Csetten és az...

Szellemharcok tiszta sugaránál apa és fia komoly, férfias tanulmányokat folytat:

Láng Zsolt megkérdezte, hogy nem kopogtak-e még nálunk narancssárga pizsamás, mosolygó arcú tibeti szerzetesek, amikor szembe mosolygott Gáborral:

Mert hogy szerinte nem más ő, mint yangsi, a dalai láma jeddre érkezett reinkarnációja, és az ilyen gyerekekre

nagyon vigyáznak a tibetiek.

Mi is. És ezútan jeleznénk baráti országunknak, Kinának, hogy Jedd nem nézi jószemmel a tibetiek elleni retorziókat. Tiltakozunk!

A Napsugárban bátor hősökről írnak ebben a hónapban. Naagy magyar hősökről. Háborús bátrakról.

Imre gondosan végigolvasta, amúgy is imádja a keresztrejtvényeket, és imád jóllakott polgárként tespedni az újságjával a kanapén. Van stílusa.

Ma azonban elmélázott a világ dolgain. És megállapította, hogy könnyű háborúban bátornak lenni. És azt is mondta (miközben közölte, hogy ki nem állhatja a spagettit se kecsappal se nélkül), hogy az igazi bátrak és hősök szerinte igazából nem is harcokban bátrak és hősök, mert a harcoláshoz valami más kell.

Imrének mindig igaza van. Majdnem:)

Vagy szomorú tavasz.

Ezúton kell minden kedves kommentelőtől, valamint hozzám levélben fordulótól (és választ nem kapótól) bocsánatot kérnem. Egyszerűen az elmúlt napokban, hetekben nem bírtam írni, válaszolni. Nem, semmi különös nem történt, csak sok volt. Vagy hideg. VAgy hosszú. Vagy nehéz. Tudjafene.

És nem elég, hogy minden úgy dől rá az emberre, egyszerre, hogy nem lehet elsunnyogni, úgy tenni, mintha nem is lenne semmi gáz. Mert mindenkire jól rá van dőlve egy jéghegy. És ettől ideges, rosszkedvű, és siránkozó mindenki. És ezt már végkép nem bírom. Ezt a nagy kollektív padlóra tapadást.

Úgyhogy elhatároztam, hogy gatyába rázom magam.Jópéldával járok elől:)

Nincs jajderossznekem. Meg nincs idegesség. Meg miért pont velünk. Meg bezzeg másnak. Nincs.

A csendszünet ideje alatt jól megfogtam a saját, kb öt centis hajamat és kirángattam magam a naagy, hideg, hosszú és nehéz slamasztikából.

Ime.

És bocsi mindenkitől, akire az elmúlt napokban még csak egy lehelletnyi rosszkedvet sem akartam rászusszantani. És ezért nem írtam, és nem válaszoltam.

Meghalt Václav Bedrich, Bob és Bobek apukája

Mondanám, hogy hálló Bobek, felkelni!!!:((

Most akkor jöjjenek a képek, aztán lesz szöveges beszémoló is:

Vannak a férfiak életében olyan szakaszok, amikor a lányok a tenyerükön, sőt mi több az ölükben hordozzák őket. Íme egy ilyen szakasz a Gábor életébőn: Vásárhelyről Torockó felé menet.

Az enyedi kollégium oldalán az ebatta-szakasz teljes létszámban. Díszpolgár, nem nem Bethlen Gábor, hanem a Mi Gáborunk élete első osztálykirándulásán:

   Pihenés Kőköznél. Elméláztunk a tancinénikkel és a szülőkkel, hogy ha mondjukt a T. harmadik osztályt testületileg felkergetnénk a csúcsra, akkor egy ideig biztosan nem lennének nevelési gondjaink.

Amikor megérkeztünk a Székelykő alá, máris ránktelepedett a hely szelleme:

  De még mindig nem sejtettük, hogy mire is képesek a maszkurák, akik kezdetben nagyon jólnevelt úriembereknek látszottak:

Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor megjelent a farsangtemető esküvői menet és feltűnt, hogy a menyasszonynak, na a menyasszonynak mije is lehet?

Hamar rájöttünk, hogy vérre megy a dolog.

És ha nem jöttünk volna rá, akkor rávezettek a maszkurák. A lányokat üldözőbe vették és mindenkit jól bemeszeltek feketére, hogy szépségükben kár ne legyen ebben az esztendőben. Végigrohantuk egész Torockót menekülve (a harmadikosok legnagyobb gyönyörűségére), én Gábort magamelőtt babakocsiban lobogtatva, de így is elkaptak mindenkit a maszkurák, íme Anna elrettentő példának:

És nem, nem úszta meg senki, még Gáborra is jutott egy kis szépség-védő, termékenységet hozó fekete varázssmink:

Egészen biztos vagyok benne, hogy úgy kezdődött: született egy öcsém, akit folyton hurcolásztam magam után, és akinek elég nagy rendszerességgel kellett tejbegrízt készítenem. Nos, mióta ő meg van, azóta vesznek körül különböző méretű kispasik, akiket hurcolászni kell, és akiknek tejbegrízt kell készíteni. Íme a sokból kettő:) (a kisebbik még nem eszik tejbegrízt. )

Egyszer már említettem a down szindrómás gyerekek ügyét ezen a blogon, és igértem, hogy vissza fogok térni rá. Most jött el az ideje, hogy magyarázatot adjak, miért fontosak nekem annyira ezek a gyerekek.

Kamasz koromban egy igazi falanszterben laktunk. Szűk, szürke, nyirkos betongrengetegben. Egymásra zárt lakások labirintusában. Az emberek úgy éltek egymás mellett a korabeli gazdasági és politikai válságban, hogy nem köszöntek, nem néztek egymásra: az életkörülmények elviselhetetlensége elviselhetetlenné tette az embereket is. Kamaszként ez az intimitás nélküliség, ez az érzéketlenség, ingerínség, hibernált érzelmi és szellemi állapot kétségbe ejtett. Vergődtem a lakótelepünknek nevezett betonrengetegben.

Élt a szemben lévő tömbházban egy végtelenül vonzó, magas, izmos fiú. Folyton atlétában járt, mégpedig úgy járt, mintha rá nem vonatkoztak volna ennek a szigorú térnek a szabályai: lendült az utcán, lendületben voltak az izmai, a haja, örvénylett körülötte a levegő. Még a mindig fényes és barna bőre is elütött ettől a szürkeségről: rá egészen más fény sütött, másként lélegzett. Éltem a gyanúperrel, hogy tulajdonképpen ez a fiú nincs is, csak én találom ki, hogy értelmet adjak a folyamatos ablakon kibámulásomnak. 

Nem sokkal azután, hogy leltárba vettem ennek a fény és lendület-fiúnak az összes tulajdonságát, megtanultam a nevét (Trajánnak hívták, mint a császárt, egyértelmű), megfigyeltem, hogy kik azok a lányok, akikkel esténként a blokkok előtt ácsorgó és rozsdásodó Daciákra ráhajolnak egy egészen különös jelenet tanuja voltam. Az utcán lebegő Traján felé egy kacska járású kis gömbölyű fiú sietett. Ismertem a fiút, folyton kis bevásárló szatyorral téblábolt lent, igyekezett mindenkivel szóba állni. Minél inkább igyekezett, annál inkább kerülték az emberek: beszédhibáit nem értették, mosolyával türelmetlenek voltak. Még mordabbúl utasították el, mint egymást. És jól el lehetett elutasítani, mert ő nem fordult védekezően és zordul magába mint a többiek: mindenkire mosolygott. És akkor ott gurult ez a bevásárlószatyros mindenkiremosolygós egyenesen neki Trajánnak, a tündöklő Trajánnak. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogy mi lesz? Átlebeg rajta nagyvonalúan? Vagy belebotlik? Arréb tolja? Egyszerűen lesepri ezt a fura kis manust?

De semmi ilyesmi nem történt Traján és a Kisgömböc hangos nevetéssel összeölelkeztek. Ugráltak. Traján elgömbölyödött, Kisgömböc kifényesedett. Annyira örültek egymást.

Később megtudtam, hogy Traján és a Kisgömböc testvérek: utóbbi előbbi bátyja. Down szindrómás. És aztán azt is megtudtam, hogy Traján azért olyan tündöklő, mert folyamatosan vigyázza, gondozza, szereti a testvérét. Ők ketten voltak akkori kisvilágunkban az egyedül emberien élő emberpár.

Szóval a down szindrómás emberek iránti szimpátiám ezóta datálható. SZerencsém van, mert időben megtanulhattam, hogy a down szindróma nem csak speciális igény, de speciális lehetőség is: másfajta kommunikációra, másfajta érzelmi életre, másfajta emberi viszonyokra. Azóta keresem a down szindrómás gyerekek és szüleik társaságát. Imrééknek is volt óvodás csoportársa, és akkora örömmel töltött el, hogy Imre a legutóbbi táncházban pont ezt a kislányt kérte fel többször is. A nagy közös táncolás után több nap telt el, amikor Imre rákérdezett, hogy mi is van ezzel a kislánnyal? Gondolkoztam, mit is mondjak, de nem tudtam eldönteni, Imre mit lát, mit érzékel? Faggattam, hogy milyennek látja a kislányt. Azt mondta, hogy kicsit ducinak, de ettől aranyos:). És olyan boldog voltam, amikor az én fiam is észrevette azt a bizonyos fényt:)))

Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Miki tancinénije kitalálta, hogy Nemzetközi Gyermekfesztiválra viszi a gyerekeket. Már akit elengednek. Mert ez a szépnevű rendezvény Sopronban!!! van, és odáig busszal szeretnének utazni. Hát már ettől eleve égnek áll a szőr a hátamon, még a néhány órás buszos kirándulások alatt is ezerszer megfordul a fejemben, hogy milyenek a közlekedési viszonyok, minek van kitéve egy gyerekekkel tömött autóbusz. Még sose mondtunk le ezért kirándulást, mert ugye nem kell az ördögöt a falra festeni. De most nem néhány óráról van szó, hanem arról, hogy a gyerekek a túlzsúfolt román utakon átszelik ezt az országot, és aztán cakkumpakk átszelik Magyarországot. Ha jól számolom minimum egy 15 órás út, és akkor pihenésről, időközi pisilésekről, tanítónénikéremrosszulvagyokról nem beszéltünk.

Szóval helyből ugrásból nemet mondtam Mikinek, mert féltem. Aki persze összeomlott. Én mély lelkifurdalásokkal dilemmázom, hogy nem kéne mégis elengedni?

De aztán jön a következő adalék: az osztályból nem megy mindenki, csak akinek van pénze. Merthogy az 5! napos soproni tartózkodás 2O OOO Ft-be kerül, az út pedig 6OO RONba. Átszámítva összesen 65 ezer Ft ez az egyhetes áprilisi kaland. És persze, hogy nincs mindenkinek ennyi pénze az osztályból. Nem baj, hogy kilegyen a buszos létszám a kirándulást meghírdették a többi osztályban is, így Imrééknél is. Tehát ha elengedem, akkor én csakis a két gyereket együtt engedhetem el. És tegyük fel, hogy előveszünk erre az egészre 13O OOO forintot. De hogy nézünk azok szemébe, akik nem fogják tudni elővenni. Nekik, az itthon maradóknak milyen kedves kis kaland lesz ez a naagy, gyermekbarát nemzetközi vállalkozás?

Szóval úgy döntöttem, hogy nem. És morgolódok magamban, hogy miért nem viszik a gyerekeket valahova ide a közelbe kirándulni, úgy hogy biztonságos is legyen, ne is legyen megterhelő, és mindenki megtehesse. És ne maradjon szomorú gyerek itthon. Hát, most majd lesz szomorú gyerek. Itt van mindjárt példának okáért Miki. Az én lelkemen szárad.

Hétvégén ne ááállj az utunkba! :)

A medvekülönítmény (Imre, Miki, Gábor és én) kirándulni megy Imréék osztályával: Torockón nézzük meg, hogyan temetik a helyiek a farsangot.

Ez élménynek sem utolsó, fantasztikus a hely, fantasztikusak a helyiek és a helyi népszokások, de most több okból is nagyon örülök. Az egyik, hogy a kirándulást terápiás kirándulásnak találták ki a tancinénik. Családostúl jön minden gyerek, közös nagy buszban utazunk, így láthatjuk közelről, hogy viselkednek a gyerekek, ha együtt vannak, és hát saját magunkat is tesztelhetjük. Azt hiszem, jó lesz együttlenni!! Már nagyon várjuk!

És amúgy is örülök, mert minden konfliktus ellenére úgy szeretem ezt a kedves kis ebatta társaságot, a harmadikosok válogatott különítményét. (Igen, a Mikiék osztálya is fantasztikus!) Képeket rendezgettem, most következik egy kis nosztalgiaképmutogatás:

Ez még az őszi Teleki kastélylátogatós, vadászlaknézős, lombtakaróban hempergőzős kirándulás

És akkor az "ilyen volt, ilyen lett" kategóriában még egy kép a másodikos évzáróról:

Éééés a tavasszal lesz még egy izgi kirándulás: a Csíki Székely Múzeumban megnézzük a tatárjárás-kiállítást!!! Hurrááá!

Mivel túl fontos kérdések, nem akartam az előző bejegyzés végére biggyeszteni:

- fejleszthető-e a logika?

- a térlátás?

- a szám és arányérzék?

pótsegédkérdés:

ha igen, hogyan?

Ahhoz, hogy elmagyarázzam, hogyan látja Imre, vagy hogyan látom én a számok-arányok-formák világát mindenkit meg kellene szépen kérjek, hogy lépjen be velünk Tükörországba. De legalábbis próbálja elképzelni, milyen lehet egy tejesdoboz belülről, egy kifordított bundakesztyű, fejjel lefele összerakott puzzle, egy tükörképből nézett fotó. Minden logikus, és mindenben rendszer van, de minden rendszer mögött ott leselkedik a többé-kevésbbé uralható káosz. Hát valahogy ilyen otthonosan idegen világ a matematika, eszembe jut erről a viszonyrendszerről egy aspergeres napló idézete: "izgalmas zűrzavar riasztó csűr-csavar, ez a kertekkel teli gyom, kulcshoz az ajtó, lefolyóval telt edényhalom, hüvellyel teli borsó, közelgő távolodó, én vagyok".

Imre jól számol, szoroz és oszt. Néha lassabban és bizonytalanabbul, néha gyorsabban és biztosabban. Nem ő az osztály jó matekosa, de nem is ő az elrettentő példa. Sokszor él át kudarcokat, mégis szereti a matekot. Amúgy is, most abban a periódusban van, amikor bizonyítani akar önmagának is, másoknak is. Így aztán, amikor bejelentették, hogy jön a Kenguru matematika verseny (és őt külön nem küldték), akkor gondolkodás és kétely nélkül benevezett.

Megvettük a Kenguru példatárat, és délutánonként edzünk rá. Nem tudom, hogy jót teszek-e azzal a gyereknek, hogy elengedem-odaküldöm, mert egyértelmű, hogy ezt a babérmezőt nem neki vetették el. Viszont a példákat szereti oldani, jól elfilozofál rajtuk. És különösebben nem is gyúr az elérhetetlen győzelemre. Egyszerűen oda akar menni és megnézni, hogy milyen. Ő is vinni akarja a kihegyezett ceruzáit, a kis motyóját, lesz ami lesz alapon. Miki is menni fog, és ő, ha csak el nem linkeskedi, biztosan összekalapál magának valamit, hiszen neki aztá nincs kifordított kesztyű, meg táncot járó számoszlop.

Tegnap este egy órát gondolkoztunk egy pofonegyszerű példán, amit Csaba (szintén nem matematikai reflexeiről híres), két falat rántotta között megoldott: Béla 2002 január 1-én született. Egy évvel és 1 nappal nagyobb mint Peti, mikor született Peti? És akkor Imre  elkezdett filozofálni, hogy január 1 az egy furcsa nap, mert dec 31-ről jan 1-re virradóra egy egész évet ugrik a naptár. És hogy ez a beugratós ebben a példában, és vigyázzunk! És csűrtük és csavartuk az esztendőugrást, a Gergely-naptárt, minden féle elméletet kidolgoztunk, végül alapul vettünk egy nemszökőévet amely ugye 365 napos, és rájöttünk, hogy Peti pont 366 nappal fiatalabb mint a bátyja, és így jutottunk el a helyes megoldásig, azzal a zárójeles megjegyzéssel a példatár készítőinek, hogy mi van akkor, ha épp szökőév van? Mert akkor ugye 367 nap van a fiatalemberek között. Szóval nem hagytuk magunkat.

És akkor jött Csaba (rántottával az arcában) és benyögte, hogy Peti 2003 január 2-án született, és eszébe se jutott az évváltás, a szökőévek, a január 1. és dec 31 közötti mágikus összefüggések. És neki volt igaza.

De mi lesz a matekversenyünkkel?

Van az a reklám, hogy Anya türelmetlenül tanul a kislányával. A nyugodt jólfésült tükörképe meg megszólal, hogy kéne egy kis magnézium pótlás, a feszültség ugyanis leküzdhető. Hát istenuccse veszek. Túl sok ez már.

Pénteken reggel balesetünk volt. Az iskola előtti útkereszteződésben egymásnak ütközött két autó. Az egyik a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel jött, a másik nem adta meg az elsőbbséget annak, aki a főútról jött. Mi a mellékutcai stoptáblánál vártunk a sorunkra.

A két összeütköző autó kipördült, és nekünk jött. Szerencsére, mert ha nem nekünk jönnek, akkor a járdán várakozó gyerekeket sodorják el.

Nem lett különösebb kárunk, leszámítva hogy egésznap a rendőrségen ülhettem Gáborral egy fűtetlen szobában anélkül, hogy tisztába tehettem volna, vagy megetethettem volna. Majd ugyanezt megismételhettem a biztosítónál is, hogy rendezzék a kárunkat (sérült az autó orra és a lámpái). Három napig nem lesz autónk, járhatunk be taxival innen Jeddről Vásárhelyre, ez egy kisebb vagyon, gázszámlás időkben nem hiányzik.

A baleset pillanatában elképesztően kiborultam. Kiborultam a gyorsan száguldó autó miatt, a másik miatt, amelyik tett a közlekedési szabályokra. Hogy láthatólag fel sem fogták, hogy nyolc előtt tíz perccel egy iskola előtt gyerekek tömegeit veszélyeztetik. Kiborultam, mert tönkretették a munkanapunkat, mert Gábort a legnagyobb hidegben kellett hurcolászni úgy, hogy nem volt rendesen felöltöztetve, nem erre készültünk... Üvöltöztem a két másik autóvezetővel, akik sokal nyugodtabban vették az akadályokat. Most már nagyon szégyenlem. Sok sok kínos tényező van: a vétkes sorfőr Imre osztálytársának az apja (mea culpa őt is elküldtem a kurvaanyjába - ez bizony nem megbocsátható), a másik kettő "meg akart egyezni", hogy ne úgy mondjuk el a rendőrségen, ahogy történt. Mert ez persze azt vonta maga után, hogy a vétkes sofőr vezetői engedélye ugrik két hónapra. Győzködtek, hogy neki is két gyereke van, szüksége van a jogsira. Én meg üvöltöttem, hogy "nem érdekel, tanulja már meg végre mindenki, hogy egy iskola közelében legalább be kell tartani a szabályokat" - , és ragaszkodtam a rendőrségi eljáráshoz, a jegyzőkönyvhöz, a papírformához.

A gyorsahajtó sofőr nem is a saját autójával volt, jóformán azt sem tudta kié a gépkocsi. Őt persze nem büntették, mert hogy bizonyítsd, hogy gyorshajtott? A rendőr is, meg minden pasi rém nyugodt volt, kioktattak, hogy nem kell ilyen ingerültnek lenni, hogy "megtörténik az ilyesmi bárkivel". Én meg legszívesebben beléjük rugtam volna, hogy nem, ne történjen meg ez senkivel, és pláne nem gyerekek közelébe ne legyünk már ennyire engedékenyek meg türelmesek önmagunkkal.

De azért napok óta gyötör, hogy milyen durván reagáltam. Szívnám vissza, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Istenem, adj önuralmat.

Gábor ebből a háborús helyzetből mit sem érzékel. Derűs és bölcs majdnem nyolc hónapos. Hét hónapos kora óta bilizünk, szinte az első perctől magáénak érezte a szerkentyűt. Három hete csak bilibe termel, időben jelez (jól elkülöníthető eeeeeeeeh hangsorral). Még a bilibepisiléssel nem kíséreltezünk, de szerintem amint melegebb lesz az idő az is összejön.

A mozgásfejlődése megugrott mióta szakszerű tanácsokat kaptun. Forog, kapaszkodva felül, ülve hosszabban tartja magát. Feláll, de állva még nagyon nehezen tartja magát.

A képeskönyveket nézi, az ábrákat kézzel érinti. A kisebb tárgyakat is ügyesen megfogja, egyik kezéből a másikba teszi.

Tükörképét nagyon nagy örömmel nézi, felismer a tükörben engem is, Csabát is.

Hangokat utánoz. Három napja tisztán mondja, hogy "baba", bár valószínűleg ez "nem jelent semmit", csupán egy olyan hangsor, amit jól artikulálva ki tud mondani, amikor akarja. Ha mondjuk neki, hogy "baba" válaszol, ő is mondja. Néha bababababa lesz belőle.

Szopik naponta többször, de gyakorlatilag mindenevő.

Mit nem csinál?

Nem mászik, és nem is húzza fel magát négykézlábra, továbbra is inkább pihen mint mozog, akkor aktivál, ha játszunk vele. A kiságyában lévő könyveket nézi ilyenkor hosszan, a papírlapokat "lapozza", figyeli, hogyan zörögnek, tűrődnek. Elmerengő tipus:)

Az angoltanárnak tulajdonképpen az a baja, hogy nem tud az emberek szemébe nézni.

Ezt nevezhetnénk kommunikációs dificnek, de jellemhibának is. A szülőértekezlet utáni napokban a gyerek egy négyrét hajtott papírlappal érkezett haza, sűrűn teleírt két oldallal. Az angoltanár "levelet" küldött a szülőknek, hogy elmondja, amit a szülőértekezleten nem mert elmondani.

Az állt benne, hogy

- én milyen igazságtalan voltam vele

- fél oldalt szánt Imre viselkedésének elemzésére

- majd közölte, hogy neki nincs ideje külön beszélni a szülőkkel, üzeneteket írni

- a heti három angolóra kevés, és különbenis első és másodikban nem volt angolóra, be kell hozni (az első két évben azért nem kértünk angolt, mert ott volt a román, egyszerre két idegennyelvet mégis hogyan tömjön az ember egy hat-hét éves gyerek fejébe?! na persze, ez s döntés az angoltanár számára jelentős bevételkieséssel járt)

és aztán jött egy kenetteljes befejezés, hogy ha a szülőknek bármi kérdésük van, akkor forduljanak bizalommal hozzá, mármint hozzá, akinek eddig deklaráltan nem volt ideje a gyerekekkel és a szülőkkel való foglalkozásra.

Bár a levélnek én voltam a főszereplője, meg a fiam mindeddig nem válaszoltam rá, mert:

- pedagógialag végzetesnek tartom, hogy a gyerekek problémáit taglaló levelet csak úgy a gyerekek kezébe nyomta, mint egy szórólapot, boriték nélkül, az aláírás helyett sem a saját neve szerepelt, még csak alá se írta kézzel, csak annyit írt oda "Az angoltanár".

- emberileg neveletlennek és kicsinyesnek tartom ezt a kollektív, személytelenül személyeskedő levelezést, a formáját, a stílusát, a pongyolaságát stb. Nem látom értelmét a dialógusnak.

Azért sem fogom különösebben folytatni ezt a levelezést, mert úgy fog tűnni személyes bajom van ezzel a pasival. Holott nem vele, hanem az általa képviselt szemlélettel van bajom. Amikor a gyereket a pedagógus egy munkadarabnak látja a futószalagon, és azon gondolkodik, hogyan úszhatná meg a műszakot minél kevesebb befektetéssel és minél nagyobb haszonnal. Márpedig a gyerek az a "munkadarab" akibe a legtöbb befektetést tömi bele az ember minimális garanciával arra, hogy megtérül-e egyáltalán.

Mostanában egyre több rémes hír jön vissza az iskolából: a portástól az igazgatóig mindenki arról beszél, hogy a gyerekek borzalmasan viselkednek, agresszívek. Szidják a szülőket, akik nem foglalkoznak eleget a gyerekekkel.(Edwin kiszaladt szünetre, pechére a folyósón beleszaladt az Igazgató Nőőőbe. Azonnal csattant az Igazgató Nőői pofon.)  Nyilván sok szülő is gyötrődik, a kenyérkeresés napi kínja és a gyereknevelés napi kudarcai között. Mindenki másra mutogat. Megszületnek az elméletek, hogy "ezek a mai gyerekek" mások, mint mi voltunk. Hogy van a levegőbe valami. Valami baljós metafizika, génmutáció. Stb. Pedig csak arról van szó, hogy se a szülők, se a pedagógusok nem tudnak túllépni a saját árnyékukon. Belenézni a gyerek szemébe, hogy érezze: figyelnek rá, hogy ő az igazán fontos. Mindenki a saját túlélésével van elfoglalva. A pingvinek, ha vihar van, ha baj van, a kör belsejébe terelik a kicsinyeiket, kívül állnak a felnőttek, a legerősebbek. Az emberek a legsérülékenyebbeket terelik kívülre, és csodálkoznak, hogy a gyerekek nem élik túl ép lélekkel. Kannibálokká, vérfarkasokká válnak - legalábbis lélekben. A héten az Igazgató Nő pofoszkodott valóságosan, és az Angol Tanár szimbolikusan. Még nem tudják, hogy minden agressziót pontosan könyvel a gyermek, és mindig eljön az elszámolás pillanata.

Jó lenne kiszállni ebből a körből.
 

Szintén a szülőértekezleten számolt be a református vallástanárnő a következő szerepjátékról:

minden gyerek egy állatot kellett válasszon, akivel azonosulni tud:

volt gyerek, aki bébidisznó akart lenni, és egész nap heverészni és nemcsinálni semmit

volt gyerek, aki kis egérke akart lenni, aki el tud bújni a kis lyukakba.

volt gyerek, aki vérfarkas akart lenni, aki embervért iszik

volt gyerek, aki óriáskígyó akart lenni, aki mindenkit megfojt.

és volt Imre, aki szarvas akart lenni, a fiú, aki aztán  kentaurrá változik. MegaBartók.

Napok óta készülök erre a bejegyzésre. És rengeteg jó poénnal lehetne leírni, hogy milyen kényszeres, viccesen feszült a szülőértekezlet intézménye. De - hogy régi mesteremet, Irsait idézzem - rakom bele a poénokba.

A Szülőértekezlet azért kínos legtöbbször, mert egy csomó apró cseprő gyakorlati kérdésről szól, konkrétan arról, hogy mire mennyi pénz kell? Az ember szeretne a gyerekekről beszélni, de valahogy a tankönyvárak, az ujságelőfizetések és az étkeztetés érdései között elvész a gyerek.

Vagy azért vész el, mert a szülők hamar belátják, hogy nem tudják a gyerekeiket közösségben látni, nem tudnak a saját gyerekükről, mint közösségi lényről beszélni (nem is ismerik ilyen minőségében, hiszen otthon mindig csak az én kicsikémként szerepel). Vagy ha közösségben látják, akkor nehezen viselik el a közös feszültségeket.

Na, most egy olyan szülőértekezletünk volt, amit pont azért szerveztek a tanítónénik, hogy a gyerekekről, a gyerekek feszültségeiről, és az egyre intenzívebb agresszióról beszélgessünk. Hátha kiderül, hogy mitől élesebb egyre inkább a levegő.

Persze elkéstem, és mire beértem az angoltanár beszélt. Az az angoltanár, aki fegyelmezés címén pirossal beírta az Imre füzetébe, hogy "nem leszek okostojás", majd büntiből n-szer leiratta ezt a cizellált pedagógiai intelmet a fiammal, anélkül, hogy megmagyarázta, miért az elmarasztalás, és mit is jelent ez a nem önkéntes fogadalom. És az az angoltanár, aki a Miki meseversenyéről hazajövet kivesézte az osztályt, hogy ki mire nem képes. A cinikus, pesszimista, gyereket felülről lekezelő felnőtt hangján szólt. (Utóbb kiderült, Imre az okostojásozással még jól járt, volt olyan gyerek aki ennél sokkal durvább jelzőt kapott)

És annak ellenére, hogy keményen edzettem a szülőértekezlet konfliktusainak kerülésére nem tudtam megállni, hogy azonnal rá ne kérdezzek: miféle büntetéseket osztogat és mi is a célja ezzel?

Az angoltanár iránti elégedetlenségemmel nem voltam egyedül az osztályból. Nagyon sok szülő sérelmezte a módszereit, a hozzáállását. Ha ő tart órát (hetente háromszor), akkor az osztály megszűnik step-es osztálynak lenni, nincs több csoportfoglalkozás, személyre szabott együttműködés. Padsorokba rendezik a székeket, mindenki előrenéz, és befogad. Diktál és másoltat - angolul azoknak a gyerekeknek, akik a magyar helyesírást is most rögzítik, gyakorolják. Akiknek a román helyesírást egy évig rakták össze nagyon lassan ismerkedve a mássalhangzó és magánhangzó halmozásokkal, ejtési és írási különbségekkel. Nem is részletezem, lényeg a lényeg: nyelvtanárok, hozzáértő és hozzánemértő szülők is berzenkedtek az ellen, amit az angoltanár angol tanításnak nevezett.

Persze én voltam az, aki rögtön és lendületből szólaltam fel: hogy ami itt folyik, az nem a gyerekeknek, hanem a tanfelügyelőségnek szól. Ha ellenőrzés jön, akkor az agyonmásolt és agyondiktált füzetekből rögtön látható, hogy a tanár keményen dolgozik. De, hogy a gyerek fejekben mi van, magyarázta-e el valaki nekik, miért tanulnak angolul, kik az angolok, és egyáltalán mi ez a kultúra? Próbálta-e valaki az idegennyelvoktatást öszehangolni? Hiszen ezek a gyerekek nyelvi szempontból egy nagyon különleges közegben élnek. Napi stresszel nem lehet náluk elérni semmit.

Indulatos voltam, persze, eleve feszülten értem oda. Az indulataim aztán elindították az indulathullámot. Rögtön kettéoszlott a T. Szülők társasága: a büntetéspártiak - a "fegyelmezők", és a megértéspártiak.

Újra és újra elhangzott a kérdés: mitől agresszivek a gyerekeink? És agresszíven kerestük erre a választ (az agresszívek élén én). Én ültem a vesszőparipámon: ha az angoltanár úgy büntet, hogy csúfol, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a gyerekek is így büntetik egymást. És persze, a gyerek természeténél fogva végletes, hát el is megy a másik megbélyegzésében a végekig.

A fegyelmezéspárti szülők persze még ezt is elégtelennek tartják és még szigorúbb büntetéseket és fenyítéseket követeltek.

A tanítónéni - maga is láthatólag érintve érzelmileg - arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekeink túl sok tévét néznek. Csináltak egy felmérést az osztályban, kiderült, hogy a gyerekek éjjel és nappal háborítatlanul tévéznek, korhatáros filmeket is. Van olyan gyerek, akinek tévé van a szobájában, aki hajnalban horrorfilmet néz stb. (ez utóbbiról kiderült, hogy fogalma sincs, mi az a horrorfilm, és nem tudja, mikor van hajnal:) )

Ez a felvetés, hogy a szülőkön és a tanítókon kívüli mumus a hibás ez viszonylagos nyugalmat hozott. Kiegyeztünk abban, hogy több odafigyelés és kevesebb tévézés kell. És mindenki jelezte, hogy valójában az ő gyereke nem néz tévét, de biztos, hogy a többi gyerek igen, és hát ugye a mások készülékében van a hiba.

A négyórás szülőértekezlet ezzel ért véget, és én szomorúan jöttem haza. Szomorú voltam, hogy nem tudtam indulatok nélkül tálalni az amúgy békés álláspontomat. És megállapítottam, hogy Imre fegyelmezetlenségét, indulatosságát, beilleszkedni képtelenségét tőlem örökölte, nincs amit ezen sokat filozofálni. (Vajon a hajlamot, vagy a viselkedési mintát örökölte? Vagy mindkettőt? Vastagon sáros vagyok.) Vajon hogyan tudom ránevelni őt arra, amire önmagamat képtelen vagyok? Szomorú voltam azért is, mert úgy éreztem, a szülők többsége önmagát és saját gyerekét automatikusan felmentette, nem néztek a problémák mélyére. A többség várta és várja a megoldást - másoktól. Szomorú voltam azért is, mert a televíziózás-elmélet igaz lehet. Imréék tényleg nem tévéznek (kivéve a vasárnapi rémes Robin Hood feldolgozást és a klasszikus Spongya Bobot). De biztosan vannak gyerekek, akikre nem jut elég idő, akik a tévé előtt töltik az idejüket. És szomorú voltam azért is, mert a tévézés elmélet csak egy részlete az egész problémának. Én elnézést kértem Imre sokszor zavaró viselkedéséért (tényleg sokat beszél, nyüzsög, izeg mozog), és jeleztem, hogy ezen igyekszünk változtatni. Rajtam kívül nem sokan mondták, hogy látják, vagy keresik a saját hibájukat, a saját megoldási lehetőségeiket. Nem nagyon indult el különösebb párbeszéd. Az angoltanár láthatólag dühösen elszaladt, a tanítónénik jelezték, hogy a szülőkben bíznak, elejétől fogva.

Szóval hosszúra nyúlt az értekezlet, mint ez a bejegyzés, és nem lett frappáns vége, mint ahogy most ennek az összegzésnek sem. Ez van. A nagy tehetetlenség. Nézzük, hogy mi történik a gyerekekben, a gyerekek körül és a gyerekek között. És a legijesztőbb az, hogy tulajdonképpen magunkat nézzük és magunkat nem értjük a gyerekeinkben.

Ma rájöttem, hogy pont 1500 évvel a Nyugat-Római birodalom bukása után születtem. Minden mindennel összefügg!

Most megy. Ültünk hárman az ágy széllén (tömtük a fejünkbe a kuglófot), és nem tudtuk a szemünket levenni róla. Zsiványnak nevelem a fiaimat. Még azzal sem takarózhatom, hogy nem tudok róla.

Pedig elkergettem őket lefeküdni. Álmukban folytatják tovább.

- Anya, én megfigyeltem egy furcsaságot. Amit szeretnénk, vagy amire vágyunk Imrével, az mindig ugyanolyan.

- Hasonlítanak a vágyaitok?

- Igen, de az különbözik, ahogy akarjuk.

Ezt tanultam ma Mikitől: az emberek ugyanúgy vágynak, de másképp akarnak.

A három fiús mamák, az egy külön kaszt. Megismerjük egymást ösztönből. Összevillan a szemünk a játszótéren. Gesztusokban szolidarizálunk. Egyvérbőlvalókvagyunk. Ez szép mulatság, és/de férfi munka.

A hajnalban rájöttem, hogy mér lettem én három fiús anya. Mert kamasz koromban rácuppantam a Karamazovra. Na most az a kérdés, hogy az ember előre, akarattal megolvassa a sorsát? Önsorsront, vagy önsorsépít? Drága Dmitrij, Iván és Aljosa!

A legsúlyosabb, hogy képes voltam ma, szombat hajnalban felhívni Nyuszimamát, hogy elmondjam neki a felfedezésemet. Annyira kómás volt szegény a nehéz munkahét után, hogy végül nem zaklattam legújabb elméletemmel. De eszembe jutott, hogy neki meg az Anna Karenina volt a mániája. Na majd ha kialussza magát.

Miki elmélete egy nappal Darwin kétszázadik születésnapja után:

- Isten elővett egy dobozból egy petét, és úgy varázsolta, hogy dobogjon a szíve. Így lett az ember.

- Milyen dobozból Miki?

-Nem egy olyan dobozból, aminek oldala van, meg fedele van. Egy szellemi dobozból vette elő a petét. De azért olyan doboz ez, amibe igaziból bele lehet nyúlni.

- És egyből ember lett belőle, ahogy elkezdett dobogni a szive?

- Nem, azt a petét beleültette egy asszonyba.

- De Miki, ha ez volt az első ember, akkor nem lehetett előtte még egy asszony is? [Ámbár, meglehet, hogy Isten mégiscsak az Asszonyt teremtette először?! Hogy ez senkinek nem jutott eddig eszébe?!!!]

- Hát, akkor nem ültette bele egy asszonyba. Akkor egyből baba lett belőle. Az asszonyon kívül.

Tagnap Imre és a Tancinéni vártak az iskolakapuban. Még nem volt rossz érzésem, azt hittem a szokásos kikísérem a gyerekeket jelenséggel állunk szemben. Mondjuk nehéz lélekkel mentem Imre után, mert reggel volt egy jelenet, amitől megállt bennem az ütő. Az történt, hogy mondtam Imrének, hogy üljön le Julika mellé cipőt húzni. Julika szomorú szemmel rám nézett, az aranyos, kedves kis Julika, és azt mondta "nem fog mellém ülni". Imre dacosan rögtön mondta, hogy "nem ülök, mert büdös". Hát ettől össze szorult a gyomrom, alig tudtam kivárni a délután négy órát, hogy rákérdezzek: ez mi volt?!!!!!!!!!!!!

De Hajni Tanci megelőzte az én felkijáltójeles kérdésemet. Hogy Imre aznap rettenetesen viselkedett, nem figyelt matekórán, és amikor külön ültette, akkor ütemesen dobolt a ceruzájával, és aztán üvöltözött és cirkuszolt az egész osztály előtt.

Épp csak ránéztem Imrére, hogy ehhez mit szól? - de Imre már mondta is, dacos, szögletes szájjal: hogy igen, azért kiabáltam, mert a Tanítónéni bezárt engem egyedül a tornaterembe.

Na most ez nem igaz. Hajni Tanci a világ legbecsületesebb, legemberségesebb Tancija (na jó, még van egy pár rajta kívül), teljesen kizárt, hogy bezárja Imrét a tornaterembe egyedül. (Viszont az is biztos, hogy Imre pánikrohamában úgy érezte: egyedül van bezárva valahova. "Láttam a falakat" -ezt is mondta)

Hazafelé aztán Imre a következőt adta elő, több mint egy órán át, hol remegő szájjal, hol borsónyi könnycseppekkel:

"Engem évek óta megaláznak. Azt akarják, hogy kicsi legyek. Tudod milyen kicsi? Ilyen kis pindurka (és mutatja, szikrázó szemmel, mutató és hüvelykujját összecsippentve). És eddig hallgattam. De nem szabad hallgatni. Ezért hoztam létre a hadseregemet is, tudod? És sündisznó leszek. Teljesen összegömbölyödök, és igenis mindenkit meg fogok szúrni. Többet nem én leszek a kis pindurka, a lúzer."

És sírt, és sírt. Zokogott. Rázkódott a válla. Nem gyereksírással sírt. Rendes, felnőtt, mélyről jövő, egész testből szóló, vígasztalan, reménytelen sírással.

Próbáltam rekonstruálni, hogy mi történt, ki mit mondott? De tudtam, hogy itt nem egy két gyerek baklövéséről, tapintatlanságáról van szó. Itt arról van szó, hogy a dolgok az osztályban teljesen normálisan zajlanak. A teljesen "normális" pedig az, hogy az élet harc. Kiröhögik egymást. Félrelökik egymást. Aki bírja marja. És Imre nem bírja. Nem tud taktikázni, nem tud helyet biztosítani magának. Nem tud beilleszkedni a hierarchiába. És most ott tart, hogy az egyetlen válasza minderre az irracionális, kétségbesett agresszió. Ami aztán tovább erősíti a kirekesztést, a megbélyegzést, és agresszió agressziót szül. (Miki a reggel iskolába felé menet: egy negyedikes azt mondta nekem, hogy a bátyád hülye. Imre: nem vagyok hülye! Miki: én tudom, ők nem tudják!)

Mindent bevetettem: hogy ne foglalkozz azokkal akik bántanak (hát hogy lehet ezt?!!), a verekedők-csúfolkodók ostobák, az ostobaságot nem lehet és nem kell legyőzni (de fáj!), hogy barátkozzon azokkal, akik nem bántják (őket is bántják, mindenkit bántanak! a tanítónéni sem lehet ott mindenütt!)

Magán kívül volt. És én is magamon kívül lettem. Mert tudtam, hogy mennyire fáj neki. Tudtam, hogy törvényszerű, hogy így reagál, hogy védtelen. Tudtam, hogy nem tudom megvédeni.

Mondtam neki, hogy mi a jók oldalán állunk. Ha neki így fáj, hogy kicsúfolják, hogy volt szíve olyan kegyetlenül megbántani Julikát? Azért, mert ha nem csúfolja Julikát, akkor a többiek csúfolják őt, és ő nem akar gyenge lenni. De Imre - mondom én - az a gyengeség, ha másokat szolgálsz. Ha nincs saját akaratod. A bántásban vagy szolgája másnak, nem érzed, milyen szörnyű ez?

Aztán megettük a rizskochot, amitől jó vanília illat volt itthon, aranyszínű meleg rizskoch, ez volt az egyetlen, amit az én fiamnak adni tudtam tegnap.

És megegyeztünk, hogy másnap viszünk virágot Julikának, és bocsánatot kér tőle. És csakis a jók, a gyengék, és a kicsik oldalán állunk. Mert a jókat védi a jó. A rosszak pedig, bármilyen erősek is, elgyöngülnek a saját rosszaságuktól.

Ma reggel ketten mentünk be az osztályba, Imre kezében a virág. A gyerekek rögtön körülvették, és kérdezgették, hogy mi az? Imre halkan mondta, hogy barátságvirág Julikának. És ekkor tényleg kezdődött a röhögés és a gúnyolódás. Barátságvirág a páriának háháhá. És akkor Imre megingott, viszakozott. Még azt is mondta, hogy "ezt nem én akarom, az anyukám akarja". És akkor én ránéztem, és azt kérdeztem: elárulsz engem? cserben hagysz?

Aztán engedélyt kértem a tanítónénitől, hogy mondjak pár szót a gyerekeknek. És elmondtam nekik, hogy tudom, hogy mindannyian félnek iskolába jönni. Egymástól félnek. Hogy kicsúfolják egymást, hogy sérülnek. És ezért okoznak sérüléseket. Nem csak Imre van kiközösítve. Nem csak Julika büdös. Vagy Anna, vagy Zsuzsa. És nem csak Gábornak törik el a kezét. És Katát nem választja senki tornatársul. Nem-nem. Valami Nagy Gonoszság költözött a harmadikba, és ha nem győzik le közösen, hamarosan mindenkit felfal, lenyel, és eltűnnek a gyerekek, és nem marad más az osztályba, csak a Nagy Könnyes Szomorúság. És már nem lesznek gyerekek, akiket hazavigyünk. Végül a barátságvirágot az egész osztály kapta, hogy vigyázzanak rá.

Miközben beszéltem megérkezett Julika is, kis rózsaszín sapkában, fekete copfokkal. Nem tudta, hogy miről van szó, csak néhány szófoszlányt kapott el, de rögtön megszólalt: "Igen, igen, tegnap nagyon sokan bántották Imrét". Olyan magától érthetődően védte meg Imrét, reflexből, azt aki lebüdösözte őt, és nem ült mellé. Olyan természetes kedvességgel, hogy Imre arcán megváltozott a fény. Felugrott és annyit mondott: "Igenis, bocsánatot kérek Julikától." Szép hangosan, nem sunnyogva, nem félve attól, hogy más mit mond a bocsánatkérés miatt.

Minden gyerek hallgatott, nagyon. Nem tudom, mi lesz a következménye ennek az egésznek. Nem tudom, mit értenek meg belőle. Nem tudom, hogy lejjebb csúszik-e Imre az agresszió-spirálon. Nem tudom, nem kéne hagyni, hogy a dzsungel törvénye alakítsa, vagy elveszejtse a fiamat. Nem tudok semmit.

Hazajövet a kocsiban arra gondoltam, hogy ezek a gyerekek fognak bennünket gondozni idős korunkba. Amennyi empátiát tanulnak most, annyit kapunk majd vissza. A jelenlegi mérleg a harmadikban: egy kéztörés, és végtelen panasz- és bántássorozat. Mi szülők nem lehetünk büszkék magunkra.

Ez a téma tölti ki a napjaimat, mostanában, valószínűleg azért, mert rátaláltam egy, a miénkhez kisértetiesen hasonlító történetre.

Imre tüneteit leírtam, most én következem:

- rosszul beilleszkedő és emiatt sokszor ingerült, túlaktív gyerek voltam.

- rettenetesen kiborított minden költözés, a megszokott környezet megváltozása. amikor 3 éves koromban a szüleim elköltöztettek a Nagyszüleimtől évekig teljesen magamon kívül voltam, évekig nem tudtam feldolgozni. ebből az alapélményből következett a permanens "nincs otthonom" érzés, amit most, 33 évesen kezdek elfelejteni, tekintettel arra, hogy a ház, amiben élek ugyanaz ugyanolyan, ahonnan valaha elvittek. észre se vettem, hogy ugyanolyan berendezési tárgyakat kerestem, ugyanolyan logika szerint rendeztem be.

- a legátlagosabb változásokat se bírtam soha elviselni, agyára mentem Apámnak azzal, hogy csak a "megszokott" úton voltam hajlandó közlekedni, még akkor is, ha az kerülő út volt. Mai napig vannak megszokott útvonalaim, ezekről nem hagyom magam lebeszélni.

- a körülöttem lévő tárgyhalmazt az emberiség rajtam kívüli része rendetlenségnek nevezi, ámde én tudom a tárgyak belső logikáját.

- ragaszkodom a tárgyakhoz. Szürke Maci pl. harminc éve része az életemnek.

- Nem bírom, ha nem néznek a szemembe, de nem jegyzem meg az arcokat. Soha senkiét. A legközelebbi hozzátartozóim arcát sem tudom felidézni. Fogalmam sincs, a szembenézés miért fontos.

- Nem bírom a konfliktusokat, nem tudom kezelni. Ha konfliktust érzek végletesen viselkedem.

- Sajátosan kommunikálok, szillogizmusokban. Ha bárki bármit mond, rögtön szabályrendszert állítok fel. Te azt mondtad, hogy "A". Meglátosom szerint "B". Ha A-t és B-t összevetjük, akkor abból az következik, hogy C. Ebből az emberek arra a következtetésre szoktak jutni, hogy kizárólagos vagyok. Sőt: hogy túl kemény, vagy vonalas, és sorohatnám a jelzőket. Pedig nekem csak ez a struktúra, és úgy általában a struktúra fontos. Mindent képletszerűen látok, és értek meg.

- Ennek köszönhetően kialakult egy sajátos írásmódom, gondolkodásmódom. Ebből élek, hogy írok. És erre ránőtt egy sajátos stílus is, amit így vagy interpretálnak, de én tudom, hogy az egész stílus tulajdonképpen csak egy mentális dific.

- Nem voltam jó matekos, de bizonyos műveletek lenyűgöznek. Például oda vagyok a páros és páratlan számok közötti viszonyok matatásáért. Van egy játékom, a "rendszámtáblázás", ezt már másodikos korom óta intenzíven űzöm: mindig megnézem, hogy az előttem haladó rendszámtábla osztható-e 2-vel, vagy 3-al, 4-el és így tovább. Továbbá mindig mindenkinek a szülinapját, a dátumokat  és minden elém kerülő számot összeadok, elosztok. De a matematikai kreativitásom eddig terjed.

- Ha a megszokott rend borul, vagy váratlan helyzetbe kerülök, akkor szétszort leszek, ha szétszort leszek megtámadnak a tárgyak, szétesik a környezetem, és egy olyan spirálba kerülök, amiből nem tudok kikecmeregni. Ellenem fordul az idő. Most épp egy ilyen spirál mélyén vagyok, már két éve.  Két év gyakorlatilag kiesett az életemből. Nem tudom, hova lett. Ki akarok mászni.

Eszembe jutott még valami:

nem bírom a gyors képváltásokat, ezért a filmeket se nagyon szeretem, pláne a videoklippeket meg se bírom nézni. viszont nagyon sokat "bámulok", sokszor kerültem már nehéz helyzetbe utcán, nyilvános helyen, mert túl sokáig néztem valakit. Idő kell ahhoz, hogy "feltérképezzem" valakinek az arcát.