántuk el magunkat, kapott cumisüveget, ő az első cumisüveges gyerekem:). A tehéntejet csak cselekkel issza meg, de most már megissza. Imádja viszont az emberes ételeket, a kolbászt, a sonkát, a sajtot, és mindenek fölött a paradicsomot, úgyhogy szertartásosakat szoktunk früstükölni. Kis katonákat vágunk neki, tányérkájáról ütemesen bemarkolássza az arcába.

Tovább, hát férfi. Ezen már nincs mit szépíteni:). Ha jóllakott, és nem álmos, hosszan babrálja a kisautókat, megvannak a kedvencei, érdekes módon Miki ízlését követi, az ő autóira cuppant rá.

Amúgy sokat olvas, és előszeretettel ír a laptopba, intellektuális alkat.

Ila kolléga szerint a fejének több mint 1/7-e szem, ez egy rögzítendő tény.

Először úgy döntöttem, hogy nem mondom el senkinek, minek a sok szomorúsághoz még egy. Aztán rájöttem, hogy nem tehetek úgy, mintha nem járt volna itt, mintha nem is lett volna. Itt járt, jelezett valamit, nem is tudom, hogy mit, és aztán elment. Fáj persze, de közben arra gondolok, hogy érteni kell a jelből. Fel kell telni mindennel ami jó, meg örülni nagyon, mindennek, mindenkor. Hát ez lesz most. Fényesülés lesz. Van.

Gondosan elmentettem, és aztán a blogról eltűntettem az elmúlt hetek hordalékát. Nincs amit itt keressen. Köszönöm szépen mindenkinek a szolidaritást, az érdeklődést, és elnézést, senkinek sem válaszoltam személyesen az utóbbi napokban, nagyon sok mindent kellett megoldjak offline. Nem, nem fogom zárttá tenni a blogot, végülis az eredeti döntés az volt, hogy sok gyerekszerető baráttal közösen gondolkodunk, meg mesélünk itt is, és más felületeken egymásnak, miért tántorítana el ettől egy két hétnyi  agresszió. Múlékony dolgok ezek.

Szóval szeretettel hagyom nyitva nektek ezt a mesét, várok mindenkit, és igyekszem én is mindenkit meglátogatni, akinél nem jártam. Gyönyörű nyárvéget és csodás őszt mindannyiunknak:)

Az idén nem nagyon lesz nyarunk, pontosabban nyaralásunk, hordjuk a nyolc tonna szenet rendesen. Na de azért úgy gondoltam, hogy azon a két szabadnapon hetente, amikor megengedhetjük magunknak, akkor nagyon célirányosan kihasználjuk a nyarat. Imre legújabb mániájának engedve, ti. hogy történelmi korok között cikázik folyamatosan, hol a 14. hol a 28. századba fantáziálja magát, mi is bejárjuk a lehető legtöbb dimenziót, ami itt elérhető. Rájöttem arra, hogy milyen unalmas Erdély-kép kezd becsontosodni Kolozsvár-Sespiszentgyörgy-Nagyvárad háromszögben, és hogy itt az ideje elszakadni a turisztikai közhelyektől. Vettük a térképet és belőttük az összes olyan zeget-zugot, amelyekről az emberek megfeledkeztek, és amelyek valahogy segítenek nekünk és Imrének az időutazásban.

Két héttel ezelőtti szabad szombatunkon elmentünk Székelyderzsre. Ez a kis falu a Székelyföld és a Szászföld határán van éppen, Udvarhelytől 21 kilométerre. Valamikor elég fontos határhelység lehetett, mert egy csodás 14-15. századi erődtemploma van, most unitárius templomként működik. Igazi várfallal, szuroköntő nyílásokkal. A várfalban kamra rendszer van, most is ott tartják a falubeliek a javaikat (sonkát, szalonnát, gabonát), igen jól szellőzik, hűt a több száz éves öles várfal. A templomot belül egy meglehetősen jól restaurált Szent László freskó díszíti, a Szent László-legendárium legfontosabb elemei mind rajta vannak. Imre úgy olvasott belőle, mint egy profi képregény olvasó, meglepett hogy a pontosan 590 évvel ezelőtt készült képsort milyen jól érti, milyen jól tájékozódik rajta. Igaz, ebben a tanévben nagyon sok legendát olvastak, így ő már tudta, hogy mit kell látnia a képen. A tanítónéniket dícséri, hogy a kötelező olvasmányt megjegyezte értette, s a képre lebontva használta. És ami igazán nagy szó a freskó egyik sarkában egy olyan képtöredék van, ami valószínűleg későbbi alkotás, azonnal felismerte, hogy itt valami kontextus-idegen történet van, meg is fejtette. (Anya, nézd már, milyen pucér csajok ugrálnak a falról - mondta, ennyit a kiskamasz humorról és érdeklődésről). A templom udvarán kis múzeum is van, száz évvel ezelőtti iskolapadok, használati eszközök, még egy régi régi bölcsőt is találtunk. Gyorsan bele is ültek az iskolapadokba, Gábort belefektettük a régi bölcsőbe. Utaztunk egy kicsit az időben:)

DErzsről azért beugrottunk Udvarhelyre is, ahol állítólag Erdély legfinomabb cukrászdája működik, le kellett ellenőrizzük az információt. Hát Nyuszi mamát nem körözi le az Alexandra cukrászda (ezt Imre és Miki jól hallhatóan közölte a személyzettel), de hát isteni volt, több körös rendeléssel tobzódtunk.

Hazafelé meg bementünk Bözödújfalura, ez egy nemlétező falu Udvarhely és Vásárhely között féluton. Itt éltek a székely szombatosok, másnéven "zsidózók", akik a 16. században áttértek a zsidó hitre és azt tartották is a végsőkig. Eladdig, amíg a második világháború alatt őket is deportálták (noha "genetikailag" székelyek voltak). Aki túlélte a világégést, az sem volt túl szerencsés. A Ceausescu rendszer végén egy gátépítési program keretén belül elárasztották a falut. Ma már csak egyetlen templomának a tornya látszik ki a duzzasztógát vizéből. Amit tudni lehet az idő múlásáról, a nyomok rögzíthetőségéről és törölhetőségérő, na azt itt ebben a különös fantomfaluban mind meg lehet tapasztalni. Ma már Bezid - ez a román neve a nemlétező helynek üdülőhely. Sátrakban, sörösládákra pihen a nagy tó partján a nép, akinek fogalma sincs hány és hány titkot, varázslatot, örömöt és szenvedést rejtenek a hullámok. Átvergődtünk a sörözőkön, a potyahorgászokon és a lehető legközelebb mentünk a vízbe omló templomtoronyhoz. Szedtünk háromszál nádat, elhoztuk, ami még onnan elhozható. Megálltunk a tó közelében lévő emlékműnél, amin ott áll a szöveg: "A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják.". 

Hát így.

A múlthét végén csak hárman voltunk, mert Imréék Váradon vannak (erről még mindig nem írtam, de majd) és elmentünk álmaink legtitkosabb zugába, (ne)Keresdre. Keresd már rendesen bent van Szászföldön, a Segesvár és Szászmeggyes között. De nem ám a főút mellett, nem nem nem. Dános mellett (nevéből is látszik, nem egy világváros) szépen le kell térni az úttalan útra, és menni kell befelé a zöld hullámokat vető dombok közé, kis szűk kanyarok fölött a lombok egyre sűrűbben zárják el a kilátást és addig kell menni, amíg az ember már egyáltalán nem lát semmi olyasmit, amit megszokott. Na és amikor már eljutott az ember oda, ahol sem telefonjel nincsen, sem hétköznapi búbánat, na ott van a legtitokzatosabb, legpompázatosabb erdélyi kastélyok egyike, a 15. században Miklós fia Márk által épített, ma is Bethlen tulajdonban lévő csodaerődítmény. Évszázados tölgyek, öles falak, tornyok, lépcsősorok, mohás kőomlások. Elképzelhetetlen jelenség. Megközelíteni nem lehet, magántulajdon, de a kerítésen kívülről megcsodáltuk, zuhogott az eső vastagon, csak néztük néztük ezt az álomvárat. Ha hazajönnek az ebatták egyből elzúzunk oda, és szigorú elhatározásom, hogy bebocsáttást kérek a vár urától. Akárhol is van.

Hát így nyaralunk:) minden szombaton

Beleestem valami idővákumba az utóbbi hetekben, nem látom a mélyét, a végét, csak azt érzem, hogy zuhanok. A napok, a hetek megszűntek. Azt hiszem, csak a sorok ritmusa, amiket róvok nap mint nap, az egyetlen ritmus, ami segít tájékozódni. A nap akkor kezdődik, ha tiszta a képernyő, akkor végződik, ha rengeteg ablak, file van nyitva. És azzal záródik, hogy türelmetlenül lecsapom a laptop fedelét, mert nincs már kedvem egyenként mindent kikapcs. Különben sincs kikapcs, mert éjjel is folytatom a sorokat, szortírozom az információkat, fényesítem a témákat, befejezéseket találok ki, lezárásokat. Rabszolga vagyok, azt hiszem. Nem zavar ez most, nem is vagyok fáradt a szó klasszikus értelmében. Ha csak az nem a fáradtság jele, hogy megint megébredek hajnal négykor és vergődöm ötig legalább, hogy legálisan fel tudjak kelni, megnézni az első híradókat, elolvasni a sajtót. Öt előtt felkelni nagyon gáz, akkor már be kéne vallani, hogy hibbant az ember.

A baj az, hogy Gábor is zuhan velem. Időnként enni adok, sokszor dolgozom úgy, hogy lóg rajtam és szopik, mert éhes, szomjas, vagy mert unatkozik, és játszani úgysincs időm. Igyekszem nagyon, hogy ne fájjon ez most, hogy így vagyunk. Muszáj csinálni most. Muszáj ez a ritmus. Amúgy jól bírja a csávó, egyre önállóbb, hosszan eljátszik az autóival, olvasgat, vagy ide-oda felmászik, ilyenkor mindig úgy írok, hogy félig a képernyőt lesem, félig őt, vetődöm, mint egy kézidlabdás, eddig mindig elkaptam, amikor merészebben zuhant. Ma este kicsit belekeseredtem az egészben, amíg fürdettem, hogy miért nem jut ki, hogy lötyögjünk a játszótéren, vagy csak úgy sétáljunk, homokozzunk, ellegyünk a felszínen. Aztán kitaláltam, hogy majd reggel korán, amikor még nincs munka, elmegyünk játszóterezni, és késő este meg sétálunk, és valahogy kikanyarítjuk magunknak azt, ami jár nekünk.

Annak ellenére, hogy elvan, mint egy vadon-gyerek, egy kis Maugli, sok mindent csinál, amire rácsodálkozom. Ma este mondta utánam a nevét, ahogy ült a kádba. Gábor, Gábor - ismételgettük, tisztán mondta. A tegnap a kezébe került egy Miki játék, egy kis manga figura nagy szemekkel: tisztán azt mondta Baba. Nem is tudom, honnan tanulja, már elkövettem egyszer azt a hibát, amire most is hajlamos vagyok, hogy egész nap hallgatagon jövök megyek a lakásban, belül zakatolok, nem kívül. Lehet, hogy hallja a gondolataimat?:)

Olyan lelkifurdim van amúgy, hogy nem kap eleget, hogy az éjjel azt álmodtam, hogy nem etetem rendesen, és nagyon lefogyott. Egész nap azt lestem, hogy nincs-e lefogyva, de nem. Azt hiszem, nem. Csak olyan furcsa étkezési szokásai vannak. Azt szereti, amit mi: felvágottat, vajas kenyeret, sült húst, jó rágnivaló emberbe való ételeket. A tehéntejet meg sem akarja kóstólni, sem a tejberizset-grizet-babapépeket. Meg se paríttyázza. Ez aggaszt, jó volna esténként megtömni valami tejpéppel, és tudni, hogy na akkor most dugig lakott. Sosem tudom, hogy ezekből a kenyércsipegetésekből eleget kap-e?

Miki és Imre Váradon vannak, ők külön fejezet, de nem ma, mert most akkor megint kóma.

Na és akkor leltár, hogy mit tud a legkisebb ebatta, így az évforduló után: kapaszkodva feláll és rövid ideig tartja magát kapaszkodás nélkül. Bármeddig áll kapaszkodva, és így járni is tud. Igazából azonban mászik elképesztő gyorsan, és bárhol, bármit elér. Kedvenc helye az alsó fürdő, ahol mindent megtesz egy kis wc papír dézsmálásért, és a belső lépcső, amit el kellett torlaszoljunk, mert határozottan elindult felfelé, a harmadik lépcsőfokról kellett levakarjuk. Ha éhes, akkor tátogva adja tudtunkra, nagyon gyakran megkíván dolgokat, és addig tüntet, amíg kap. Bármit megeszik, de kifejezetten a fűszeres, zaftos dolgokat szereti, naná, hogy a babaétel az utolsó, amit elfogyaszt, ha más nincs. Kipróbáltuk a tehéntejet, de megsértődött, és továbbra is szopik iszonyatos erőbedobással. Apró dolgokat szeret megfogni, símogatni, kis szöszöket-szálalakat, vagy a hűtőszekrényre rakott hűtőmágnes-gyűjteményt operálja le nagy kedvel. "Puszilni" is tud, ezt majdnem úgy csinálja, mint az "éhes vagyok" jelet, csak hangosabban cuppog. Apát tisztán mondja, nekem egy morgós mammammmama hangsor jut. A bátyjai az abszolút sztárok, amikor a szobában vannak csak rájuk figyel, és mindent megtesz, hogy bevegyék a játékba. Ha hárman vannak bármeddig elvan, figyeli, hogyan játszanak a nagyok. Ééééés a kedvence, na ki gondolta volna?, a kisautózás. Hosszú ideig ül a kisautókkal, vizslatja a kereküket, tologatja, burrog hozzájuk, hogy mikor került bele a férfiak licenszébe ez az érdeklődési kör, meg nem fejtem. Vannak kedvenc énekei, a "volt egyszer egy mehemed" az abszolút slágerlista vezető, de oda van a cirmoscicáért is, főleg azért, mert a macskákat is nagyon szereti.

Húztam ezzel a bejegyzéssel az időt, mert az a jelenség állt elő, amikor túl sok mindent kéne leírni, és inkább hallgat az ember. Amúgy is féltem a Gábor születésnapjától, mert azon az egy évvel ezelőtti hétfői reggelen, amikor hirtelen gyorsasággal megszületett, rögtön arra gondoltam, hogy mindig rossz érzés lesz ez a nap. A Gábor miatti szorongás fog megmaradni és nem az öröm. Az utóbbi hónapokban azt figyeltem meg magamon, hogy szinte rituálisan újra éltem a terhességet. Tudtam, hogy egy évvel korábban mikor jártam a 12., a 15., a 21., a 24., a 27. héten (ezeken a heteken történt valami fontos). Furcsa ez, ahogy az ember lehetőséget teremt magának az öröm ismétlődésére, vagy a rossz érzések korrekciójára. Tényleg olyan volt ez a preszülinapi időszak, mint egy második terhesség. Június utolsó hetében egészen furcsa érzéki élményeim is voltak: hirtelen éreztem annak a fertőtlenítőnek az illatát, amivel fertőtlenítettem magam, mielőtt benyúltam az inkubátorba. Vagy látni véltem a koraszülött osztály fényeit. Azt terveztem, hogy majd az adott napon bemegyünk a korházba, és végigjárunk mindent, hogy megmutassuk "azért is itt vagyunk". De aztán eszembe jutottak a sorstársak, és azok a koraszülöttek, akik most vannak ugyanazokban az inkubátorokban. Elment a kedvem ettől a stációjárástól.

És érdekes módon június 30-án reggel nem volt se szomorúság, se szorongás, se semmi. Azt hiszem kiéltem magamból mindent, és maradt az, ami jó.

A szülinapi bulit már szombaton, 28-án megtartottuk, igazi kertiparti keretében. Nagyszerű volt, kivéve, hogy néhány nagyon fontos barátunk (OtiZonga, Etelka és a Gábor születésénél majdnem tanú Zsuzsa) nem jött el, nem tudtam utolérni őket. Remélem, hogy a napokban sikerül velük is összeülni egy szeánszra. A kortársak közül eljött Gréta és Ákos, utóbbi Kolozsvárról utazott, ezúton is köszi a szülőknek Rékának és Sipikének. Még nem nagyon tudtak egymással játszani a fickók, de az nagyon vicces volt, ahogy ezek az 1-2 év közötti cserebogarak ellepték a kertet. Gábor még a homokból is jól belakmározott, úgyhogy előljártunk jópéldával. És aztán itt volt minden minden kedves ember: Nyuszimama és Nyuszitata a tortájával, Czuczka mindkét Gábor által csodált és bújott kebelével, Árpi a mosolyával és a buszos történeteivel, Ildi és Werner (Gréta szülei), akik nem győztek futni a cserebogarak után, Gábor a Nagy, aki professzionálisan tudott rajzfilmet nézni az ebattákkal, Gáborné Ildi aki kicsit félrelépett a mi Gáborunkkal, mert a babaszag ugye, az ellenállhatatlan. És itt volt Olga néni is a szomszédból, akitől gyönyörű autósülést és Gáborméretű Mackót kapott a fickó, hát szóhoz nem jutottunk. Ahogy nem jutottunk szóhoz a Vakondos könyvtől (azóta felét G. megette), a pisor tükörtojásos kisautótól, a szekéren húzható építőkocka-készlettől és a homokevéshez elengedhetetlenül szükséges professzionális homokozófelszereléstől. Köszönet mindenkinek, aki itt volt, aki mailben, telefonon vagy bioenergia révén velünk volt:). Most is rájöttem, hogy Gábor azért ilyen, amilyen mert ilyen fantasztikus csapatmunka révén született és fejlődött. Ezért is köszönjük mindenkinek Gáborunkat, aki a családjának és barátainak köszönhetően olyan kedves és nyugodt és jólelkű, amilyen:)

Vannak dolgok, amiket nem hiszek el. Az egyik ilyen, hogy vannak "nyűgös", "rossz" gyerekek. VAnnak olyan gyerekek, akik kevesebbet, vannak olyanok, akiket többet alszanak, esznek, és így tovább -nak, -nek. De azért alapvetően minden gyerek (ember) megtartható a jókedvében, ha nem beteg, és mindenhez hozzájut, amire testileg, lelkileg tényeg szüksége van. Ennek szellemében az ebatták nem voltak sírós gyerekek, átaludták az éjszakát, és ezt azzal magyaráztam, hogy sikerült mindig megfejteni, hogy mire van szükségük. Van azonban egy pont, amit mindig elbaltáztam eddig. Valahol az a pillanat, amikor a gyerek felismeri annak lehetőségét, hogy elveszthetjük egymást, vagy hogy mégsem élünk olyan szimbiózisban, amiben addig hitte. Ez kb mindegyikőjüknél az egyéves kor körül következett be, amikor már elég ügyesen mozogtak ahhoz, hogy önálló utakra indultak, eléggé jól követték az én mozgásomat is. Ekkor kéne elkezdeni megtanítani őket, hogy mit kezdjenek magukkal, hogy az egyedüllét nem feltétlenül rémes lehetőség. Ez eddig nem ment zökkenőmentesen, és Gábor is elég riadalommal nyugtázza a szimbiózis átalakulását. Nem tanítottam meg pl aludni a gyerekemet, vagy elaludni. Együtt aludtunk eddig, és ezután sem esne nehezemre, de azért az több mint sok, hogy egész éjjel szopik. Nem is szopik, hanem bennem lakik, kapaszkodik, átköltözik éjszakánként az én bőrömbe, amennyire teheti. Lehet, hogy nem kellett volna mindig, és csakis kizárólag együtt aludnunk. Lehet, hogy meg kellett volna barátkoztatni a gondolattal, hogy van saját fészke, és az az övé és senki másé, még az enyém se. Annyira rám szokott, hogy az ujjszopást is velem helyettesíti be. Nem sír egyébként, nem morrog, egyszerűen rám csatlakozik és nem köt kompromisszumot. Nem akarom most erőszakkal elválasztani, és nem akarok "mától minden másként lesz" módszereket bevezetni. De valahol látom, hogy az ami kényelmetlen, az az én viselkedésemben vot kódolva. Hogy akkor is magam mellé vettem, ha mélyen aludt az ágyában, és csak azért bújtam vele össze, mert engem megnyugtatott. Vagy amikor úton útfélen szoptattam, mert ez volt a legkézenfekvőbb módszer arra, hogy lekössem.  Valahol el kell kezdenie tanulnia magát, mert ez, ahogy én ránőttem, hát ez nem kóser. És hogy mennyire zizzent vagyok, azt jól jellemzi, hogy délelőttökön át dolgozom úgy, hogy a gyerek lóg rajtam, szó szerint, átszellemülten röfög, és én verem a billentyűzetet, telefonálok, és a telefon másik végén lévő személy nem is sejti, hogy egy főállású kocával cserél nagyon magas röptű eszmét.

Magam körül amúgy nagyon sok felnőtt embert látok, akik soha nem lettek képesek megtanulni egyedül, pontosabban fogalmazva önállóan létezni. És le merem fogadni, hogy valahol naygon az elején már meg volt ennek a jelenségnek az oka.

Bekövetkezett az a beszélgetés, amitől már nagyon nagyon rég óta félek. Imre hallott a haláltáborokról, és rá is kérdezett, hogy mi is történt. Már beszélgettem vele a világháborúkról, meg elhangzott az "Anya, mi volt a legszörnyűbb dolog a történelemben" kérdés, de azért részleteiben igyekeztem valahogy megkímélni?, vagy kivonni magam a beavatás felelőssége alól? vagy elodázni ezt a történetet, ami után semmi sem lesz ugyan olyan? Nem tudom. Nem akartam még most elmondani. De ez a történet annyira alattomos, olyan mélyen beleszivárgott már mindenbe, hogy nem lehet kiszűrni, zárójelbe tenni. Tudhattam volna, hogy előbb utóbb szembe találja magát vele. Az én találkozásom ezzel annyira meghatározó és drámai volt, annyira megállt akkor valami, hogy Imre ugyanabba az időcsapdába esett bele. Másodikos, vagy harmadikos lehettem, amikor az egyik iskolatársnőm (ma bábszínházat vezet) hangosan olvasott egy lágernaplóból a többieknek. Mondták, hogy menjek arrébb, hogy kicsi vagyok és nem nekem való, de engem letaglózott amit hallottam, nem tudtam nem oda figyelni, vagy elfordulni. A félelem, az undor érzése lepett meg, olyan érzés, ami valahol mindig ott marad az emberben, a legszebb pillanataiban is. És ezt nem akartam Imrének. Nem is tudom, lehet-e az ember ennyire önző?

Imre mondta, hogy valami szörnyű dolgot hallott, a táborokat, és hogy oda gyerekeket is vittek, és nem is tudja, hogy lehetett onnan megszabaduni. És mondtam, hogy hát voltak, akik megszabadultak. De sokan nem szabadultak meg - zárta el a nagyon keskeny kijáratot Imre. Igen - mondtam én, sokan nem szabadultak meg. Még a gyerekek sem - tette hozzá Imre. És én azt kellett mondjam, hogy igen, még a gyerekek sem szabadultak meg. (Főleg ők nem, de nem mondtam ki). És akkor ez hogy lehet? Kérdezte Imre, és halottam a hangján, hogy itt most már nincsenek válaszai, és nem is vár tőlem választ. Ez volt a legszomorúbb. Látod, mondom én, azért fontos, hogy beszéljünk róluk, azokról akik nem szabadultak meg, mert így lehet megőrizni az emléküket, és annak az emlékét, ami velük  történt, és hogy ez így igazságos. Ez igazság? Kérdezte Imre. És nem mondtam neki, hogy nem, ez nem igazság. De akartam mondani valami vígasztalót, azt mondtam, hogy végül azért a jó győz. Imre meg mondta, hogy nem, nem a jó győz . É azt hiszem, tulajdonképpen ez a gyerekkorának a vége.

Nem szóltam még arról a bizonyos jellemzésről, amit a steppes tancinénik a fiúk minősítés végére érnek, és ami a legtöbb felháborodást keltette a szülők között. A műfaj az, hogy pár sorban össze kell foglalni a gyerek iskolai viselkedésének legfontosabb jellemzőit. Imre bizonyítványában annyi volt, hogy nehezen tűri a konfliktusokat, nem tud beilleszkedni, és beszélgessünk el vele erről. Ha nagyon okoskodni akartam volna (de nem akartam), akkor azt mondtam volna, hogy hát persze, hogy nehezen tűri, és a konfliktusok miatt nem tud beilleszkedni. Azon konfliktusok miatt, amelyek amúgy természetesek - sajnos - és amelyeket eddig nem sikerült pedagógiai eszközökkel kiiktatni az osztályból. No de hát csodát ezek a tancik sem fognak tudni tenni, ugyanazok a konfliktusok, amelyek bárhol bármikor ki fognak robbanni emberek között, ebben az osztályban is megismétlődnek. Lehetne, nagyon sok erőfeszítéssel nagyvonalúságot, egymás iránti tiszteletet csepegtetni ezekbe a gyerekekbe, de ez egy sok szereplős játszma, egyedül a felelősséget csak a szülő, csak a pedagógus nyakába nem lehet varrni. Sok bába közt pedig elkanászosodik a gyermek, ez történik most, azt hiszem. És látom, hogy Imre abszolút ismétli az én konfliktuskezelési hibáimat, hordozza magában az én feszültségeimet, rossz beidegződéseimet, vastagon sáros vagyok én is. Ha csak az nem ment fel, hogy én is úgy hozom ezeket a mintákat valahonnan. De hol van mindezeknek a kezdete, legfőképpen a vége? Nem tom, és majd a bizonyítvány szellemében elbeszélgetünk egymással.

(Még mindig nincs minden elég rendben ahhoz, hogy rendszeresen tudjak írni, de jó úton haladunk.)

Szóval a bizonyítvány osztás nem történt feszültségmentesen, pont azért, mert minkdenki kapott egy személyre szabott jegyzetet is az értékelőfüzet végén. Maga a bizonyítány sem csupán egy lista, amiben felsorolják, hogy a delikvens milyen értékjegyet érdemelt, hanem egy bonyoult kódrendszer két félévre bontva. Minden tantárgy több szempontból van értékelve: nyelvekből pl. hogy halad az olvasásban, írásban, szövegértésben, fogalmazásban, mennyire fejlődött a szókincse stb stb. Matekból ugyanez a számképekre, műveletekre, problémamegoldó képességre lebontva. Szóval igazi kis használati útmutatót kap az ember a gyerekéhez év végén. Amennyi becsvágy belém szorult, különösebben nem érdekel a gyerekek a bizonyítványa. VAlahogy úgy vagyok vele, hogy haladjon a gyerek a saját képességeinek megfelelően, jöjjön ki belőle minden pozitívum, szeresse amit csinál, és azon túl lesz valahogy. Szóva nem presztízskérdés a bizonyítvány. Inkább az a fontos, hogy a gyereknek legyenek saját céljai, legyen motivált, tanuljon meg tanulni, és ha ez megvan, akkor bárhol, bármilyen iskolarendszerben fel fogja magát találni. A saját önértékelése legyen elég szigorú, annál biztosabb és ösztönzőbb bizonyítvány nem kell.

Na, hát azt hiszem Imre és Miki osztálytársai közül nem sokan osztják ezt a bizonyítvány-semleges álláspontot. Minden szülő izgatottan lapozta az értékelést, és sokan össze is balhéztak a tancinénikkel. Próbáltam megérteni az érveiket. A legmegkerülhetetlenebbnek az tűnt, hogy az alsós bizonyítványokat magukkal viszik a gyerekek a felsőtagozatra, és a szerint kerülnek majd ilyen-olyan osztályba. És ott majd számít, hogy a tanítónéni azt írta a bizonyítványba, hogy a gyerek "jól" vagy "nagyon jól" haladt. El tudom képzelni, hogy a "nagyon jók"-hoz képest a "jók" másodrendű iskolapolgárok lesznek. Amilyen szomorú állapotban van a tanügy... Borzasztó lapátolás, presztízsharc megy az iskolákért, a tanárokért, pedig olyan gyerekhiány van, hogy ordít. És mégis korrumpálódott az egész tanügy, a felvételi rendszer.

Hát erre is csak egy anarchoid válaszom van, teszünk az elitre, az ilyen olyan divatiskolákra. Majd valami lesz.

Amúgy, így a poszt végén, be kell vallani, hogy Miki ugyan zuhant az év végén egy kicsit, elfáradt és nem tudott tanulni, de nincs baj vele, fel fog jövőre pörögni, és az egész éves teljesítménye összességében azt mutatja, hogy tud, ha akar. Imre pedig, egészen jól haladt. Én bízom bennük, ők is bíznak magukba a többi meg nem számít.

nol.hu/belfold/20090615-ertekeles_sablonszovegekkel

ezt most azért linkelem be, hogy meglegyen. aztán majd elmélkedek.

Miki rájött, hogy Erik, az osztálytársa, titokban csigaidomár a cirkuszban. A csigaidomár, mint tudjuk, megtanítja a csigákat fára mászni, és különegesebbnél különlegesebb módon visszabújni a házukba

Még sose mertem ilyeneket leírni, hogy nekem kell a jó. Meg hogy most már aztán jó dolog történjen. De már pedig eztán így lesz, hogy jó lesz,elhatároztam. Irgumburg.

 Mikiben nincs semmilyen versenyszellem, ezt már többször leírtam. Nem is ez a különös, hanem az, mennyire hidegen hagyja minden olyan helyzet, ahol bizonyítani kell. Zavarja, ha nem kap jó visszajelzést az iskolába, de ez csupán letöri, nem ösztönzi. Nincs semmi, majd én megmutatom, úgyis én tudom jobban stb. És nincsenek saját kihívásai sem, nem szöszöl építményekkel úgy, mint Imre, nem veselkedik neki colos könyveknek, vagy bár hosszabb meséknek. A gyerekek között sem tapos elismerésért, vagy játékba kerülésért. A legjobb szó arra, hogyan él mostanába, az, hogy lebeg. Nézelődik, bíbelődik, mélázik, elvan. Prekamasz meditálás?

De azt hiszem, kellenek ilyen lebegések. Kellenek a kudarcok, ezt magamon látom a legjobban. A kudarc teszi a legjobban helyre az ember önértékelését.

Ma azzal vette fel a telefont Miki, hogy a tanítónéni azt mondta: már nem jótanuló. Erre mondtam, hogy volt egy kis megingás, de hát mindenkivel előfordul ez, és semmi gond, kipiheni magát, és nekilátunk, gatyába rázzuk magunkat, és minden rendben lesz. Meg azt is mondtam, hogy nagyon bízom benne. És tényleg:)

Még mindig tart az ólom-időszak, ma különösen nehéz nap volt, nagy nagy pofonokkal.

Így edződik az acél, mondja a klasszikus, és tényleg nagyon igyekszem edződni.

Egyetlen dolog igazán nagyon nehéz, ebattáknak tartani a frontot. Nem, nem arról van szó, hogy most van egy vagy két rossz hangulatú nap , és ezt meg kell értetni velük. Arról van szó, hogy biztonságot akarnak tudni maguk körül, azt akarják látni - és igazuk van - hogy én teremtem meg ezt, én vagyok erre a garancia, hogy nincsenek bennem kételyek, nem ijedek meg, hogy úrrá leszek a szorongáson, a zaklatottságon.

Most pedig nem tudom, hogyan.  Ma este még nem tudom hogyan. Semmi racionális okom nincs arra, hogy azt gondoljam, reggel fogom tudni. De holnap reggel tudnom kell, hogy mihez kedjek azzal a szakadékkal, ami előttem, előttünk tátong.

Sokat gondolok Simone Weilre mostanában. Valószínűleg nála is úgy kezdődőtt az, amit sokáig fanatizmusnak láttam. Hogy egyszerűen megértette, az irracionalitással is szembe lehet nézni, méltóságot lehet adni az ésszerűtlen helyzeteknek.

Ha úgy vesszük, ezek a hétköznapi zuhanások, tényleg csak helyzetgyakorlatok. Nincs nagy baj, élünk, működünk, aztán lesz valami. Igazán lesz valami. Holnap. Vagy holnapután. Vagy azután. Mindegy, kivárjuk.

Apa azért kell, hogy férfiak legyünk.

Te meg azért kellessz, hogy biztonságban legyünk.

Állapította meg Miki és Imre.

Gábor az ujjszopásról. Fogalmam sincs, hogy miért és hogy, egyik napról a másikra elhagyta. Ehelyett én léptem elő kétlábon járó cumivá, most már csak velem alszik és ha teheti folyton szopik. Azt hiszem élő és el nem múló bizonyítéka vagyok annak, hogyan lehet egy tökéletesen működő kiskrapekot átprogramozni:)

Továbbá az a különös szokása alakult ki, hogy bemászik szűk helyekre: kiságy alá, szekrény mögé, íróasztal alá. Mindegy csak nehéz legyen kibányászni. Hm. Tegnap mondta a játszótéren egy anyuka (ááááááááá, micsoda műfaj), hogy kell neki vásárolni mászó-alagutat, mert segíti a problémamegoldó-képességet. Frászom van a sok okos és természetesen megvásárolható babaipari terméktől. Gábor az egész lakást mászóalagútként alkalmazza.

Kata, Gergő barátunk és Imre az ErdélyFM meghívottjai voltak, úgyhogy ma 4-től (Magyarországon 3-tól) meg lehet hallgatni online is a véleményüket a barátságról, Istenről, a demokráciáról és az űrlakókról, azaz a gyereknapról. Vagy a 97.1-en, ha valaki Vásárhely környékén lakik. Miki nem volt ott mert kirándult a tordai hasadékban, pontosabban Kolozsváron, mert a hasadékolást elmosta az eső, de erről egy külön posztban. Gábor sem volt ott, mert nem tud beszélni.

Imre eltűnt Csíkban a múlthéten. Ültünk a Petőfi utcán, elkávéztunk csevegtünk, de kezdtem nyugtalan lenni. Ráuszítottam Mikit, hogy ássa elő a föld alól is. Miki hamar jött a jelentéssel: Imre azt a dinoszauruszát keresi, amit 6 évvel korábban elveszített a színház sarkánál.

Nem találta meg, de majd legközelebb újra próbálkozik. Az élet hosszú.

Gábor 11 hónapot töltött ma reggel nyolckor. Elképesztően ragaszkodó kis fazon lett, annyit szopik, mint az elején, azt hiszem jön a 9. és a 1O. foga, emiatt tért vissza a természet lágy kebelére, vagyis rám. Felül, de bizonytalanul tartja magát. Négykézláb mászik, és kúszik, felállni próbál és a ha fogjuk a kezét, akkor néhány lépést lép. Egy és kétszótagú szavakat mond: baba, apa. A mesekönyvben felismeri Bogyót és Babócát és mondja "Bo", "Ba". Fegyelmezett, sokat mosolyog. A gyerekek társasága nagyon izgatja, a játszótéren mindenkihez közeledni próbál.

Miki: - Anya, én félek a haláltól.

Imre: - Miért félsz a haláltól eember? (vhelyi vagány intonáció) AZ egyjegyűek nem halnak meg, csak a többjegyűek. Te még csak egyjegyű vagy, nyolc éves!

Miki: - De te már kétjegyű vagy!

.....

Akik elefántokat esznek, kikakálják őket és abból lesznek az afrikai hegyek. Ezt Imre egy folyóiratban olvasta. Egy nagy nagy folyóiratban. Aminek az a neve, hogy Azamonas. Vagy Amazonas? Hm? Hahahahaha - újnevetés

Nagyon nehéz időszak van. Nagyon. És ma tanultam valamit, pont akkor, amikor megint jött egy orbitális nagy pofon. Hogy muszáj örülni, nem beszürkülni, nem elfeketedni, elhallgatni. Csak lökni kell kifelé a jót, tutkó, hogy egyszercsak már annyi jó lesz, hogy vissza kezd áramlani. El is neveztem a nehéz időszakot a mély tanulságok időszakának. Hátha ragad rám valami:)