Csetten és az...

Ma egy hosszas vesszőfutás után az n+1-ik cipőboltban (erről majd később) káromkodtam egy borzalmasat. Imre visszafordult, és mintegy fenyegetőleg mondta az eladónőnek (a sárkányvannálamésnemfélekhasználni dallamára: "És még jó, hogy ezt a tanítónéni nem hallotta")

Miki meséli, hogy Erik, Áron és Zsófi bosszantásból összefirkálták a rajzait. Mire én: - Mért nem kérdezed meg tőlük, hogy lehetnek ilyen szarháziak?  Mire Miki: - Mert én nem vagyok olyan, aki mérgében csúnyán beszél.

A gyerekeimnek mindig igaza van. :)

Holnap lesz a Kenguru-matek verseny. De már mindenki fáradt, nyúzott, nyűgös. Hosszú volt ez a félév. Úgyhogy Miki röviden és tömören készült a versenyre. Nem, nem példákat oldott. Csak megtanulta románuk a postacímünket, hogy ha esetleg díjat nyer, akkor tudják elküldeni neki.

Nem írtam még, de legutóbbi szatmári látogatásunkkor találkoztam azzal a DS-es fiúval, akit kamaszkoromban ismertem meg. Aki akkor is tudott mosolyogni, amikor senki se. Teljesen váratlanul ért, hogy előttem termett. Szarkalábas volt a szeme, ősz a halántéka. Talán öregebbnek tűnt, mint amennyi a kora. Mintha szándékosan öregítették volna meg, valami rossz színházi maszkkal, sminkkel. És nem volt az arcán nyoma sem az egykori mosolyának.

Írtam egy hosszú posztot a szülésről, azt hiszem egy egész este volt olvasható, aztán vázlatba tettem. Nem tudom miért. Talán azért, mert nem tudok pátoszmentesen írni. Vagy azért, mert most először felvetődik a probléma, hogy ez itt egy ellenőrizhetetlen nagy nyilvánosság. Vagy csak mert gyáva vagyok.

Még nem tudom.

Most pontokba szedek néhány dolgot, aztán meglátjuk:

- a fájdalomból tanul az ember sokat. főleg magáról

- a fizikai magány felfüggeszthetetlen, ezt csak a szülő nő értheti meg és a haldokló.

- az én nem létezik, legalábbis vannak pillanatok, amikor lemondunk erről az illúzióról, hogy én.

- szülni és meghalni: beletanul az ember.

- az extázis biztosan átélhető.

(Csúcsforgalmi átkozódás a Hosszú és az Arató utca kereszteződésében, Én volánnál, Gábor babaülésben, Imre-Miki hátul)

- Mi az a lélek? - kérdem én

- Hát, ami irányítja a testünket, hogy mozogjon, meg szuszogjon, meg ilyenek - mondja Imre

- És hol van a lélek?

- A szívünkben - Imre szerint

- Szerintem az egész testünkben, benne van a lábunkban, a kezünkben, meg még a vérünkben is - mondja Miki

- És az agyunkban nincs lélek?

- Nem, az agyunkkal gondolkodunk, a lelkünkkel érzünk - pontosít I

- A lélek meg az ész akkor különbözik.

- Hát igen, a fejünkben nincs lélek. - válaszol Imre, és én folytatnám a kérdéseket, de sajnos véget ér a dugó, megindul a forgalom, a metafizikából magával ragad a fizika. Reméljük lesznek még jó sűrű dugók errefelé.

Azt kérdezte Miki, honnan lehet tudni, hogy valaki becsap, vagy nem? Hogy kiben lehet megbízni? (Amúgy is bizalmatlan és óvatos - hozzám képest.)

Egészen mostanig, tehát amíg a halántékom el nem kezdett őszülni, azt mondtam volna, hogy mindenkiben. A hazugság is az őszinteség egy formája. A hazug emberek a legőszintébbek, mert engedik látni a vágyaikat.

De inkább azt mondtam neki, hogy Miki az ember is csak egy állat. Ha mondjuk a füleit befelé fordítja, vagy lába közé kapja a farkát, ha vicsorít, vagy a körmét hegyezi, akkor inkább ne próbáld meg símogatni.

.

Miki nem meri bevinni az iskolába a kedvenc Tündéres mesekönyvét, mert az lányos. És még az is a titka, hogy szereti a Sissi hercegnő című rajzfilmsorozatot, ami állítólag a maga fajta férfiak számára szintén nem illdomos.

Ki mondja meg nekik, hogy mi a férfias és mi a nem? Egyszer szülőértekezleten azt mondta a vallástanárnő, hogy az a baj a fiúkkal, hogy nem tudjuk nevelni  őket, meg hogy nincs előttük férfi minta.

Esküszöm, nem tudom, mi a férfi minta, meg mi a női minta. Töröm a fejem, de nem esik le. Mondjuk nem tudom megtanítani őket állva pisilni. Van néhány ilyen hátulütőm. De nem sok. Meg tudom őket tanítani mosogatni, ágyat vetni, fekve olvasni, jó nagyokat röhögni a vicces filmeken, jól bánni Bandival, jó nagyokat beszélgetni, élvezni az életet. Még mire is kéne három pasit ránevelni? Szemöldök felhúz.

Gábor tegnap volt 9 hónapos. Erről annyit, hogy elvette a telefont, visszahívó gombbal felhívta Nyuszi M-t, és hosszan beszélt neki.

Nyuszi M. nem tudta mire vélni a hívást, mert még annyira nem érti jól G dialektusát, mint én. Viszont az állapotokról annyit, hogy Nyuszi M. azt hitte, hogy én meghaltam, a gyerek meg egyedül van a lakásban és kétségbeesésében telefonál és szuszog bele a vonalba.

De nem, csak zuhanyoztam, míg a 9 hónapos teljesen önállóan, saját elhatározásból telekommunikált. Digitelefon, világítós kijelző, visszahívó gomb. New generation.

Elég különös viszonyban vagyunk mi Ebatták és célországaink szociális rendszerei.

Imre egy nyugat-európai országban fogant-növekedett, és egy közép-európai országban született. Egyiknek sem voltam állampolgára, diákként speciális egészségügyi biztosításom volt, amelyet zsebből fizettem, és amelybe nem tartozott semmilyen gyereknevelési támogatás-ellátás. Olyannyira nem, hogy amikor Imre megszületett finoman közölték a korházban, hogy a gyereknek addig járt orvosi ellátás, amíg a hasamban volt, utána külön kell fizetni mindent már a szülészeten. Fizettünk, mint a katonatiszt.

Imre születése után hazatértünk Romániába, elsősorban azért, mert elkötelezett transzszilván anyjuk itthon akarta felnevelni a gyerekeit, mert hogy ez volt a heppje. Ahogy hazajöttem, öthónapos terhesen, munkába is álltam, merthogy addig egyetemista voltam (külföldön) és hát semmilyen háttér nem volt a két gyerek mellé. Persze négy hónap munkaviszony után nem jár semmi, úgyhogy gyakorlatilag munkából mentem szülni és a szülészetről mentem vissza dolgozni. Mondjuk hálistennek a munkahelyem és az otthonom  pár percnyire volt egymástól, úgyhogy a gyerek a munkaszünetekben szopott, és két gyerek mellett örültem, hogy lyuk van a fenekemen, és van egy munkahelyem.

Na nem sokáig, mert azért nem adtam fel az illúziót, hogy saját képességeim megfelelő munkát szerezzek, úgyhogy a gyerek fél éves volt, amikor váltottam. És elkezdődött a vesszőfutás, a munka szempontjából kiváló, fizetés és egyéb juttatások szempontjából csapnivaló munkahelyek között. Végülis élveztem amit csinálok, és akkor azt éreztem, hogy ez a lényeg.

Alig vettem észre, hogy nincs állandó alkalmazásom, csak eseti megbízásaim, és a társadalombiztosításom valahol elvész a balkáni ködben.

Eladdig, hogy tíz év elég megfeszített munka után úgy döntöttem, magam veszem kezembe a dolgokat, kényszervállalkozóként alkalmaztam magam, és életemben először biztosított lettem. Ekkor már három hónapos terhes voltam Gáborral és a hatályos jogszabályok szerint nem jár gyereknevelési támogatás. Úgyhogy megint munka mellől mentem szülni, és oda is tértem vissza.

Három gyerekem született úgy, hogy végig tanultam, dolgoztam. Persze, javarészt az én rátermettségemen is múlott a dolog. Illetve annak hiányán. Többen mondták, hogy el lehet "intézni" a hiányzó biztosítási hónapokat, kis csúszópénz ide vagy oda, és legalább két évig kapom a nem tudom mennyit.

Nem intéztem semmit, nem az én stílusom. Időközben kiderült, hogy jár valami alanyi jogon a gyerekeknek, talán 5O lej (3OOO HUF) havonta, de a postás automatikusan visszautalja évek óta az államnak a megkérdezésem nélkül, mert a gyerekek neve és az én nevem nem egyezik (mert az apjuk nevét viselik). Talán ennek is utána kéne járni, a postás szerint egyetlen kérvény, és megkaphatjuk,  azért az évek során elég sok kicsi gyűlt össze ahhoz, hogy kellemes meglepetésként a kezünkbe adják.

De valahogy képtelen vagyok erre. Bemenni egy hivatalba, kérvényezni... Még sose kértem sehol semmit. Természetesnek vettem, hogy mindenhol mindenért én fizetek, akkor is, ha kilenchónapos terhes vagyok, ha újszülött a gyerekem. Valahogy mindig az out of law állapotában leledztem, és az ilyenek hamar megtanulják, hogy senki másra nem lehet hagyatkozni, csak önmagunkra. (Ja, van egy támogatási forma, amit a magyar államtól lehet kapni, évente egyszer, ha magyar iskolába jár a gyereked. Talán húszezer forintot adnak. Na azt se kértem, nekem azért ne fizessenek, mert a gyerekem magyarul tanul. Tanulja azt ingyér is:) )

Önfenntartó vállalkozó vagyok, ez egy elég kiszolgáltatott helyzet. Eseti megbízásokból élek, és ezt így izgalmasnak és nagyon jónak tartom. Néha vannak zúzós helyzetek, de még egyetlen egyszer sem bírtam mondani, hogy adj munkát, mert három gyereket kell eltartanom. És azt sem bírtam mondani, hogy éljen Euárd!:)

Mindig megkérdezi, hogy a forradalmi emlékműn miért lyukas a zászló

Mindig elmondom, hogy azért, hogy az emberek jelezzék, forradalommal megváltoztatták a rendszert. A kommunizmus után jött a demokrácia.

- Anya, mi a különbség a kommunizmus meg a demokrácia között?

- A kommunizmusban az emberek azt gondolták, hogy egyformák a jogok, és nincsenek gazdagok és szegények. A demokráciában is egyformák a jogok, de különböznek az emberek, vannak szegények is, gazdagok is.

- Hát rettenetes ez a demokrácia.

- Miki, mi az a barátság?

- Há amikor az emberek jóban-rosszban megvédik egymást.

- És ha nem kell megvédeni? Akkor is barátok?

- Igen, a barátok összetartanak.

- De hát ha nem kell összetartani?

- Akkor mondják egymásnak, hogy mennyire szeretik egymást, meg ilyenek.

- Neked hogy lettek a barátaid?

- Hát amikor bajban voltam, akkor megvédtek. Egyszer pl. Noémi segített, amikor beütöttem a fejem.

- Nekem egyszer egy barátom úgy költözött el, még kisgyerek koromban, hogy el se köszönt. Nagyon fájt.

- Hát engem is sokszor megbántanak a barátaim.

- Az igazi barátok megbántják egymást?

- Nem, nem bántják meg egymást.

- De Miki, az igazi barátok is gyakran megbántják egymást, ez így működik. Az igazi barátok viszont nem bántódnak meg.

- Imre, mi van a lányokkal, mostanában nem is mesélsz róluk.

- Áh, semmi. Nem leszek szerelmes hatodikos koromig, mert túl nagy lelki fájdalommal jár.

...

Legközelebb meg kell kérdeznem tőle, mi az a lélek?

Ma egykor lett 22 éves. Leírtam egy csomó mindent, de olyan üresnek hat. Drága Tesó! Tudsz te mindent!

Azt jelenti, Isten bajnoka, Isten embere. Valami nagy nagy jó van benne, az biztos.

Egész nap mondogattam magamban a nevét. Olyan jó!

Imre tegnap nem azért ment iskolába, mert láza lett volna, ágyhoz gyötörte volna a kór.

Nem, Imre azért nem ment tegnap iskolába, hogy a lelke meg tudja győzni a testét, hogy utóbbi ne lépjen be a betegség kapuján.

És meggyőzte.

Úgyhogy ma már két gumimedvecukrot mancsba fogva (egyiket Gregnek) trappolt is suliba. Miki lelkének még legalább egy napot tart a meggyőzés.

Imre és Miki úgy nézi a híradót, mint más gyerek az estimesét. Szakmai ártalom:). (Itt jelezném a tüntetőknek, tiltakozóknak és minden mérges politikusnak, hogy gyerekek árgus szemei és fülei követik őket, úgyhogy vigyázzanak a szalonképességre!)  És mivel ők a világot mindig kettébe osztják, és testvériesen megosztoznak mindenen, ezért az egyiknek jutott Gyurcsány, a másiknak Orbán. És a politikai konfliktusokba belefáradtaknak üzenem, hogy nem kell csüggedni: ennek ellenére tökéletesen megvannak, az oposszumok attól még egymás elválaszthatatlan tesói, lehet példát venni róluk.

Szóval Imre meghallotta a tegnap esti híradóban, hogy GY.F. lemondott.

-Miiii? Lemondott! Pedig úúúúgy akarta!! És ilyen könnyen lemondott!! Hát akkor mi lesz velem?

Na igen, oposszum társadalom is kivár.

Úgy érzem, hogy a tegnapi blue-bejegyzés túl leegyszerűsítőre, félreérthetőre és ezért bántóra sikeredett, ezért különös tekintettel Ingridre és Mickára kifejteném.

Szóval:

azt gondolom, hogy a gyerekvállalás annyira kódolva van, annyira kényszerpályára van állítva, hogy a gyerekvállaló nő folyamatos választásokra van kényszerítve. Kódolva van, hogy:

- mikor vállaljunk gyereken ("fiatalon" értsd  vagy "öregen"), mindkét álláspontnak meg vannak az elméletei, a képviselői. Ha így, ha úg,  döntesz,lesz olyan aki bírál

- milyen körülmények között (ha pályakezdőként szülsz felelőtlen vagy, ha befutottként akkor önző)

- hány gyereket (ha egyet vállalsz, akkor megint önző vagy, ha többet, akkor felelőtlen)

- hogyan (ha olcsó babakocsit veszel, akkor fogadhoz vered a garast, ha drágát, akkor vered a pénzt, ha kis babakelengyét készítesz csóró vagy, ha nagyot akkor rongyrázó)

- hogyan szülj, szoptass, hozzátáplálj stb (nem is folytatom a különvéleményeket, mindenki ismeri pro és kontra).

stb. stb.

Szóval vannak ilyen  "patternek", amelyekbe belekényszerít a környezeted, és külön harc megőrizni az egyéniségedet. Egy idő után elkezdesz azon gondolkodni, hogy másoktól várod, hogy megmondják, mit hogyan csinálj, és a legfontosabb dolgot az életedben alárendeled a közhelyeknek. Szóval nem akartam megbántani senkit az "anti-kismama" elmélettel, csak ez nálam ezt a szindrómát és szerepkört jelöli, amit ilyen-olyan kényszerrel kap az ember. Persze, én is szeretek játszóterezni, meg ejtőzni a pujákkal, de a cél az lenne, hogy ez az életforma ne legyen kizárólagos. Fogadja el a környezetem, ha én e mellett még mondjuk beülök a gyerekkel egy előadásra, vagy elmegyek egy kiállításra, vagy ha másról is tudok és akarok beszélni, mint valamely standard kismami téma.

Persze ez elsősorban rajtam áll. És igen, nem kell zavarba jönni, vagy meghátrálni. 

Nálunk sokkal egészségesebb vidékeken nem csak a bevásárló központokban van gyerekszoba, ahol a gyerek el van, míg én költöm a pénzt. Hanem a kávézókba, közösségi terekben. Valahogy nincs hermetikusan elválasztva a gyereknevelők és gyerekek valamint a nem gyerekesek világa. Nem cenzúrázzák ki a gyereket és nem zárják karanténba. Valami ilyesmire gondoltam.

Tegnap végre megértette velem Csaba, hogy mi a baj velem.

Történik ugyanis, hogy valahogy nem értünk szót. Én meg a világ. Valamelyikünk mindig fáziskésésben van. Valami mindig lemarad,vagy kimarad.

Itt van például a konfliktusom a Nagy Fehér Férfiakkal. Én szeretem egyenrangú partnernek tudni magam, ha terhes vagyok, ha kisgyerekes nő vagyok, azért én dolgoz(nék), résztven(nék) a világban, az életemben. A gyerek, gyerekvállalás az nem egy stigma, kötelezvény a világból való kivonulásra, elsunnyogásra. A Nagy Fehér Férfiak a magamfajta nőket szeretik a játszóterek biztonságosan elzárt kerítései mögött tudni. Utcára nappal, délelőtt 10-11 között, vagy délután 4 és 6 között merészkedjünk, szigorúan cumisüvegekkel és pótpelusokkal felfegyverkezve.

Hogy lettem őrült nő? Minden gyerekemmel folyamatosan dolgoztam. Mert fontos a munkám és a gyerekem. A gyerekek ott voltak velem a terepezéseken, az ilyen olyan interjúkon. Miért ne lennének? Nagyanyám is vitte magával a mezőre a gyerekeit, jól el voltak a kalangya tövibe. Ha társadalmi életet élek, viszem magammal őket, végülis nekik is kell társadalmi élet. Megyünk színházba, kiállításra. Tudnak viselkedni, ameddig tudnak, ha nem viselkednek, akkor nem zavarjuk a többieket.

Már attól eleve őrült nő vagyok, hogy van gyerekem, sőt  nem egy gyerekem van, hanem három. Ezt valahogy nem illik. Nem komilfó.

Itt van például FSZP esete, aki azon röhögött Nagy Fehér Férfi kollégáinkkal és barátainkkal a hátam mögött, hogy biztosan azért született meg Gábor, mert nem ismerem a gumióvszert. Ez a pletyka jött vissza nekem 33-ik életévemben. Gondolkodtam, hogy megmondjam-e nekik, face to face, hogy Gábor egész más indíttatásból jött a világra. Aztán rájöttem, hogy olyan felesleges ez a kommunikáció.

Vagy - emlékeztetett Csaba (szeretettel és megértéssel) -ott van az az eset, amikor egy fontos tárgyalásra kellett mennem, ahol Nagy Fehér Férfiakat kellett volna meggyőzzek arról, hogy legyenek velem szolidárisak, ne tegyék tönkre mindannyiunk számára fontos több éves munkámat. Na és erre a tárgyalásra görkocsolyával mentem. Igen, mert görkorcsolyával sokkal gyorsabban lehet haladni, mint gyalog és sokkal könnyebben lehet parkolni, mint autóval. Na és akkor nekem nem tűnt fel, hogy ilyenkor az ember beszáll a nemi háborúba, komoly kiskosztümöt ölt, és betaktikázza magát a Nagy Fehér Férfi társadalmába. Nem, én bevágtattam a komolytalannak tartott görkocsolyámban a nagyon is komoly érveimmel és ki lettem jól röhögve, és jól le lettem nullázva.

Nem, mintha ez számítana bármit is. Mert a játszótérre száműzött, karanténba zárt, lebutított kurázsikismamik (de utálom ezt a szót, hogy kismami) elsődleges feladata és egyetlen esélye a túlélés. Amit eddig ugye, abszolváltam. Mint ahogy a mellékelt ábra is mutassa:)

A tegnap esti bejegyzésből, az az, hogy hetek óta azon gondolkodom, hogy lehet úgy információkat pumpálni a gyerekekbe, hogy mentesítsem őket a közhelyek alól.

Itt van mindig, újra és újra a román-magyar téma. Tetszik, nem tetszik, a környezetből úgy jön le, mintha ezt a viszonyt csak konfliktusokban lehetne megfogalmazni, megérteni és megélni. Amikor mentünk Torockóra akkor is elő-elő került, hogy "na és akkor itt a románok megtámadták a magyarokat". Én meg próbálom magyarázni, hogy igen, volt ilyen is, meg olyan is, de alapvetően nem erről szólnak a dolgok.

Vagy itt van Petőfi, akit ugye a magyar irodalomoktatás a nagy magyar költőként tart nyilván. Kb kamasz korában el kezd idegenedni tőle az emberfia, mert túl sablonosnak, hatásvadásznak, felszínesnek érzi. És milyen igaza van, ha csak azokat a verseit olvassa, amelyeknek helyet ad az irodalomoktatás. Pl. itt van ez a kampányverse, a Nemzeti dal. Kb 12 éves koráig tudja komolyan venni (de addig nagyon) az ember. Aztán valahogy - ha egészséges lelki élete van - elkezd idegenkedni a karcsörgetéstől, a sajáthalál-demagógiától. És hosszú időnek kell eltelnie, amíg az igazán kitartó olvasó leveszi a polcról a Petőfi összest és rájön, hogy tényleg remek költő. A Nemzeti daltól függetlenül.

És akkor még nem beszéltem arról, hogy mennyire terhelt és sokszor buta az, amit nemzetiként tart számon a köz. És én ezt nem akarom a gyermekeimnek. Nem akarok giccset, pátoszt agressziót Viszont annyira fontosnak tartom, hogy legyen egy igazán bensőségesen megértett és megélt, a szó legnemesebb és legtisztább, nemzeti kultúrájuk. Csak tudnám, hogyan?

Várva várt március 15-énk nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, de nem maradt tanulság nélkül.

Március 13-án én és a három fiam neki veselkedtünk, hogy átszeljük Erdélyt, csak mi, a honleány és a honfiúk. Útközben minden idilli volt, leszámítva, hogy Imre leitatta Gábort almalével, aki nem volt hozzászokva az ivópohár használatához, pláne nem az almaléhez, úgyhogy az egész trutyit a szája sarkából a ruhájára engedte.  Mire észbe kaptam az egész gyerek merő egy ivólé volt. Úgyhogy valahol Kolozsvár és Zilah felé féluton - mikor rádöbbentem a lucskos valóságra - le kelett húznom az útszélére és egyszál pelusra vetkőztetnem Gábort. A ruháit kiteregettem az autó szabad felületein, befűtöttem kegyetlenül és úgy robogtunk tovább.

Zilha előtt, a Meszes hágóján, épp mire a sötétség ránk telepedett megint el kezdett esni a hó, pont úgy, mint januári hazautazásunkkor. És egészen a városig, kb 12 km-en keresztül vastagon, kíméletlenül, zuhant ránk. De most már rutinosabb voltam, nem estem pánikba, nem adtam fel, nem adtuk fel, mert végülis mi honfiúk és honleányok elrettenthetetlenek vagyunk. Beszélgettünk az osztrák császárról, a monarchiáról, Magyarországról, Petőfiről, Wesselényiről stb. Újra és újra rázendítettünk, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentjeee.

S mindezidők alatt szólt a rádió, ment a pinpongozás, hogy akkor jöhet Sólyom, vagy nem. A román adók váltig állították, hogy senki se tíltja, a magyar adók, hogy de. Én meg ott ültem a Daciáan a három gyerekkel (Gábor pőrén-pelusban) és üvöltöttük -hóesés ellen, és hazafias nevelés céljából - a Kossuth-nótát. Érdekes az élet.

Szatmáron aztán sokmindent találtam. Nyuszimamát sok gonddal bajjal. Többekközt feljelentették néhányan a falujából, hogy nem mennek többet a rendelőjébe, mert túl sok ott a cigány, Nyuszimama nem átallja kezelni őket. Megátalkodott Nyuszi EM.

Mit lehet erre mondani? Elmenekültünk Szatmáron a Kossuth kertbe, bejáratánál a felirat románul és magyarul: "Római Park - Kossuth kert". Világos:) Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne.

Gábor hintázott, babahintán, a fiúk tomboltak, remek volt.

De anélkül kellett vasárnap, 15-én visszafordulnunk, hogy Nyuszimamát igazán megvígasztalhattuk volna. Reménykedtünk benne, hogy legalább Erdődön szép 15-i ünnepségbe botlunk. De Erdődön senkit sem találtunk, csak a nagy szomorú magányos tájat. Imrének nagyon rosszul esett, igencsak ünnepi hangulatba jött.

Zilahon, a Wesselényi szobornál már találtunk ünneplőket, de még az ünnepség nem kezdődött el, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy Kolozsváron tesszük tiszteletünket.

Nagyon rossz döntés volt, mert Kolozsváron két nagy ünnepség is volt: egy a Mátyás-szobor környékén a magyaroknak, és egy az Avrma Iancu szobor környéként a román szélsőjobbnak. Minden tele volt rendőrrel, és sehol nem volt az a vidám ünnepi hangulat, amit kerestünk.

Úgyhogy ezredjére is rágyújtottunk a Kossuth nótára és meg se álltunk Jeddig. Megbeszéltük, hogy kénytelenek leszünk fejben és egymásközt ünnepelni. Jó sokat beszélgettünk arról, hogy mi a forradalom, mi az igazság, az igazságtalanság, az elnyomás.

Azóta ez foglalkoztatja a fickókat, és különböző szerepjátékokban leosztják, ki a forradalmár, és ki az aki ellen lázadni kell. Imre osztrák akar lenni, legnagyobb meglepetésemre, de úgy, hogy csak kis adókat vet ki és abból nagyon sok mindent épít és működtet. Vajon miért ez jött be neki?

Én meg próbálom moderálni az indulatokat, és mindig intő példaként a harmadik utas Széchenyit állítom elibék, de mindezidáig hatástalanul.

Viszont Imre hétfő reggel mi mással, mint a Kossuth nótával vonult be a Dacia iskola folyósóján, és hogy is mondjam ez különösen vette ki magát. Eszébe sem jutott, hogy a román és magyar osztályokkal vegyes iskola falai között nem mindenki reagál egyformán. És még jó, hogy eszébe sem jutott.

Ma, iskibe indulás előtt (kinézve az ablakon) a következő átköltést produkálták Miki kezdeményezésére:

Sándor napján feléled a szél

József napján visszatér a tél

Zsákban hideget

Hoz majd eleget

Reszket aki él.

Imre rajzolt egy gyönyörű képregényt, sajnos nem tudom ide most feltenni.

Viszont idézném a főszereplőt, akinek a beszédbuborékjában a következő sajátosan tördelt és írt üzenet volt olvasható:

ki hvlak egy bárbajra.

Két dolog nagyon zavar: amikor azt taglalják az emberek, hogy ki a jó anya, és amikor a gyerekek szépségét értékelik.

Nekem pl. először akkor mondták, hogy "jó anya" vagyok, amikor Gábor bent volt az intenzíven, és én emésztettem magam miatta. Amikor Imrét rém fiatalon megszültem, akkor nem mondta senki. Amikor  albérletről albérletre vándoroltunk vele, majdhogynem hontalanul, akkor se mondta senki. Amikor két vizsga között tök egyedül mostam kézzel a dolgait, akkor se. És amikor gyorsan megszültem Mikit, mert szerettem volna egy igazi jóbarátot, tesót mellette tudni, akkor se mondta senki. Mikort pályakezdőként úttalan utakon cipeltem a két kiskrapeket magammal, hogy az első állásomban megfeleljek, legyen fedél a fejünk felett, és biztonságunk, akkor se tűnt fel senkinek, hogy "jó anya" lennék. Sorolhatnám az éveket, amikor morcos, fáradt voltam, amikor kívülről semmi sem tűnt harmonikusnak, és persze nem is járt ezért dícséret. Pedig akkor, időnként én magamban úgy éreztem, hogy na igen, most azért a helyemen voltam. De álmomban se gondoltam arra, hogy ezért bármiféle minősítés, dicséret járna.

Aztán amikor jött Gábor, és az első napokban jött az őrületes szorongás, akkor hallottam először ezt a szókapcsolatot.  És úgy éreztem, hogy valami teljesen tőlem független dolog miatt mondják nekem. Valamiért, ami nem tőlem függ, amit nem én akartam, amiben én is csak tehetetlenül vergődtem. És akkor gondoltam arra, hogy a kívülállók igazából nem látnak bele a szülő-gyerek kapcsolatokba. Azt hiszem nincsenek jó anyák és rossz anyák. Csak szerencsések, akik meg tudják élni az anyaságukat. És szerencsétlenek, akik valamiért nem. És ez utóbbiak az igazán sajnálatra méltók. (Sokszor eszembe jut József Attila és az anyja, akit depressziósan, betegen ismert meg és vesztett el. Akivel alig volt önfeledt, boldog közös napjuk. Aki állami gondozásba adta. Majd alig látogatta. A Mama. Ne lett volna jó anya? Dehogynem.)

A szép gyerek az még borzalmasabb. Vannak pl. ezek az internetes szavazós gyerekszépségversenyek. Ahol kattintani lehet a még kékebb szemre, a még gödrösebb állacskára. Sose bírtam azt mondani, hogy szép a gyerekem. Mert ezzel valahogy összemérhetővé, kicserélhetővé, le vagy felfokozhatóvá teszem. Úgy vagyok ezzel, hogy nagyfülü, lúdtalpas, fogszabályzós de ő az aki. Egy van belőle az univerzumban:)

Nekem gyerekkoromban a legszebb emlékeim közé tartozott a március 15. Még abból az időből, amikor fővesztés terhe mellett titokban kellett elővenni a kokárdát. Meg akkorból, amikor elénekeltük játékból, gyerekként a nagyszüleim háza előtt,  7 évesen (1983-ban) , a Kossuth-nótát, csak úgy zengett a kisváros, meg is állt azonnal egy nagy fekete autó a kapu előtt. Akkoriban ez ugye, így ment.

Na mármost szeretném, ha a gyerekeimnek is ilyen fontos lenne ez az ünnep. Ha márciusra gondolnának, akkor ez az ünnep jutna eszükbe. Lennének pozitív asszociációik az olyan szavakra, mint szabadság. A testvériségről és az egyenlőségről nem is beszélve. Belekamaszodnának kicsit a forradalomba. A kokárdát dísznek és nem hadüzenetnek tekintenék.

Az első kokárdás élményeim óta a március, a március 15 is bekoszolódott, a kokárdák jól elrongyolódtak. Nem is mondok erről többet semmit, nem is kell magyarázni.

Viszont elhatároztam, hogy megtisztítom Imrééknek ezt az ünnepet. Igenis megpróbálom nekik elmondani az egész forradalom-mesét tisztán, frissen, márciusan.

Kicsit gondolkodtam, hogy hogy is ünnepeljünk. Menjünk be mi is a városba az obligált politikai ünnepre? Isten őrizz. Keresünk inkább valami jó márciusi helyszínt, tetten érjük a hely szellemét. Itt lakunk Segesvár szomszédságában, elmehetnénk a helyszínre, ahol eltűnt Petőfi. Nade halálra emlékezéssel mégse lehet újjászületést ünnepelni.

Aztán elérhető távolságra van tőlünk Piski, ahol ugye az erdélyi csapatok győzedelmeskedtek Bem zászlói alatt. De sajnos Piski nem túl barátságos hely két forradalmi hevületre készülő ebattának (plussz a forradalmiságtól fényévekre lévő meditatív yangsi öccsüknek). Csak az tudja, mi is történt azon a magára maradt mezőn, aki igazán beavatott.

Úgyhogy úgy döntöttem március 15-ét Szatmáron, Nyuszimamánál ünnepeljük. És az ünnep reggelén elmegyünk Erdődre, oda ahol Petőfi és Szendrei Júlia szerelme tobzódott. Erdődön van igazi várrom, és Erdőd az én kamasz március 15-im helyszíne is. Erdődről már látszanak a mármarosi hegyek, de látszik a szatmári sík is. És látszanak még Petőfi és Szendrei Júlia nyomai.

Úgyhogy a hétvégén időutazunk. És igenis lesz egy szeretni való március 15-énk. Ez ám a teljesítmény!

Azt a kritikát kaptam, hogy olvasmányos képünkön Gábor apuja bár kedvesen mosolyog, de leginkább egy részeg tatura emlékeztet. Úgyhogy most bizonyítékként, hogy nem tatu, és részegnek is csak pirosbetűs ünnepeken részeg íme sármőr sorozatunk újabb darabja