Imre nézi magát az ablakban vacsorázás közben.
- Mit nézel Imre?
- Hogy hogy megnőttem.
Tényleg nagyon megnőtt, és napról napra nő. Kiskamasz vonások
- Igen, már nagy vagy.
- De kicsi vagyok belül. És félek attól, hogy kívül nagy legyek.
........
- Miért félsz?
..........
- Hát, ha például elesem, így nagyobbat esem.
Miki azt állítja, hogy van egy egetrengető kirándulás az iskolába, amire én nem engedttem el, pedig előtte kalandok vannak, és kihívások, és utak, amelyeket be kell járnia. Megegyeztünk, hogy ha tényleg pont őt szemelték ki egy kalandregény főhősének én nem állom útját. Keserűen nyelem a szuperhősök mamáinak könnyekkel teli keserű kenyerét. Hadd szóljon az a kaland.
Imre verset tanul, most ez a játék a suliban, hogy ki tanul több verset. Van egy nagy tábla, oda felírják, ha valaki szép verset hoz.
Ma megtanultuk A tündért (Bóbita, Bóbita táncol).
- Imre, milyen tündér ez a Bóbita?
- Hát kedves, mert vannak neki hadai, de nem háborúra használja. És csak békés állatokból csinált magának hasereget.
- És mit csinált ez a Bóbita?
- Jaj, az nagyon nem tetszik, hogy szárnyat varázsolt a malacnak, és még jól ki is röhögte. DE lehet, hogy csak játszanak, és a végén majd bocsánatot kér. Lehet.
- És szerinted milyen ez a vár, amit Bóbita épít?
- Ó azt nem az ellenségének építi, hanem a vendégeinek. Sőt nem is Bóbita építi, hanem az időjárás, mert ködvár. Bóbita csak bevarázsolja.
- És szerinted miért a csigák őrzik az álmát?
- A csigák lassú élőlények, és valamire őket is használni akarja Bóbita.
Aztán lerajzolta Bóbita lakóhelyét egy nagy hegyet (látható a hegy talajszerkezete, a vízáteresztő és vízátnemeresztő rétegek), a ködvárat (szürke grafittal), a törpe király fia-lányát plussz egy faunt, mert mostanában izgatja a kérdés, hogy faunok, tündérek, mitológiák hogy is viszonyulnak egymáshoz. És végezetül lerajzolt a lapra egy lábatlan, testetlen nyulat, a világ legnagyobb füleivel, amely nyúl csak a feje segítségével akkorát tud ugrani, mint egyetlen normális lábas-testes nyúl se.
Legvégül, pedig bejelentette Mikinek, hogy tudja, hogy egy lúzer (most ez a slágerszó az iskben) de attól még hagyja, hogy egyedül tanuljon meg játszani valami számítógépes játékot.
Miki rajzolt családrajzot:
Imre dinó, Miki kis süni, Anya maci, Apa (Zsom) Farkas.
Nom du nom!:)
Tartozom még egy képpel a Mesemondó versenyről. Sajnos csináltam egy csomó jó képet, miközben mondta Miki a mesét, de ezek mind homályosak lettek. Úgyhogy emitt alant már a trófeákkal látható a művészúr.
Az utóbbi hetekben-hónapokban folyamatosan vitákra kényszerülök. Barátaimnak, ismerőseimnek kell magyarázzam, hogy: nincs semmi összefüggés morál és etnikum, erkölcs és faj között. Hogy nem lehet senkit sem származása, szellemi-értelmi képességei, nemi orientáltsága alapján megkülönböztetni, hátrányos helyzetbe hozni. Néha azt gondolom, hogy a józan érvnek, és a kitartó türelmes érvelésnek meg van a gyümölcse. És nagyon sokszor azt érzem, hogy a türelmes rációmat a türelmetlen indulatossággal küldöm szembe, és eleve kudarcra van ítélve az elszántságom. Végtelenül belefáradtam ebbe. És érzelmileg is borzasztóan érzékenyen érint
Az én fiaim integrált roma- magyar osztályba járnak, amúgy is erdélyi magyar gyerekek. Kisebbségi létet kívülről belülről ismerjük. Sem irányukba nem tűrök el semmilyen negatív diszkriminációt, sem senki iránt. Nem fogok a továbbiakban még annyira sem hallgatni, mint eddig. Nem tűrök el a környezetemben semmilyen nyílt vagy rejtett gyűlöletbeszédet. Nem leszek toleráns az intoleranciával. Elvárom a beszélgetőpartnereimtől az emberi minimumot, az empátiakészséget. Nevezhetném ezt számtalan néven, de nevezzük egyeszerűen a nevén: elvárom a bölcs tisztességet. Dixit.
Van egy árny, ami újra és újra felüti a fejét Imrével kapcsolatban. Írtam már itt erről a itt is. Hogy csodabogár, az valahogy első pillanatban nyilvánvaló volt számomra. Pedig ő volt a legnagyobb a három gyerek közül, az ő mozgásfejlődése volt a leggyorsabb (hat hónaposan ült, 7-8 hónapos korában mászott, 11 hónapos korában biztosan állt, és elindult). Valahogy mindig úgy éreztem mégis, hogy más, mint a többi gyerek. Az első dolog, ami nagyon nagyon zavart, hogy az első években nem nézett a szemembe. Nem elnézett, mint mondjuk a valamit titkolók. Egyszerűen képtelen volt szemkontaktusra. Mintha egy üvegbúrában lett volna, elválasztott volna minket egy áttetsző üveg fal. Beszéltem hozzá, és nem tudtam felmérni, hogy hallja-e? (Az is felmerült, hogy halláskárosult, de aztán ezt megcáfolták.) Nagyon későn kezdett el beszélni, finommotoros fejlődése nagyon lemaradt (az öcssé is).
A következő nagyon furcsa tünete az ismétlődő monotónia, . Mindig is voltak "mániái". Kb három éves kora körül elkezdődött a dinozaurusz mánia, és majdnem három évig ez az egy dolog töltötte ki az életét. Aztán enyhült ez, de azóta is beköszönt egy korszak (a kalózok, a lovagok stb) és akkor az tart hosszú hónapokon át. Értsd ezt úgy, hogy egésznap erről beszél, mindenről ez jut eszébe, ezzel kel, ezzel fekszik.
Bizonyos tárgyakhoz nagyon ragaszkodik: napokig sirat egy egy levetett cipőt.
Ha feszült helyzetbe kerül akkor ráng a szeme, szájaszéle, rágja a kezét (ez a legszélsőségesebb, de volt rá példa, nem egyszer).
Rosszul memorizál akarattal, de látszólag akaratlanul hosszú szövegeket képes megjegyezni, filmeket ad vissza.
A héten elvittem őt is a Gecse Dániel Alapítvány fejlesztőpedagógusaihoz. Felmérte Rozi több szempontból, de azt mondta, hogy nem tud még diagnózist mondani, azt ő is látja rajta, hogy van "valami". Rozi egyébként autistákkal foglalkozik. Először azt mondta, hogy valószínűleg valami "spektrum zavar" - ezt nem tudom, hogy mi? de aztán azt mondta alaposabban utána kell nézni, mi is a helyzet Imrével, úgyhogy jön még néhány vizsgálatsor.
Nagyon nyugtalanít ez az egész. Mióta Imre meg van, azóta rágódom ezen. Voltunk már pszichológusnál három éves korában (ezt is leírtam itt), aki kijelentette, hogy valószínűleg súlyosan fogyatékos a gyerekünk. Aztán elvittük egy remek óvodába, fejlesztőpedagógusokhoz, és most egészen jól működik az iskolában. Nem ragyogó, nem kitűnő, de jól teljesít, vannak bizonyos területek, ahol egészen egyedi, és korát meghaladó módon domborít. (Nagyon jók a nyelvi készségei, a fantáziája, az absztraháló képessége). Azt is érzem, hogy ha nem találjuk meg a kulcsot a gyerekhez, akkor nehéz lesz ebben az iskolarendszerben fenntartani őt. A step by step-es osztály remek hely, de csak negyedikig járhat ide. Mi lesz utána? Mi van, ha elvárják, hogy órákon át üljön egyetlen padba, és tegyen úgy, mintha figyelne, holott ő nem tud úgy figyelni, mint más. Ha azt várják el tőle, hogy lexikonként memorizáljon, mikor ő erre képtelen? Lemorzsolódik? Elvész? Vagy van valami kiút, amivel az igazán jó képességei kihasználhatók, az átlagon aluli képességeit (matematika, nyelvtanulás) meg fejlesztik, gyengébb teljesítményét tolerálják? A gyenge képesség ebben a félévben azt jelentette, hogy 75%-os lett a matektesztje. Mindezek fényében ez jó, nem?
Nagyon sokat gyötrődöm, hogy megadtunk-e neki mindent? Voltak nehéz periódusaim nekem is, nem mindig figyeltem úgy oda, ahogy kellett volna. És nem is igazán tudtam akkor, 22 évesen (amikor született), hogyan kellett volna másként őt fejleszteni? Most tíz éves. Mire van még ilyenkor idő és lehetőség?
Az ő problémáival én is megküzdöttem, és küzdök mai napig. Nekem több a kényszeres cselekvésem, a nehezen magyarázható "tünetem", és kábé ugyanolyan hátrányokkal működtem az iskolában mint ő. Tudom, hogy mit hogyan csináltam végig, éppen ezért szeretném őt megóvni valamilyen értelemben. De azt is tudom, hogy be lehet illeszkedni. Igaz, először életemben oktatási intézményben az egyetemen éreztem magam jól. Az általános iskolában és a középiskolában mindig megbélyegzettként vegetáltam. És nem szeretném, ha szenvedne ettől.
Igen, ma képeket rendeztem, így került elő a kép Imre decemberi néptánctalálkozójáról. Hát itt a kis táncoslábú:
(Nem, nem a pirosfőkötős. A másik!)
Gábor eddig csak és kizárólag anyatejet ivott. Most valahogy azt súgják az ösztöneim, hogy el kéne kezdeni az alternatív itatást is. Van valakinek ötlete milyen teát és hogy elkészítve? Vizet? Palackosat-szénsavmenteset? Csőröspohár? Kiskanál? Normál pohár?
Ezt találtam Esterházytól-val:
" Én azt láttam magunkon, hogy négy gyerek az jó mennyiség. Már három is elég, az kellemesebb, a négy az kicsit sok. Azt szoktam mondani, két gyerek még tud nyugton lenni, három gyerek elvileg tud nyugton lenni. Négy gyerek elvileg se tud. De a sok gyerek normálissá tesz. Látom, főleg az értelmiségi szülőknél, amikor elvi alapon elkezdenek gondolkodni, hogy most mi is legyen a gyerek szabadságával. Leöntheti a sárga huzatot, vagy nem? Vagy régen, hogy megvetettem azokat a fiatal, szintén értelmiségi házaspárokat, ahol hihetetlen küzdelem folyt a gyerekkel és egy lefektetés három órás processzust jelentett.
Nálunk ez úgy történt, hogy lefekszel. És kész. Aztán később azt is megtanultuk, hogy nem egészen így van. Például a harmadik számú gyereknél ez így hangzott: Akkor most fölmész és lefekszel. Mire azt mondta, hogy nem. Mire azt mondtam, ja? Jó. Ez aztán a negyediknél még súlyosabb... Azt hiszem az alkaton túl az is szerepet játszik, hogy öregszik az ember és ide vonatkozó ereje és szenvedélye csökken.
Persze ha valami nagyon rendben van, akkor a maga kultúrája és szabadsága szerint mindenki tehet, amit akar... De ahol négy gyerek van, ott az is jó, minthogy nagyon sok munka van, hogy nem lehet sokat gondolkodni. Csinálni kell. Reggel nincs az, hogy fölkeljünk vagy ne keljünk föl. Negyed nyolckor el kell indulni, ezen nincs mit spekulálni.
Aztán persze mindennek van hátulütője is. Bedarálja az embert... A harmadik után éreztük, hogy talán begyűrnek a mindennapok. Hogy sok lesz. Aztán jött a negyedik gyerek és megint jó volt. Bár néha arra gondolok, az is jó, hogy most nem kell gyereket óvodába vinni..."
Volt ez az ölelgetős játék, amikor játékos naplóírók további naplóírókat "ölelgettek", gondolom ismertetetés és népszerűsítés céljából. (Vagy mert éppen ölelgetős kedvükben voltak)
Hozzám is elért ez a játék, de most a szokásos játéklogót meg az obligált szöveget nem másolom ide be.
Viszont van néhány olyan napló, ember és gyerek, akik számomra nagyon fontosak. Akiktől én rengeteget tanultam, tanulok, és akiket én nagyon nagyon nagyon a figyelmetekbe ajánlok.
Szirkáékról például kiderült, hogy gyermekeink vélhetőleg ugyanabból a meséből jönnek. Legalábbis ugyanúgy tudnak örülni, játszani, és mindegyikőjüknek a kedvenc tévéműsora a sütőben sülő pogácsa. Szirka down szindrómás kislány: ezzel a ténnyel együtt különleges, utánozhatatlan és lenyűgöző. Az is lenyűgöző, ahogyan az édesanyja foglalkozik vele, és foglalkozik mindazokkal, akik még nem értik, hogy a down szindróma nem átok, hanem egy élethelyzet. S mint minden más élethelyzet ezzel is csak együtt élni lehet. Méghozzá nagyon boldogan.
Pomogácsék szintén különleges csapat. Áron és Adél elválaszthatatlan haverok, Apafej mint blogger örök és mély, megbonthatatlan barátságukat dokumentálja a naplójában. Adél down szindrómás szintén, amúgy elmélyült zeneértő és versfogyasztó. Igazi, utánozhatatlan pomogács.
Timur egy olyan fickó, akinek volt gyűszűnyi méretű vérnyomásmérője, egy igazi atomgyerek, cimlapfiú. Hihetetlen képes történetét feltétlenül lapozzátok fel.
Aztán itt van Máté és Bebe, a portásnők szívtiprói, futólépésben faragnak rímeket, és udvarolnak ki falatokat. Máté autista, Bebe down szindrómás: pontosan értik a helyüket a világban. Ki mondhatja el ezt magáról közülünk?
Hogy miért őket ajánlom? Azért, mert nincs szülő, aki biztosan tudná, hogy soha nem kell majd olyan nehézségekkel szembenéznie, mint a fenti gyerekek szülei. Azért, mert sokan szeretnénk annyira boldoggá tenni a gyermekeinket, mint ahogy Pomogácséknak, Szirkáéknak vagy akár Bebééknek sikerül. Fogok még a Down szindrómás, és egyébb hasonló helyzetben élő gyerekekről írni. De addig is fogadjátok nagy nagy szeretettel és olvassátok olyan élvezettel őket, ahogy én teszem nap mint nap.
És azon a hosszú pénteki napon lett Gábor 7 hónapos. Egészen pontosan 7 kg. Túl van az oltásokon, jár tornászni a Gecse Dániel alapítványoz. Ennek köszönhetően felgyorsult a mozgásfejlődése. Fordul hasról hátra és fordítva. Kézbe kapaszkodva felül és egészen jól tartja magát. Lehet vele jól játszani, reagál az énekekre, felismeri a csipcsicsóka játékot, nagyon szereti a "volt egyszer egy mehemed-et". Kapott két mesekönyvet: Bogyó Babócát és egy simogatós Kisvakondot, ezeket hosszan nézegetjük. Felismeri magát a tükörben és örömmel reagál a tükörképére. És a legfontosabb tudománya: Csaba intenzív pedagógiájának köszönhetően tud nyelvetölteni!!! Bármikor és bárkire kinyújtja a nyelvét és írtó büszkén inkasszálja a sikerét.
Mindig olyan irigykedve nézem az amerikai filmeket (biztos hazudnak), amelyekben olyan jól tudnak válni. Az emberek még jobb barátok lesznek, mint azelőtt. Időnként összeröffennek lelkizni, elválva mindig számíthatnak egymásra, csak a közös zsörtölődést, és a közös kellemetlen pillanatokat szűrték ki az életükből. A válás az esély az emberi kapcsolatok megmentésére. Az elvált szülők bölcsek, mert tudják, hogy nem változtathatják meg egymást, és kedvesek, mert mégis ragaszkodnak egymáshoz. Az elvált szülők gyerekei vicces kis bohóknak látják a szüleiket, akik nem férnek ugyan egy zsákba, de azért jó fejek. Az ilyen elválni tudó szülők gyerekeinek nem kell magyarázni, hogy miért váltak el, és azt se kell kihangsúlyozni, hogy azért a gyerekeiket szeretik, és de jó hogy vannak, ha a szülők nem is bírják egy fedél alatt. Nincs enyém tiéd, te anyád, én apám. Nincs bezzeg te. Nincs maradj az ajtón kívül. Nincs semmiközödhozzá. Nincs márezerszermegmondtamhogy. Pláne nincs ugyehogyigazamvan. Hozd vissza sincs. A válás felszabadulás és nem elszabadulás. Nem titok, nem szégyen, nem állóháború, kényszerbéke, fogösszeszorítás, hanem belátás. És legeslegfőképpen további, meg nem szűnő közös tisztelet.
A múlt péntek múlt csütörtökön kezdődött és ez rányomta a bélyegét arra a hétre, ami most van.
Azzal kezdődött csütörtökön, hogy Imre Artúr király, Miki pedig krokodil akart lenni az álarcosbálon. És mivel Csaba mániákusan szeret álarcokat, jelmezeket gyártani (mekkora mázli!) ezért csütörtökről péntekre virradó éjjel végig dolgozott. Időnként zaklatott gumipertliért, színes filctollért, úgyhogy én sem tudtam pihenni. Péntek reggel 8-kor aztán csőre töltve ott voltak a jelmezek a félévzáró bulira, mondanom se kell, frenetikus hatást értek el a kartonból készített, keltamintás, éles fogazatú, sárkányos, pikkelyes kollekciók.
Rögtön azután, hogy a jelmezeket átadtam elrohantunk Gáborral Radnótra, hogy Zeevet és anyukáját behozzuk tornázni Vásárhelyre, majd torna után rohantunk vissza a suliba a fiúkért, akik közben kiünnepelték megukat. Majd haza rohantunk, hogy Editet és Zeevet, Imrét és Mikit hátrahagyva eljussunk a szívultrahangra, amire augusztus óta könyörögtük be magunkat Gáborral. Valami zajt hallott Márta, a neonatológus, ámbár mire beprogramáltak a zörej el is tűnt.
A korházban csekély egy órás várakozás után (azért ilyen rövid, mert előjegyeztek végre) megint várhattunk fél órát nekivetkőzve a híres hírhedt szakértőre. Gábor derékig levetkőzve, én téli kabátban, egy 2X2-es ultrahang-fülkében. Elképesztően hangulatos. Mire megjelent a kardiológusnő már éreztem, hogy elküldöm a pokol fenekére. Azonnal rámrivallt, hogy miért mertem leülni az ő székére, majd a fülke sötétjében megjegyezte, hogy Gábor sápadt és biztos vérszegény. Mire a diagnózis is megszületett, hogy nincs semmi baja a gyereknek, már annyira ideges voltam, hogy alig találtam meg a kijáratot.
A fent jelzett családias hangulatú ultrahang után visszarohantunk Zeevért, Editért, Imréért és Mikiért hogy előbbieket visszavigyük Radnótra, utóbbiakat pedig igéretünkhöz híven elvigyük Szatmárra, Nyuszimamához. 35O megteendő kilométer volt előttünk, és délután 5 óra volt.
Alig értünk Tordára, amikor csengett a telefon, hogy forduljunk vissza, mert magunkkal vittük az egyetlen lakáskulcsot. Ekkor Gábor már 11 órája gyakorlatilag csak a kocsi babahordozójában üldögélt. Visszafordultunk, mit volt mit tenni, de alig értünk Ludasra, megint csengett a telefon, hogy sikerült betörni a saját lakásunkba, nem kell már a kulcs. Úgyhogy újabb fordulat, újra irány Szatmár.
Ekkor mondták be a rádióba, hogy kiraboltak egy fegyverraktárat, két áldozatot követelő, utcai lövöldözés és rablás történt Brassóban, és az egész országban útlezárásokkal, torlaszokkal keresik a rablókat.
Hallgattam a rádiót a fegyverekről, a rablásokról, az utcán és az utakon fenyegető veszélyről, figyeltem az egyre nagyobb számban feltűnő rendőrkordonokat. Gábor elképesztő kitartással tűrt a babaülésben, Miki megadta magát a leghátsó ülésen. Imre megértéssel csevegett a középső ülésen az esőerdőkről, az ősemberekről és a civilizációról.
Aztán ránkereszkedett valami hihetetlen sűrű sötét, valahol a Meszes hágóján, és elkezdett szállni, zuhanni ránk a hó. Nem láttam az utat, csak a szélvédőbe csapódó hópelyheket. Nem volt forgalom, lassan megszűnt a tér, majd az időérzékem. Bekapcsoltam a központi zárat az autón, ez volt az egyetlen védelmi stratégia, amit a fegyverrablásos-gyilkosságos délután ki tudtam találni. Olyan volt, mintha egyre mélyebbre hatoltunk volna egy vége nincs, feneketlen alagútba. AZ az érzés vált egyre bizonyosabbá, hogy csak én vagyok, meg a kocsiban ülő három gyerekem. Ha most bármi történik velünk, nyomtalanul fogunk elmúlni ebből a világból. Nem láttam az út szélét, csak sejtettem a pár méterre tőlünk tátongó szakadékot. Azt se láttam, hogy a saját sávomon megyek-e, hogy vannak-e sávok, irányok, és hogy egyáltalán melyik dimenzióban autózunk? Sebvált, lassul, sebvált, gyorsul, rövidfény, hosszúfény, rövidfény hosszúfény. Egy araszoló alagútlény lett belőlem, aki semmi mást nem tudott és nem akart, mint eljutni valahová, mindegy hogy hová, csak legyen valahol.
Éjjel kettőkor értünk SZatmárra. Gábor 18 órája ült a babaülésben. Imre és Miklós ájulva aludt.
Aztán másnap már minden olyan normálisnak tűnt. Felkelt a nap, lettek fények. Körvonalat kapott a lakásunk, biztos volt alattam a talaj, nem zúgott a motor, nem pörögtek a kerekek. A gyerekek ettek-ittak.
Elég kételkedve néztem bele a tükörbe. Féltem, hogy visszapillant rám az alagútlény.
Elég nagy gondban vagyok, mert mindjárt befejezzük a Misikönyvet, ami egészen lenyűgözte őket. Mikit azért, mert kellőképpen szürreális, szimbolikus, túlzó ahhoz, hogy a meseigényét kielégítse. Imrét azért, mert elég ingert kap a kalandvágya. Érdekes módon működnek most, nagyon látszik a köztük lévő két év: Miki még ragaszkodik a rövid, jól kihegyezett, végletes mesékhez. Imre már igényli a nagyobb történeteket, a cizelláltabb karaktereket. Egész nap visza vissza tér a Misikönyvre: eljátszik a gondolattal, milyen lenne, ha ő is beszélhetne az ükapjával? Ha beléphetne az öregek tornyába? SZóval mindjárt véget ér ez a különös történet, és nem tudom, mivel folytassuk.
Imréék jövő félévtől kezdik olvasni a Kisködmönt, mint első nagyobb lélegzetű olvasmányukat. Ez egy fajta nyelv, hangulat, elég traumatikus élmény lesz.
Mit lehet a kötelező olvasmány mellé választani, ami majd munkát ad a fantáziájuknak, és mindkettőjüket leköti? Eszembe jutott a Harry Potter. Én nem olvastam, de el tudom képzelni, hogy jó angolszász módra ki van találva. Pontos karakterekkel, jó helyzetekkel. Elég fantasztikummal és sok sok kalanddal. De mi van, ha a Misikönyv után felületes? Pláne hogy lehet összeegyeztetni a Kisködmönnel? Micsoda párhuzamos univerzumok.
Nem tudom, mennyit kell a gyerekekkel tanulni ebben a korban? Mert mi egész délutánokat tanulunk. Hazajövünk, kis játszás (anya rendet rak, ebédet melegít, mosogat) utána tanulás. És utána "fürödj meg kisfiam", és "hol a pizsamád", és "mostál fogat?", valamint "becsomagoltál már?" stb stb. És aztán jön az esti mese olvsás, ez mondjuk a legjobb az egészben. Mindig este 9 mire elkotródnak, én még eltakarítom a romokat és utána végem. Filmszakadás. Hagyhatnám őket magukra, de akkor tuti, hogy elúszna a romántanulás, nem fejlődne az írás (még mindig van kisebb nagyobb betűtévesztés Imrénél), elfelejtődne a matek lecke. Tanítónénik azt mondják, nagyon látványos, amikor intenzíven foglalkozunk velük.
Hosszú évek óta az a Cseh Tamás szám vígasztal, hogy "Irénke, ha lehet, korábban feküdj le". De hát sajnos én nem vagyok Irénke, semmire sincs idő ebben a ritmusban, a korai lefekvés az inkább késői ágybaájulás. Ezért gyártom most hajnal ötkor a posztokat tömbösítve:)
Pénteken Gáborral voltam gyógytornán, vagy fejlesztő tornán, vagy mi a szöszön. Találtunk a város határában egy hihetetlenül klassz helyet: a Gecse Dániel Alapítványt. (De jó, most látom, hogy Gecse Dániel alapította anno domini az "emberszereteti alapítványt" :)) ). Egy gyönyörűséges villa Marosvásárhely határában, Szászrégen felé, igazi gyerekparadicsom. Vannak tornatermek, foglalkoztató műhelyek. Ez itt a helyi korai fejlesztő központ.
Szóval elbaktattunk ide Gáborbaráttal egy remek pedagógushoz, nom du nom Enikőhöz, aki leellenőrizte a fiatalember ízületeit, izmait. Alapvetően mindent rendben talált, kivéve, hogy kissé joboldalas Gábor, mert én nagyon suppintottfejű mama, mindig ugyanúgy fektettem a kiságyba, mindig csak jobbról láthatott engem, úgyhogy a gyerek csak jobbra néz. Kicsit gyengének bizonyult még a nyaka és a fejtartása is, úgyhogy most azt kell edzük.
Hétfőn pedig jelentkeztünk a helyi PIC-en Gábor neonatológusánál, a rendes kéthavi generáloztatáson, állapot felmérésen. Ő is végigbogarászta a pacienst, és ugyanarra a következtetésre jutott, mint Enikő, úgyhogy most gyúrunk ezerrel.
Egyébként megint és sokadszorra bebizonyította Gé, hogy milyen hihetetlen önfegyelme van, mennyire strapabíró és türelmes. Vasárnap Gergőnél születésnapoztunk, egész délután zok szó nélkül bírta a bulit, aztán kibírta, hogy este ő legyen az utolsó, akit lefektetek, kibírta amíg Péter anyukájával még negyven percet beszéltünk (halaszthatatlan iskolai dolgok) telefonon. Este tíz után guritottam ágyba, mosolyogva aludt el. Hétfőn egész nap rohangáltunk bankból ki, bankból be, korház, körzeti rendelő, iskola stb stb. Reggel 8-tól délután 4-ig úton voltunk, nem mellesleg délben megkapta a féléves oltását. Bírta, sírás nélkül, mosolyogva. Hihetetlen fazon.
(Órák óta örjöngve keresem Miki olvasókönyvét)
Imre: Anya ne idegeskedj. Miki olyan mint IV Béla.
Anya: ????????????
Imre: Eleinte elég gyenge volt, amikor betörtek a tatárok. De aztán megemberelte magát!
Vannak olyan idők, amikor meglátogat bennünket a Nagy Mihaszna, ellopja a napjainkat, eltűnteti a dolgainkat, sőt most még a konyhai csapot is működőképtelenné tette. Viszont nem húzta a fejébe a bankárnak a Sejderütyütyüt, amikor kiderült, hogy a gonosz Bank mindenféle homályos mesékkel traktál holmi VoltegyszeregyVilágválságról. Hát tudják, ki veszi be. De nem baj, mert szólunk Robin Hódnak, vagy a Hétfánfütyülőrézangyalnak, és szépen visszapateroljuk a Banktól ami a mienk, a Nagy Mihasznát pedig kukoricára térdepeltetjük, és a konyhai csap is húzza meg magát, mert belerugok és mérgesgombáváváltozik.
Kieg: (csak azt nem szeretem ezeken a napokon, hogy itt vannak az Ebatták és őket is éri ez a cudar. hát milyen ez a világ már???????????)
A gondolatok vonzanak, ez most már tuti. Napok óta rémtörténetek járnak az eszembe, hogyan szenvednek el csecsemők baleseteket témakörben. Pénteken aztán hazafelé jövet kipördült a kocsi pont a dombra felvezető úton. Nagy volt a hó, alatta jég is volt, és mint utóbb rekonstruáltam: ráléptem a fékre, pedig nem kellett volna. Ahogy a kocsi pörgött a szűk kanyarban azon gondolkodtam, minek csapódjak neki úgy, hogy a Gábor oldala sértetlen maradjon. Megúsztuk.
Ma este a felső emeletről jöttem le kezemben Gáborral és megcsúsztam a lépcsőn. Hanyatt vágódtam, esés közben is, hosszú hosszú másodperc-töredék, azon gondolkodtam, hogy essem úgy, hogy neki baja ne legyen. Végül Gábor kisebb ijedtséggel megúszta, és nekem is inkább a rémület fáj, mint a sérüléseim.
Elég sok ilyen baleset vette körül eddig Gábort: hat hónapos terhesen merült fel a trichinella fertőzés gyanúja. Csodálatos módon nem fertőződtünk meg, pedig rajtam kívül több százan betegek lettek. Ha egy terhes nő fertőződik meg ezzel a csúnya élősködővel akár az életébe is kerülhet, hogy a magzatról ne is beszéljünk.
Gábor születésekor a köldökzsinór kétszer a nyakára volt tekeredve, nagy szerencse volt az ultra gyors és könnyű szülés.
Mi végre mindezek? Nuszi M. azt mondja ne mind agyaljak ezen. Eddig őrangyal vigyázott ránk. Most próbáljunk meg mi is teljesíteni.
Ma Imre két fánk között (igen, már megint fánkot kellett sütni ebédre) rájött, hogy különböző román szavakból új mondatokat lehet összerakni, mint a legóból. Hogy ez milyen jó játék. Hogy ezt neki még senki sem mondta! Teljesen fel volt villanyozódva. Sőt, fondorlatos módon arra is rádöbbent, hogy ez angolul is így működik. Egész délután mondatokat gyártott. Ilyeneket pl: "Mit eszik a virág? A virág vizet eszik. Mit eszik Gábor? Gábor tejet eszik".
Ez az első fény a nyelvtanulás sűrű sötét alagútjában. Három éve karmolom magam véresre a román tankönyv mellett, ennyit a tankönyvekről, és az iskolai nyelvoktatásról.
Gábor biztos lépésekkel közeledik a 7 hónaphoz, pontosabban 6 hónapos és 18 napos. Vagy 4 hónapos és 18 napos? Mivel koraszülött sosem tudom, hogy a korrigált korát vagy a hivatalos korát tekintsem-e kiindulópontnak?
Egyrészt megejtően aktív: órákig figyel, ha beszélünk hozzá, reagál, mimikájával követ, kapcsolatot tart, "beszél", rengeteg hangot ad ki. Másrészt meg aggasztóan passzív: hason fekve épp csak felkönyököl., tartja magát, csak ő se érti, hogy minek? Megfordulni se erre, se arra nem fordul meg. Ha felhúzom ülésbe, akkor ügyesen felkunkorodik, de hát az ülést nem erőltetem nyilvánvalóan. Kúszni csak sértődötten hajlandó, ha én macerálom. A tárgyakat ügyesen megfogja, teszi vesz, de nincs az az érdekes csillogó villogó dolog, amiért ő megfordulna. Aggódom egy picit, pénteken viszem mozgásfejlesztésre, kiváncsi vagyok mit mond majd a szagértő? Ha úgy nézem, egy 4 hónapos gyerek szempontjából nincs lemaradva, de ha egy 7-ik hónapos gyerek ennél már több mindent kellene csináljon. Na, de hát nem aggódjuk túl a dolgot, majd rádolgozunk.
Ma játszottunk dobozba betevőset, csillogó szines dobozba tettük bele a zörgős csomagolású papírzsepit. A dobozt megpróbálta kinyitni, de egyedül nem tudta. Viszont ha én kinyitottam, akkor kivette belőle a zsepit. Kedvence még a pillepalack-rakosgatás, valamint a nagy plüssálatok emelgetése.
Tervezem a bili bevezetését, mert mint Szirkáék, én is nagyon nagy híve vagyok a korai babahigéniának. Mikinél kipróbálva, bevált, sokkal jobban jártam vele, mint Imrével, akinél betartottam a tankönyvi 2.5 évet. Imrénél rögzült a pelenkába csinálás, és elképesztően sokat gyötrődtünk, amíg átállt, arról nem is beszélve, hogy nem tett neki túl jót a meleg nehéz és hát kellemetlen pelus cipelése. Miki viszont 11 hónaposan abszolút lazán és megbízhatóan elhagyta a pelust.
Hát bekövetkezett, amitől tartottam. Imre nem jutott tovább az iskolai szavalóversenyen, viszont Miklós mint kés a vajban a mesemondó-versenyen. A harmadikosok közül Brigi, Kincső és Gábor ment tovább. Utóbb kiderült, hogy Imre tényleg csak hajszállal maradt le, túl rövid verset választott állítólag, és a zsűri (vendégtanító-nénik) dilemmáztak, hogy végül menjen, vagy ne menjen. Ettől függetlenül a kispasi magába zuhant, a zsürizés napján még tartotta magát, de azóta többször itthon elsírta magát. Vígasztalódni próbált, hogy jön a mondaverseny, és majd ott bizonyít. (De kinek, és mit?) Aztán magánmonológjában eljutott oda, hogy "ha egy rövid kis verset nem tudok jól megtanulni (de megtudta!), akkor mit kezdek egy hosszú mondával?". Tudom én jól, hogy ő most az egész osztálynak és magának akar bizonyítani, hogy a saját szorongásaival vívódik. Ezért is rossz látni és érezni ezt. De majd megápolom én a kis lelkét:)
Miki gyakorlatilag konkurencia nélkül trappolt tovább a területi mesedöntőre. Azonnal megtanulta a szöveget, nem rendkívülien (ellentétben Imre sajátos, humorral teli interpretációjától), de azért érzékletesen, biztos fellépéssel adta elő.
Szombaton aztán felkerekedett az egész család (plussz tanci, Zsófi, Zsófi Apu, Váradi Mama) és elutaztunk Bándra a területi döntőre. Bánd egy község a mezőség szélén, gyönyörűséges dombok. Rengeteg gyerek és szülő jött el, egy icipici osztályterembe zsúfolódtunk be a döntőre. A zsűri a helyi szürke eminenciásokból állt össze (tanítónénik, plussz "laboráns néni"). A gyerekek jólfésülten felálltak, előadták a szabványmeséket szabvány módon. (Miután egy fél órát vártak a késő igazgatónőre, aki románul megnyitotta az akciót, egy büdös hangot nem mondott magyarul a gyerekeknek. Majd egy fél órát vártak a diplomaosztásra, mert elveszett a pecsét.)
A zsüri nagyon szigorú volt, elmondták a szempontokat, hogy mi szerint zsűriznek (kiejtés, értelmezés, levegővel való gazdálkodás!!!, időtartam betartása- max 3 perc). Miki és Zsófi volt a legkevésbé szabványszerű: ők mesét mondtak az egybegyült gyerekeknek, a mesét pedig azért mondták, mert élvezték. Kábé ennyit is vártam tőlük, úgyhogy számomra abszolút sikerélmény volt ez az akció. A zsűri különdíjjal értékelte őket (a 28 fellépőből 7 gyerek kapott díjat).
Amit viszont szomorúan állapítottam meg, hogy a gyerekeknek általában nem alakult ki személyes viszonyuk a mesékkel. Nem lehetett semmilyen sajátos, egyéni érzelmet fellelni rajtuk. A legjobb szó arra, ami a fellépésekre illett az "idomítás". A gyerekekben él a kép, amit a felnőttek kialakítanak a mesemondó gyerekről, a népmesékről, és megpróbálnak megfelelni ennek a képnek. Senki sem gondolkozik el láthatólag a pedagógusok közül azon, hogy az agyon népszerűsített népmesék jelentős része nem gyerekeknek való. Nem nekik találták ki, csupa szex meg horror az egész népmese-hagyományunk, felnőtteknek való történetek. Na, de hát Bándon (se) merült el senki a Piroska és a farkas freudi megközelítésébe:).
Valahogy azt kéne megértessem a gyerekeimmel, hogy nem azért olvasunk, mesélünk, és járunk szavaló- és mesélő versenyekre, mert más gyerekekkel versengünk. Hanem, hogy itt most nekik van valami belső utazása, találkozása a szövegekkel, ezek a közösségi élmények pedig lehetőségek a találkozásra. Más szövegekkel, és gyerekekkel, akik ugyanilyen utakat járnak be. Hogy nem az a kérdés, ki lesz az első? Hanem az, hogy sikerül-e igazán megszeretni az olvasást, a szövegeket. Hogy ezek a szó igazi értelmében vett kalandok.
Na, dolgozunk ezen az ügyön!
Miki kellő szerénységgel vette tudomásul a különdíját, bezsebelt a Rémusz bácsi meséi DVD-t jutalomként (ennek nagyon nagyon örültünk). A Bándi asszonykórus igazi falusi farsangi fánkot tálalt fel, Miki pedig sajnos túl hangosan megkérdezte: "ez fánk? ez hamisítvány!", merthogy a fánkban nem volt akora lyuk, mint az itthoniban.
A nap hőse igazából Gábor volt, aki abszolút csendben és érdeklődéssel ült 5 órát végig, csak kétszer bújt be a pulóverembe szopni, időnként hangosan kacagott és tényleg odafigyelt arra, ami körülötte történt. A közönségben ott volt az egyik nővér a koraszülött osztályról, azonnal felismerte Gét, pedig utoljára még kisorángután korában látta, inkubátorban
Mikor alakul ki az a képesség az emberben, hogy belenézzen a másik ember szemébe? (Van, akiben soha, tudom.) Az állatok szoktak-e egymás szemébe nézni? (Az emberébe igen.) És mi történik, amikor egymás szemébe nézünk?
Gáborral most ezt gyakorolom. A szembenézést. Hogy ne csak felém nézzen, ha szólok hozzá, hanem nézzen bele a szemembe. (labamba by Péterfy Bori.) Van, hogy hosszan szemezünk egymással, és van, hogy hiába dugom egészen közel az arcom, valahova máshova néz, egészen messze. Sokszor mondom magamban, hogy a haját még egy másik dimenzióból hozta, de tényleg van a tekintetében valami, ami egy egészen másik dimenzióba vezet. Who knows. Az ember titokzatos lény. És az állatok is.
(A fotó eredeti méretben, és a cikk a kis szembepáviánról mindennapi olvasmányunkon, a Cukiságon található)
Hozzászólások