Csetten és az...

Tegnap felhívott Kata mamája, és szomorúan számolt be arról, hogy úgy érzi, a lányát a harmadikosok kiközösítik. Jobban mondva a harmadikos lányok, mert ők teljesen más kaszt, mint a fiúk. (És ez már így is fog maradni.) A lányok a házibulikon mindig bezárkóznak a wc-be, és az egész házibuli tulképp annyi, hogy a fiúk örjöngenek a wc előtt, hogy jöjjenek ki, a lányok meg bent vihognak. Ez írtó izgalmas és meg nem unható játék mindkét félnek.  A lányoknak állandóan válságaik, lelki gondjaik, barátnős problémáik vannak. A fiúk pedig felzabálják a dzsemeskenyerüket, elől hagyják a tornacipőjüket, és csillagokháborújáznak. 

Namármost Katával szemben a következő kifogások fogalmazódtak meg a lányok részéről: túl piros az arca, amikor bejön szünetről, szőke a haja (mondták a barnahajú ikrek), nem szép.

Hasonló kifogásokkal élnek egymással szemben a lányok, a fiúk is egyre inkább érzik, hogy valami jön, átrendeződik a falka, megváltoznak a szabályok, a szokások. Elkezdődött az elhangyásodás.

Kata mamája azt találta ki, hogy beszéljünk a tancinénikkel meg a szülőkkel, hogy a gyerekeink elkezdtek kamaszodni, és ezzel kezdeni kéne tán valamit. Ámbátor - mondta Ági, a mama - ismerve a szülőket nem biztos, hogy partnerek lesznek a problémák megelőzésében.

Én meg azt találtam ki, hogy kéne írni egy bábelőadást a gyerekeknek. Ebben kicsit szembesíteni őket a falkalét előnyeivel és hátrányaival, modellezni a fiúk és lányok, a lányok és lányok, valamint a fiúk és fiúk meccset. A bábok pedig  olyan használati eszközök és tárgyak lennének, amelyek körül veszik a gyerekeket. Pl. azonnal rájöttem, hogy Imre tárgyiasulása egy kis Borzas Fogkefe, vagy egy Pöttyös Labda. De felléphetne még a Gyűrött Csokipapir, szerephez juthatna Anya Kalapja és Magassarkúja, a Színescerucák Kara, a Lepacázott Füzet, a Párjavesztett Tornacipő, a Félig Elrágott Kifli. Az operaház fantomját itt az Elfelejtett Plüsmackó alakítaná, ez is tuti.

Na, ezen töröm a fejem, mer jobb dolgom nincs.

(Kiváncsi lennék ki milyen tárgyal azonosítaná a saját gyerekét?)

Amíg a gyerekeket vártam, sokszor volt, hogy ettem valami ételt, és arra gondoltam, hogy ez az íz, ez az anyag, most beléjük épül. A gyerekeim paradicsomlevesből, őszibarackból, kovászos uborkából lesznek. Hát így van ez. Na, és akkor ne mondjam a könyveket, az embereket és az érzéseket, amit ekkortájt fogyasztottam.

Gáborral korházban lenni pokoli volt. Ő az intenzíven, én a babamama szobában tömegben is egyedül. Az egyetlen kijárat a nálam lévő laptop volt, és a filmek, amelyeket Csaba jóérzékkel összeszedett a számomra (olyan babarózsaszín, lelkesítő opuszok, mint az általam nagyon kedvelt, és el nem viselt Polanski Iszonyatja). Amíg  fejtem, készültem arra a tizenöt percre, amíg Gábort az intenzíven meglátogathattam, néztem ezeket a filmeket, arra gondoltam, hogy most ezek a képek és érzetek belefolynak a tejbe? És akkor Gábor cseppenként beszopta az Iszonyatot, vagy hogy?

Na, de volt egy film, ami nekem akkor éltementőnek bizonyult, de legalábbis lélekmentőnek. Egy olyan történet, olyan képekkel, zenével, olyan arcokkal, amelyek végülis átrajzolták azokat a napokat, feltöltötték, kisimították, újraírták és előre elgondolhatóvá tették azt, ami ránk várt. A humor, az emberség, a gyengeség és a gyengédség, az emberi kegyetlenség valami olyan keveréke, amit intravénásan nyomtam magamba, legalább húzszor megnéztem benttartózkodásunk alatt. És azóta is, legalább hetente, kéthetente megnézem az Ádám almáit. Nem tudom, a gyerekeimen meglátszik-e majd, ha megnőnek, hogy mit is "ettem", amikor ők érkeztek? Imrével Balázs Bélát olvastam (különös tekintettel a Kékszakállúra), Mikivel Pilinszky leveleskönyvét. Gábornak jutott ez a film.

Imre szeret versenyezni.

Miki utál versenyezni.

Imre sokszor bukik, csalódik (by him), de újra feláll, megy, küzd, élvezi a csapatmunkát, elismeri, ha valaki jobb nála, akkor sem csügged, ha az utolsó helyről indul.

Miki háttérbe vonul, ha lehet nem látszik, ha látszik, akkor is inkább kórustag, mint főszereplő, nem értékeli a győzteseket, nem veszi észre a veszteseket, arisztokratikus távolságát és magányát őrzi minden nyájszellemmel szemben.

Imre benevezett a szavalóversenyre.

Miki nem nevezett be a mesemondóversenyre.

Imre napok óta gyúr az osztály-selejtezőre, ahol eldől, ki mehet az iskolai versenyre. Nagy a harc, Szilárd állítólag egy 26 versszakos opuszt magolt be, de senki sem adja alább. Mind a 26 gyerek készül, izgul, állítólag le van zsírozva, már előre lehet tudni, hogy Brigi és Eszter mennek. Ők a tuti bele nem sülős, megbízható bársonyszoknyás kislányai az osztálynak. Imre Tamkó Sirató Károly Marabu című versét választotta, napok óta  azt hallgatom, hogyan fogta el "csalafinta csellel a bozontos berber", a Marabut, aki elfelejtett arabul. (Jut eszembe, fel kell vessem ezt a rabságba esési és marabu raguvá válási szindrómát a román tanulással kapcsolatban is. Végülis a nyelvtudáson vérzett el a madár.) Amúgy Imre egy vérbeli átalakuló művész, jóhumorú, vicces fazon, tényleg jól mondja a verset. Memóriája mondjuk nulla, vért izzadtunk, mire bemagolta, de most már megy a dolog. A meghallgatás bármelyik nap esedékes, szegény gyerek vasárnap óta izgul, reggelente már a légzéstechnikát gyakorolja az iskolába menet. Valszeg nem engedik majd tovább az osztályból az iskolai fordulóra, nem is tudom, hogy kezeljem a várható kudarcát? Végülis a lényeg a jópofa marabu, és a falu, a berberek és a pápuák.

Miki mesemondó versenyére véletlenül derült fel hétfőn, mármint az, hogy nem nevezett be. Faggatni kezdtem, hogy miért nem: hááát, mert ő nem jó, mert jobbak a lányok, meg egyébként is nem ebben a városban lesz a verseny, hát nem tudja, hát na jó na, ha nagyon akarom, még benevezhet. Én akartam, hogy benevezzen. Hogy izguljon. Hogy akarjon. Hogy menjünk el más városba, gyerekek közé, legyen valami amit elkezdünk, és be is fejezünk. Egy egészen picike kis harc, amit megharcolunk. Tancinéni kétkedve állt a kezdeményezéshez, Zsófi már október óta készül a versenyre, ami szombaton lesz. Meg amúgy is. Na, de hát ha nagyon akarjuk, akkor próbáljuk meg, ha Miki egy nap alatt meg tud tanulni egy mesét, és tényleg nagyon akarja, akkor ám legyen. Tegnap nekiálltunk. Két olvasás után tudta a mesét a Medvéről, aki könyvet olvas. Kiveséztük a dramaturgiáját a gonosz szultánnak, a sunyi medveidomárnak, felmondtuk, skandáltuk, rágyurtunk. És ma a tanítónéninek leesett az álla. Hogy Miki ilyent tud. Miki tud. Kapott egy nagy mosolygós lehuzit, szombaton mehetünk a versenyre, Bándra, a másik városba, ami egy egészen kis falu.Teljesen színt váltott a sikertől. Piros pír lebegett körülötte, fürdött a tancinéni dicséretébe, még a hajszálai is teljesen más szögben álltak égnek.

Egy tuti, nem győzni akarunk, hanem kalandorkodni.

(amúgy meg nem értem Imréék előválogatását: nem az a lényeg, hogy minden gyerek szeressen versetmondani? szeresse a verset? ha huszonhat gyerek mondd verset annál jobb. ártani, tutira nem fog nekik.)

Imre és Miki is igazi reklámfaló: szeretik az érdekes, vicces reklámokat, figyelemmel kísérik, elemzik őket. Ezt akár tőlünk is elleshették, de szerintem megfogta őket a rövid, sokszor igényes (és sokszor igénytelen) műfaj.

Pl. ott a babapopsi-krém reklám, amiben a mama elmondja, hogy mindig a legjobbat akarja a gyerekének, és ezért keni a fenekét ezzel. Hát ilyenkor Imre mindig, de mindig felháborodik. "Az a fontos, hogy mivel keni a seggét, vagy az, hogy hogy szereti?"- teszi fel a kérdést, hogy is mondjam, sajátos hangnemben.

Különösen szeretik a folytatódós reklámokat, a legeslegkedvencebb: Emese, a bugyuta banklány, aki különböző figurákat ölt, nem átall görkorcsolyázni a bankban, vagy szakállas-bajuszos rockerként feltűnni, kiskösztümöt bőrszerkóra váltva.

Legutóbb szőke parókában taxisnőként tűnt fel (taxisnőő!), és hát teljesen felajzotta az Ebattákat. Csabaaa, tudod ki ez? Na tudod? Tudod? - rohanták le a szintén reklámfaló Csabát, aki képtelen volt végignézni a reklámot, mert a két ebatta folyamatosan üvöltötte "hát megmondjuk, hát megmondjuk, nem találod ki, háháhá, ő Emese".

Szóval bármily abszurd Emese vált elsőszámú női főhősünké, lekörözve Mrs. Swannt is, a karib tengeri kalózinát. Van ez így.

Aztán minap felfedeztem egy filmet. Emese van benne, kicsit másként. 1998-ban készült abban és arról a Budapestről, amelyben én annak idején, ugyanakkor vártam Imrét, s ahonnan elmenekültünk ide, Jeddi lovagnak, hogy messziről imádhassuk.

Emesét egyébként Stefanovics Angélának hívják, és egészen különösen jó színésznő. Az alábbi linkeket csak úgy nézzétek meg, ha nincs halló és látótávolságban gyerek. Nem nekik való, a való.

www.youtube.com/watch

kis emeselógiához még:

www.youtube.com/watch

És ha valaki találkozik Emesével, akkor mondjátok meg neki, hogy szeressük.

Virágos Hölgyéktől jön a labda, gyorsan eleget is teszek neki. Két kategóriát írok le, és a sorrend kategórián belül mindegy:

1. felnőtt könyvek

Kukorelly Endre Tündérvölgy

Agota Kristof: A nagy füzet (ez egy trilógia, de tulképp az első a kedvencem)

Nádas Péter:Párhuzamos történetek (erre sokan azt fogják mondani, hogy perverz vagyok, a regényfolyam tartalma és mérete miatt is, de ez van, szeretem a hatalmas nagy regényeket, amit hetekig lehet olvasni)

Nádas Péter: Saját halál

Dosztojevszkij Karamazov testvérek (ez a kedvencem, néhány fejezetét középiskolás koromban tudtam kívülről, de jöhet minden regény ami orosz és vastag, és az se baj, ha a szerző Dosztojevszkij)

Boris Vian: Tajtékos Napok és Köpök a sírotokra (egyik se kedvenc, de az a kategória, amit nem bítok letenni)

Györe Balázs: Halottak Apja

Dragomán György: Fehér király (ezt azoknak ajánlom, akik velem egyívásúak, és ugyanonnan jönnek ahonnan én)

2. gyerek könyvek: (itt sem fontos a sorrend)

Tom Sawyer (ez is a kívülről tudni kategória)

Lázár Ervin összes(ha depressziós de intelligens, és érzőszívű gyerekeket akarunk)

Péterfy Gergely: Misikönyv

Fekete István: Tüskevár

Dobom tovább Mercinek, Andreának, Luciának, Ildinek , Vicgernek és Pudingocskának mer nagyon kiváncsi vagyok rájuk.

Beköszöntött a farsang, ez nálunk több hetes családi buli.

Farsang első napján rögtön sütöttünk (sütöttem) fánkot, amit Nyuszimama féle csipkebogyó (hecserli) lekvárral nyomtunk le, nyom nélkül. Miki volt a fánkbajnok.

Nálunk a péntek a bableves (paszulyleves)-palacsinta napja. Értitek: péntek, paszulyleves, palacsinta. Na de annyira jó volt a fánk, hogy holnapra Miki a palacsinta helyett megint fánkot rendelt. A hétvégén megint lesz patkányolás, viccesfilmnézés, újra olvassuk kedvenc mesekönyvünket (Misikönyv), na ééééés lesz házi álarcosbál is.

Nagyon agyalok, hogy ki is legyek. Hát lennék pl Mrs Swann, vagy mondjuk Angelina Jolie, de ezt inkább Csabának adnám elő az ajtóra kifüggesztett 18-as karika mögött. Ha önismereti alapon kéne döntsek, akkor egyértelműen Fiona kell legyek, mégpedig a Shrekkel való összejövetele, elzöldesedése és gömbölyödése után. Ha pedig fényezni akarom magam, akkor be kell valljam, hogy tulajdonképpen én vagyok Ratatouille.

Tegnapelőtt Imrének volt a hard day. Azzal kezdődött, hogy amint befordultam a suli utcájába kiabálták a gyerekek, hogy "tessék bemenni, mert Imre rosszat csinált". Trappoltam is üstöllést. Hajni tancinéni ingujra vetkőzve, enyhén zilált frizurával épp az asztalkák alatt mászkált négykézláb, Imrén panyókára vetve a kabát, szétcsúszva földigérve a sál. Valamiprobléma van hangulat a levegőben. Kiderült, hogy nincs meg Imre szemüvege, már majdnem egy fél órája keresik. Továbbá Imre verekedett. De még mindig semmi, várjam meg, amíg Kincső apukája beér, meg kell beszéljünk valamit. De mit? Majd akkor, ha beér. Hú, a frász kitört rajtam. Amikor Kincső Apukája beért, akkor tancinéni (még ziláltan a szemüveg-kereséstől) előkapta Kincső szakadt ezüstláncát. Kiderült, hogy Imre és Kincső komolyabbra vette a hogólyózást, és ennek következtében elszakadt a kislány lánca, amit nekünk kell megcsináltatni. Bűntudattal vettem el a láncot, hát perszehogy megcsináltatjuk.

Aztán hazafelé (mikor végre meg lett a szemüveg) bementünk vásárolni, és Imre meg Miki (szokásuk szerint) úgy viselkedtek mint az Oposszumok a JÉgkorszakból. Rohangáltak, röhögtek, versenyeztek a guruló bevásárló kosárral, alig vártam, hogy kimeneküljünk az üzletből.

Itt a kapuban megint kitört egy kisebb frász, hogy ki nyitja ki a kertkaput, mindketten akarták, de Miki ugrott ki hamarabb, még a mozgó autóból, naná.

Imre ekkor már nagyon dühös volt, szitkozódott a hátsó ülésen. És akkor én végre kimondtam a bűvös szót, hogy ELÉG. "Nem elég, hogy az iskolában azzal fogadtak, hogy nincs meg a szemüveged, hogy verekedtél, hogy kiviselted magad az üzledben? Mikor fogod már vissza magad?" - ripakodtam rá. Imréből erre felszakadt a feszültség, hogy őt mindenki bántja, senki, de senki se szereti. És hogy ő innentől fogva lázad.

Az egész világ ellen lázad!

Kezdődik - néztünk egymásra Csabával.

És aztán megöleltem, és megbeszéltük, hogy mi vagyunk egymás legjobb barátai, de hát ez nem azt jelenti hogy egymás agyára megyünk, és hogy én segítek akármi is van, ne essen kétségbe.

Elmondta, hogy ő nem akart verekedni, de Kincső azt mondta és demonstrálta, hogy még egy fiút is meg tud verni, és akkor ő mit csináljon? Hagyja magát? SZégyenszemre?

És azzal mit érsz el, ha megvered Kincsőt? - kérdeztem vissza. Akkor mi lesz? Attól te hős leszel, és erős? Az ütés, meg a fájdalom okozás mindig igazságtalan. Az a legerősebb, akit se meg nem ütnek, se meg nem üt senkit. És az is az igazán okos. Mondom én. Nyitva hagytuk a kérdést, másnap bementünk beszélgetni a tancinéninivel.

Aki szerint a konfliktus arra jó, hogy elkerüljük.

Én igazat adtam neki, de közben eszembe jutott az iskola pszichológusa, aki szerint két gyerek van: aki üt, és akit ütnek. És a kedves szülőkre bízta, hogy az ő gyerekük melyik táborba kerül. Ó, áldott iskolapszichológus.

Mi meg bízunk abba, hogy erről a vonatról át lehet szállni egy másikra.

Tegnap, több évnyi gondolkodás után Miki bejelentette, hogy rájött mi is akar lenni. Éppen ideje volt, hiszen már elmúlt nyóóóóólc éves.

Miki nem űrhajós, nem mozdonyvezető, de még egy nyamvadt kis őslénykutató sem akar lenni. Miki óvóbácsi akar lenni. Én ennek annyiradeannyira nagyon módfelett örülök. Az az igazság, hogy mindig is oda volt a kicsikért, és Gábort is zseniálisan persztrálja, szóval a döntése érett, és megalapozott. Támogatom!

Tegnap koccant valami a kanálon, míg etettem Gét. Nézem, há mi a rosseb? Há két kis fog, alul, bizony. Csendben, gentlemanlike kinövesztette őket. Csodapasi.

És akkor most a mi Karácsonyi történetünknek a befejezése:

A mi Angyaljárásunk előtt járt az Angyal Apáéknál, még délután. Amint oda megérkezett az ajándék, Miki felhívott, hogy oda csak X számú ajándékot kapott, nem azt, amit kért, úgyhogy nagyon reméli, hogy hozzánk érkezik az igazi csomag. Hallottam a telefonba, hogy szegény apa belepirul, nagyon hülyén jött ki. Mondtam, hogy szerintem az is az igazi ajándékokhoz tartozik, ami Apához érkezett, és becsülje meg, mert ő úgy tud igazán ajándékozni, ha megtanul örülni. Hát jó blabla, nem hiszem, hogy erre zuhanna rá egy nyolcéves, na de hát megpróbáltam.

Az Angyal hozzánk nagy közös és kis külön magánkupacokat is hozott. A magánkupacokban olyan perverz ajándéok voltak, mint "számtanpéldák kisiskolásoknak" Nyuszimama Angyalának retromackóruha gyűjteménye (mindhárom ebatta kapott egy olyan mackószettet, amiben úgy néznek ki, mint az 1986-os Homoródi Pionírtábor lakói, eszméletlenek benne). Voltak még könyvek (Imrének a Geográfia folyóirat "Dinoszaurusz lelőhelyek Magyarországon" kiadványa, Mikinek a szüli napra kapott Kököjszi és Bobojsza után a Gilikoti), és hasonló ínyencségek. Na és nagy közös kupacban volt pl. egy hatalmas doboz csillagokháborújás lego, meg egy nagy doboz mágneses-golyós-építkezős Geomag.

Mikire jellemző módon a következő képpen nyíltak a csomagok: "nahát, megint könyv". A csillagokháborújás doboznál "hát nem tank". Ő ugyanis egy lego tankot kért az Angyaltol, de az a nyüves, pacifista Angyal erre nem volt hajlandó.

Aztán persze ajándékbontás után elkezdődött az eszement játszás, építkezés, alig bírtuk lefektetni őket. A hiányzó tank kérdése azonban sokáig felmerült. Miki kidolgozta az elméletet, hogy biztos nem volt annyira jó, hogy pont azt hozza az Angyal, amit kért.

Hát ettől aztán teljesen lemeredtem. Egyrészt, hogy lelkifurdalást kelt magában, másrészt, meg hogy milyen fura elvárásai vannak. Háborús, harcolós játékokból kimarad. A kisautók-tankok-fegyverek kifejezetten nem érdeklik. Inkább legozik, pepecsel, építkezik. Miért kért pont tankot???? És miért fájlalja a hiányát ennyire makacsul?

Aztán rájöttem, hogy a saját kívánságlistáját az osztálytársai kívánságlistájához alakította. Mivel a sulis srácok egész évben tankolnak, hát most ő is valami olyasmit kért, amit a többi gyerek, igazodott az elvárásokhoz.

Aztán beszélgetéseink során kiderítettük, hogy az Angyal egész évben figyeli a gyerekeket. Nem év végén találja ki, hogy mit hozzon, hanem abból, amit a gyerekek egész évben csinálnak. Az évvégi ajándékozás tulajdonképpen az egész évről szól. És mivel Miki szereti a legot és a mágneses pepecselést, hát persze, hogy ebbe fektetett a jó öreg fürtös.

Mikit láthatólag meghatotta a tudat, hogy egész évben megfigyelés alatt áll, mostanában ez foglalkoztatja. Engem viszont piszkál a kérdés, hogy nem kellett volna mégis inkább egy tank? Lehet, hogy csak az első este szórakozott volna vele, esetleg elviszi a suliba felvágni egyszer-kétszer, de maradéktalanul örül neki. A többi cuccal itthon hónapokig jól el lesz, de Karácsony este csalódást okoztak.

Aztán meg arra gondoltam, hogy hülyén van felállítva ez az egész ajándékozósdi. Gyerekkoromban bennem is olyan várakozássá nőtt, hogy azt lehetetlen volt kielégíteni, ajándékosztás után törvényszerűen csalódott voltam. Nem jó ez így.

Imre óvodás kora óta férfias hadban áll Robival. Az alapprobléma Csíki Krisztina, de a nő ürügyén más természetű konfliktusok is felszínre törtek, naná.

Tegnap azzal jött haza I, hogy mivel nem tudja egyedül legyőzni Robit, ezért létrehozott egy képzeletbeli hadsereget. A katonák pedig csakis az ő parancsait lesik. Egész nap kettős életet élt, minden eseményt közvetített a katonáinak, esetenként irányította őket, ahogy a helyzet hozta.

Miki Váradi Mama valami ultramegható kutyás történetével állt elő ebéd közben. Imre hallgatta, hallgatta, majd kellő pillanatban háraszolt mindig készen álló hadseregének: "Katonák! Nem sírunk!"

2008 január elsejére virradó éjszaka erős görcsökkel járó vérzésem volt, pánikkal telt a hajnal, meg voltam győződve, hogy épp akkor vesztettem el a terhességem. Ezekben a percekben támadták meg és verték meg sok száz kilóméterrel arrébb az öcsémet, és került korházba. Mai napig gondolkodom ezen, hogyan lehet, hogy percre pontosan egyszerre öntött el mindkettőnket a vér? Én korházba csak két nappal később kerültem, az ünnepek miatt nem tudtak fogadni, de végül megnyugtattak, hogy a terhesség él, és innentől kezdve a jószerencsén múlik a dolog. Na ez az, amitől én padlót szok fogni.

2008 februárjában került sor a 12. heti ultrahangvizsgálatra, ami ugye a vízválasztó. Szorongásokkal mentem, noha tudtam: bármit mondd is a vizsgálat, én döntöttem: fenntartások és pretenciók nélkül vállalom a gyereket. Az ultrahang jó lett, no de mint tudjuk, a vak szerencse, hát azzal mit is lehet kezdeni? Ugyanebben a hónapban megint volt egy enyhe vérzéses krízis, riadalommal túl lettünk rajta.

2008 márciusában, egy laza hétköznap ebédelés közben Miki rákérdezett, hogy ugyan már nem-e lesz véletlenül kistesó. Ez mondjuk elég hülye helyzet volt, nem is tudom, miért kellett megvárni, míg rákérdez. Nyílván azért, féltem a bekövetkezhetőktől, meg akartam óvni Ebattáékat, de hát ez egy rossz taktika.

2008 áprilisában megjárom autóval egyedül Pestet, így utólag visszanézve milyen nagyon hülye voltam. Itthon egyre intenzívebb tesóvárás, én még próbálom tartani magam szakmailag, de egyértelmű, hogy úrrá lesz rajtam valami furcsa szellemi eltompulás, érzelmi túlhevülés, előjön belőlem egy olyan lény, amit leginkább a tengeri tehénhez tudnék hasonlítani.

2008 májusában újabb hosszú szakmai útra kéne induljak, utolsó pillanatban lemondok róla. A 27. héten Béla, a nőgyógy, megjegyzi, hogy az nem gond, hogy nyitva a méhszáj, de nagyon lent van a gyerek. Kérdem mikor jöjjek legközelebb, a válasz az, hogy 5 hét múlva, ha addig nem találkozunk a korházba. Pánikba esem, de Béla, aki amúgy a helyi nőgyógyászati osztály főorvosa, lazára veszi a figurát, közli hogy már egy kiló fölött van az intrauterin paciens - copyright by him - és ez már egy nagyon klassz versenysúly. Én ettől azért annyira nem érzem magam biztonságban.

2008 júniusában viszont kezdek megnyugodni. Ebattáéknak közeledik a vakáció, az iskolát kisebb kudarcokkal és értékelhető sikerekkel zárják, készülünk a nagy pihenésekre. Közben van munka is még, és igyekszem végezni, bár a tengeri tehén létállapot a meghatározó. Június közepén van egy hosszúra szabott munkaértekezlet, nagyon tapló kollegával fűszerezve, hiába mondom, hogy nem érzem jól magam, ezt  csak a szokásos terhesasszony kifogásnak veszi. Valószínűleg ekkor kezd szivárogni a magzatvíz. De én erre nem jövök rá, jön két hét delírium. Alig vonszolom magam haza, itthon kánikula, végzem a dolgom, de nem tudom pontosan hogy. Amikor csak lehet, alszom. Nem veszem észre, mikor ki van a házban, utólag azt sem tudom megmondani, hogy az Ebatták mennyit voltak itthon, hogy merre járt Csaba. Segítséget persze nem kérek, és egyáltalán nem jövök rá, hogy valami komoly dolog történik. Június 29-én reggel belenézek a tükörbe, és megállapítom, hogy vajúdó asszony arcom van. De még mindig nem esik le a tantusz. Mikivel piacozni megyünk, előtte itthon elmegy a nyákdugó. Erre se jövök rá. Este elvisszük Bandit a Marosra úszni, és késő este négykézláb, kalapáccsal a kezemben reparálom a Bandi kenneljét. Azt hiszem teljes delíriumban. Annyira fáradtnak érzem magam, hogy le sem bírok feküdni. Éppen csak meghúzom magam az ágysarkában. Hajnalban felébredek valamire, de nem tudom mire. Hosszú percek telnek el, míg rájövök, hogy elment a magzatvizem, szülök. És még mindig tart a delírium. Nem találom a kiskönyvem, minden előkészületlen, még bő két hónap kellene az igazi időpontig. Útban a korházban megállunk a bankautómatánál, beszélgetünk, nevetgélünk. Fájdalmaim nincsenek, csak tudom, hogy szülni fogok. A korházban ugyanilyen out of body vagyok, úgy kerget be a szülőágyra a szülésznő, aki nálam sokkal jobban tudja, hogy negyed óra múlva Gábor világra jön.

2008 július-augusztus-szeptember: fogalmam sincs hogy telik el, látszólag zajlik az életünk, végre hazaérnek Ebattáék a nagyszülőktől, én is működöm, főzök, takarítok, de alapvetően szorongok Gábor megerősödéséért.

2008 október: Gábor elérte és meghaladta az ő korára érvényes átlagsúlyt, én is megnyugszom valamennyire. Iskolába járás olajozottan kezd menni, újra tudok figyelni Miklósra, Imrére.

2008 november: családi látogatássorozat, a messzibb rokonok is eljönnek, ezek az első hetek, hogy kezdem levedleni a tengeri tehén állapotot, és rendezem a soraimat munkailag, agyilag.

2008 december: jó hogy túléltük ezt az évet, számba veszem az őrült nagy szerencsénket, levonom a tanulságot kemény év jön, de nem baj, mindent túlélünk. 2009 az anyatigris éve lesz. De erről majd később. :)

És akkor most jellemzően életritmusomra, időbeosztásomra álljon itt az obligált bejegyzést, ha jól számolom frissen, időszerűen, január 6-án.

Ajándékként, intő tanulságként, jókívánságként pedig kiválasztottam 2008 számomra legkedvencebb mondatát, amit Gerendás Péter mondott kilencedik gyermeke megszületésekor. A magyarázat arra, hogyan lehet ennyi gyereket vállalni, eltartani, és egyáltalán miért is jó ez, így hangzik:

"Csodálatos emberi lényekkel veszem körül magam. Hiszek abban, hogy áldás van azon, akinek ennyi gyereke van.”

Péter, respect!

Kedves Mind, és főleg én, aki ennek a blognak a szerzője vagyok!

Nem, nem sumákolom el az abszurd ünnep következő (és vélhetőleg befejező) részét. Nem, nem leszek olyan tapló, hogy ne kívánjak én is mindenkinek nagyon boldogságos újévet. És nem, nem mondok le a tanulságról, hogy összegezzem a múltévet, valamint az örömről, hogy elképzeljem az ideit. Ami persze öröm és gondtalan lesz, de legalábbis nagyon szorgalmas és termékeny.

De mindezek előtt el kell gördítenem magam elől néhány gondolatot, amit egy ideje görgetek ugyan, de újra és újra az utamat állják.

A félelem az első, amivel Merci szembesített. Értem én, hogy a félelem megköt, fogva tart, korlátoz de nem óv meg. Legalábbis a nagy veszteségektől a kis emberi nyüszítéseink biztosan nem fognak megóvni. Senkinek sincs garanciája arra, hogy nem fog veszíteni. A kiegyensúlyozott és bölcs emberek ezt tudva is tudnak örömteli életet élni. Én nem tudok. Lehet, hogy még nem értem meg erre. Vagy lehet, hogy soha nem is leszek annyira bölcs és szabad, elegáns és szép. Mindig ott lesz valahol a ráncaim között az a csúnya ferde, görcsös vonal. Ennyi önismeretem van. A nagy kérdésem az, hogy próbáljak-e mégis megszabadulni ettől, hogy hogyan kezeljem a saját félelmeimet? A tavalyi év egyik legmélyebb élménye ez volt, ahogy átéltem a rettegést, a tehetetlenséget, ahogy megtapasztaltam, hogy nem rajtam múlik az, ami igazán fontos. Mondhatnám, így utólag, hogy végülis nem lett olyan nagy baj, megúsztuk, szerencsénk volt. De nem mondom. Két okból. Egyrészt azért, mert nem fogadom el, hogy az élet szerencse kérdése. Másrészt nem érzem úgy, hogy megúsztuk. Nem úsztuk meg. Lementünk a legmélyére, szembe néztük vele, láttuk, hogy ott van az, amitől félünk, amiről nem beszélünk. És tulajdonképpen ezt láttam meg abban a boldogságos pillanatban, amikor az első gyerekem megszületett. Ezt a fajta semmivel össze nem hasonlíthatatlan félelmet, rettegést, az élet elvehetőségének élményét. Összességében vannak derűs pillanatok, évek, hónapok, lehet hogy vannak végigélt derűs életek. (Garancia semmire sincs). De azért, mint egy nehezék, mint valami elveszíthetetlen, lespórolhatatlan vasmacska ott van ez a félelem. Gyereket szülni, nevelni, annyi, mint ezzel számolni. Ez nem heroikus, nem tragikus, nem logikus, nem patetikus, kus, kus, kus. Ez egyszerűen ilyen, én eddig jutottam. Félős, félelemben élő lény vagyok. Anyának lenni márcsak ilyen. sztem.

A magány a másik, amin mostanában sokat gondolkodom. Ha körülnézek, és azokat keresem, akik hozzám hasonlóan élnek (gyereket szülnek és nevelnek) azt tapasztalom, hogy így vagy úgy, hosszabb rövidebb ideig visszahúzódnak a világtól. Talán a világ akarja ezt így. Vagy én (mi). Mostanában úgy érzem, hogy ez nekem jó így, és szerencsés vagyok, hogy megengedhetem magamnak, hogy csak gyerekekkel, gyerekmódon kommunikáljak, tartsak fenn kapcsolatot, hogy magamra záram a kertkaput, a házajtót. Ha időnként betántorgok a városba, alkalmasint időt lopok a munkámra, akkor úgy teszek, hogy ez véletlen, átmeneti, hogy nem ér a nevem, káposzta a fejem. Nézem az embereket, nézem magamat is, hogy hogy viselkedem a "felnőtt" szférában, nem értem, hogy ez nekik (nekem) miért jó, miértnem unják, vagy ha unják (nyilván unják), miért csinálják? Nem tudom, hogy ez a fajta magány tényleg magány-e? Mondjuk akkor, amikor ellógok a wc-re és azonnal ott terem valamelyik puja, és üvölt, hogy húzzam ki, kenjem meg, vegyem elő, mondjam el, és egyáltalán miért vagyok bent? - na ilyenkor azt gondolom, hogy ez nem magány. Sikeresen szeparáltam magam egy tágabb - felnőtt - világból egy nagyon szűk -gyerek - világba, de ez azt is jelenti, hogy én feloldódom. Nem, nem csak az a szülő van igénybe véve, akinek a gyereke(i) folyton sírnak, túlmozgásosak, zajosak, többemberesek. Gyerekkel együtt lenni, élni az teljes ráhangolódást igényel. Akkor is, amikor alszik, vagy csendben ül a bilin és termel. Akkor is kommunikálok velük, amikor késő este a zoknikat szedem össze utánuk, ők meg már órák óta alszanak. Amikor azon gondolkodom reggel, hogy este milyen mesét olvassunk. Amikor megyek utánuk a suliba. Amikor hosszú magányos hétvégéken várom őket haza. Nem a fizikai jelenlétük tölti ki az időmet, az energiámat, nem miattuk nem "foglalkozom" magammal. Ez nem az a léthelyzet, amikor meg tudnám figyelni magam, amikor lennének belső történéseim, és ezekkel ne adj isten még foglalkozni is tudnék. Ez egy olyan gyakorlat, amikor az ember feloldódik a másikban. És nyitott kérdés, hogy lesz-e még önmaga, vagy volt-e egyáltalán volt-e valaha önmaga, hogy mit lehet önmagának nevezni? Egy biztos, most én nem vagyok, nincs magányom, ez néha kényelmetlen, és fárasztó de  amitől a legborzasztóbban félek, hogy egyszer mégis csak ráébredek, hogy én vagyok, csak.

Szóval kéne ide valami bölcsesség, hogy megértettem, megnyugodtam, tudtam, mertem, tettem. De nincs semmiféle ilyesmi. Még csak azt sem mondhatom, hogy megtettem egy utat. Vagy egy útszakaszt. Egy rövidke kis kitérőt. Nyitott kérdésekben forgok körben, és csak azt érzem, hogy ez most jó így. Nagyon jó. Félni is, meg magányosnak is lenni, meg mégsem magányosnak.

És akkor majd jön a boldog újév, meg az ajándékbontás, meg minden egyébb beigértség. Igazi, olvasható, élvezhető, rövid kis posztokban.

Az éjjel ébredtem rá arra, milyen abszurd is volt ez a mi Karácsonyunk, így utólag csodálkozom is, hogy az események hevében nem tűnt különösnek.

Azzal kezdődött, hogy Karácsony este volt egy kisebb, de annál kellemetlenebb családi konfliktus, természetesen a mikor-hova mennek a gyerekek témakörben. Ez nálunk már csak így van, minden nagyszülő más városban él, messze tőlünk, a teljes rokonsággal együtt, és mindig külön Érdekegyeztető Tanács kell, hogy a gyerekek szünidejét elosszuk, elosszák. Tanév közben ritkán találkozhatnak a rokonokkal a gyerekek, így nagyon körültekintőnek kell lenni, mindenkire tekintettel.

Én szerettem volna ezt az egyezkedést Karácsony utánra halasztani, nem stresszelni magam rajta, ezért amikor este felé még bent a városban szóba került a dolog igyekeztem, nem túl szerencsésen, a majd meglátjuk formulával lezárni a kérdést. Ezzel olajat öntöttem a tűzre, "hogyhogy meglátjuk" lett belőle, kisebb szóbeli csörte, ultimátumok osztogatása. Nekem is össze szorult tőle a gyomrom, de Imrét különösen érzékenyen érintette. Valósággal menekülőre fogtuk haza felé, ki a városból, a mi kis csendes falunkba.

Még útközben éreztem, hogy ez így nem mehet, otthon valszeg vár az Angyal a fával, az ajándékokkal, a gyerekek meg még mindig idegesek a fent említett vita miatt. Úgyhogy hangosan rázendítettem a "Mennyből az Angyal-ra", és az én drága, botfülű fiaim azonnal ráéreztek, hogy mire megy ki a játék. Kötelességtudóan rázendítettek mind a négy botfülükkel, és egyenesen arányosan az idegességünkkel üvöltöttük a kis Dácsiában, hogy lehejötthozzááhátokpásztóórokpásztóórok. Kb. úgy daloltuk a "kisültemárakalácsomot", mintha egy csapat amerikai tengerészgyalogos énekelte volna.

Hazaérve felsorakoztunk, még mindig kissé militáns, de már sokkal inkább ünnepi hangulatba és úgy trappoltunk be a házba, ahol a már említett módon várt Gábor a karácsonyfával. Már éppen a hagyományaink megfelelő "körülénekeljük és táncoljuk a fenyőfát" című rítusba kezdtünk volna bele, amikor Imre széttárta a karjait, mint egy inka főpap, vagy legalábbis mint Bölcskei Gusztáv, bejelentette, hogy mond egy imát.

Itt álljunk meg egy kósza pillanatra. Én ugyanis hitbéli kérdésekben semmilyen irányba nem presszionálom a pujáimat. Nem mondom, hogy nincs, nem mondom, hogy van, nincs kötelező hittanra járás, nincs érezhető itthoni szkepszis. Amolyan kíváncsian nyitott tudatállapotban igyekszem tartani az ebattákat, hogy ha akarják, hinni tudjanak, ha pedig kételkedni akarnak, akkor ahhoz is legyen bennük elég kérdés és vélemény. Köztük rendszerint vannak éles hitviták (Miki a hívő, Imre persze a szkeptikus), de én ebbe nem folyok bele. Szóval nálunk a tiszteljük mindenkinek a hitét és fenntartjuk magunknak a jogot, hogy azt gondoljuk, amit gondolunk elv működik.

Ehhez képest Imre imára tárt karjai, és ki tudja milyen liturgiát követő kántálása több mint meglepetésként ért. Hát még amikor karácsonyi imájába valahogy belekeveredtek a sumérok, és kitért a nemzetünkre is. A sumérok mondjuk még a helyükön voltak, mert a Mikulás hozott egy sumér mondás könyvet (vagy mi a szöszt). De a nemzeti ima hogyan pattant be a csávónak, azt akkor nem értettem. Aztán utólag rekonstruáltam, hogy ez a nemzeti érzület valszeg  a néptáncoktató Ildikónéni felől jöhet, aki szerint a román gyerekek nem kántálnak. Melankólikusan megállapítottam, hogy liberális, nyitott, felvilágosult, barátságos nevelési elveim ide vagy oda, a gyerek most éppen az inka-nemzetféltő-látnok-sámán fázisban van, ennyit a pedagógia hasznáról és a szülői ház meghatározó erejéről.

Imre szózata után Miki is imára ereszkedett, összekulcsolt kézzel, ahogy az a nagy könyvekben elő volt írva, de ő szerencsére megmaradt a keresztény tanok mellett, nem kevert bele egyetlen kósza görög-babilóni-sziú mondahőst sem. Bár puritanizmusának az is lehet oka, hogy egyelőre nem olvas annyit, mint a bátyja.

És akkor azt hittem, hogy megúsztam az egészet, de nem mert felszólítottak, hogy most én is mondjak egy imát a családért. Mamám, gondoltam magamban. Időközben megjelent Bandi is, aki lazán a vállamra tette két mellső lábát. Csaba állt megkövülve Gáborral a kezében, egyszerűen nem tudta ő sem hova tenni ezt a fohász sorozatot. Jobbnak láttam nem vitatkozni és érvelni amellett, hogy ha egész évben nem mondtam családi imákat, akkor most mér kezdeném el. Összeszedtem minden metafizikus műveltségemet és elmondtam azt, ami tőlem erre a célra tellett: "Édes istenem, de klassz, hogy így összejöttünk, köszi." Mindezt a nyakamba lihegő Bandival, hátam mögött a családi vitával és a vallási áhitatba esett ebattákkal.

Mindezek után jött az ajándékbontás, ami szintén eseménydús volt, de csak legközelebb írom le, mert már így is túl hosszúra nyúltam.

Stílszerűen: Allah, Shíva, Devla és maga a Jóisten legyen veletek és nemzetetekkel amíg a következő bejegyzés meg nem születik. Ámen.

Az ünnepi napok nálunk a nagy közös ágyban való alvás jegyében telnek. Tudom, tudom, hogy nem túl kóser szülőnek és gyereknek (pláne mamának és fiainak) egy alomban durmolni, de néha megengedjük magunknak ezt a luxust. Ezt az akciót - nem túl romantikusan - "patkányolásnak" hívjuk, és a lényege a hosszú pizsamás lét, az ágyban evés, órákig tartó röhincsélés és nyüzsgés, minden olyasmi, amit egy jólnevelt felnőtt joggal szokott tiltólistára tenni. A luxus számomra egyébként abból áll, hogy az amúgy hatalmas, patkányolás céljára tervezett ágy szélén kapaszkodom egész éjjel, míg a fickók harántfekvésben tespednek, óránként lerúgják a takarót (amit rólam lerángatják persze), a vesémet, és álmukban még röhögnek is egy kicsit.

Ma a Robin Hood nap van, ilyenkor Imre hajnalban elkezdi várni az eszement, ürhajókkal és időutazókkal súlyosbított sorozatot, amely persze 11 körül kezdődik. Közben Miki azon parázik, hogy lemarad a másik csatornán adott Spongya Bob eheti kiadásáról, merthogy neki meg ez a túlcizellált rajzfilmlény a non plus ultra.

Reggel óta ment a harc, hogy Robin Hood, vagy Spongya Bob. Takaró le, beiglis tányér beborítása az ágyba, egymás folyamatos heccelése ("Miki ne dugd a nyakamba a lábaaaad", "Anya, Imre mindig bosszant"). Menekülőre fogtam, és hálából, hogy kiebrudaltak a közös kis patkányfészkünkből süthettem egy nagy halom vasárnapi bundáskenyeret.

A helyzet egyre fokozódott, két epizód Robin Hodd is lement, Spongya Bob meg még sehol. És akkor, isteni elrendelés, amint végleg befejeződött az űrutazó brit lovag, azonnal elkezdődött a tengeri szivacs újabb rejtéjes kalandjai a másik csatornán. A lakást délelőtti béke, és testvéri szeretet töltötte be. Az összes bundáskenyér felporszívózódott. Még a tévéműsorkészítők is pontosan tudják, mi a testvéri béke és egymásrahangolódás feltétele és műsorrendje. Az univerzum velünk van.

Ebatták megnézték, megették, kihancúrozták és aztán felvonultak a szobájukba karácsonyi ajándékokkal burrogni, szirénázni és galaktikus kalandokba bonyolódni. Én meg itt maradtam a beiglis ággyal, a bundáskenyér-mosatlannal. És azzal az anyai jutalommal, hogy mindezt leírhattam. Ime:). Ahogy mondani szokták, a béke, és a tévéműsor legyen veletek!

Gábor napokon belül betölti a hat hónapot, úgyhogy - nem bírván már magunkal - nekiálltunk a kóstoltatásnak.

Előljáróban (egyszerésmindenkorra) közlöm, hogy végtelenül unom, sőt mi több utálom a "mit adjunk a gyereknek?" vitákat. Számomra homályos okból kifolyólag a szülők presztízskérdést, identitáskérdést, létkérdést csinálnak ebből az ügyből. Mindenki ért a hozzátápláláshoz, akárcsak a focihoz, mindenkinek van véleménye róla, és mindenkiből azonnal előtör a "jaj hát azt nem úgy kell". Na, én ebből (és hit kérdésekből) nem csinálok vitát. Sem másokkal, sem a gyerekeimmel. Nálunk a gyerek azt eszik, amit kíván, és pláne azt, ami van:)! Akkor, amikor akarja, de lehetőleg a közös étkezések idején. Ha akar húst enni, húst eszik. Ha nem akar húst enni, akkor nem eszik húst. Ha nyers répára fáj a foga, azt kap, ha meg utálja a főtt karalábét, akkor utálhatja, szíve joga. Nem szoktam a gyereket terrorizálni, hogy a "lelkemet főztem bele, és te meg se kóstolod". Ha nem tetszik, nem eszed, majd eszel, amit jónak látsz. Nálunk ez így bevállt, a gyerekek jóétvágyúak, dacára annak, hogy nem macerálom őket változatosan esznek, és ami a legfontosabb: az étkezőasztal nem központi stresszforrásunk.

Szóval Gábort a fentiek jegyében vezetjük be az ízek világába. Imre egyből mindenre nagy étvággyal vetette rá magát, Miki óvatosabb duhaj volt, de vele sem volt komolyabb gond. Gábor egyelőre elég csodabogárnak mutatkozik: a reszelt alma (ezt kapta először négy nappal ezelőtt) feltétel nélkül és azonnal csúszott. A rákövetkező nap befektettem egy sütőtökbe, mert ezt a hírek szerint a gyerekek nagyon szeretik. Hát Gábor nem. Se almával dúsítva, sem egyébb gyümölcslével: nem és nem: Sütőtök ! Harmadnap Nyuszimama Gábornak dedikált, biobarackkompótja került terítékre, gyönyörűséges válogatott gyümölcsökből, babának való szörpben, tartósítószer nélkül, ahogy a nagy könyvben elő van írva. Gábor erre is nagy ívben köpött, azt sem tudom, hogy mondjam el Nyuszimamának elég kíméletesen. És akkor harmadnap jött a szintén bio, falusi házityúkhúslevesből kihalászott répa, cseppnyi levessel hígítva. A fickó úgy evett, mint akinek esze ágában sincs élete legnagyobb, legnagyszerűbb élményét elszalasztani. Minden falatnál a hajtövéig emelte a szemöldökét, röfögött, nyüszögött, kalimpált, és nem bírta kivárni a két kanál közötti szünetet. Katarzis. Ki érti ezt? Egyébként mindhárom ebattára érvényes, hogy a kifejezett babakajákat, pempőket, pépesített nyúlós cuccokat utálták, ám de viszont a belevaló színes-ízes emberes ételeket szívesen fogyasztották és fogyasztják ma is. Hát ez van, férfiak, első perctől.

A tökéletes reggelen már legalább tíz óra van. A karácsonyfa karnyújtásnyira van az ágytól, hogy ha az ebatta esetleg szaloncukorra vágyna, ne kelljen nagyon ácsingóznia. A süteményes dobozok szintén az ágy körül vannak, festői rendben (hogy ne mondjunk rendetlenséget).  A macis csészében mentatea van sok citrommal. A játékosdobozok még persze elől vannak, na nem azért, mert nem tudjuk, hogy a dolgoknak a helyükön kellene lenniük, hanem azért, hogy bármikor újra és újra leltárba lehessen venni az ajándékokat. A tévében főhősünk és példaképünk Harisnyás Pippi szemlélteti, hogyan viselkedik egy belevaló ebatta. Délután lesz Pörögjenek a pofonok by Imre (Bud Spenceres film) és Shrek. Kint hó van, naná.

Az úgy történt, hogy amíg én Imre és Miki igyekeztünk haza a városból, Karácsony este, a mi kis falunkba, addig Csaba óvatlanul felment a szobájába dolgozni.

Gábor meg egyedül maradt a viziló, a maci és a többiek társaságában, lent a kiságyában.

És pont ezalatt jött meg az Angyal.

Szóval már megint nem látta senki az Angyalt, csak a végeredményt, hogy ott a fa, ott vannak az ajándékok. Senki, csak Gábor. (Plussz a viziló, a maci meg a többiek.)

Most Imre azon drukkol, hogy vajon elfelejti-e Gábor, hogy mit látott, amíg megtanul beszélni, vagy megjegyzi, és akkor majd végre elmeséli, hogy milyen figura is ez az Angyal.

Nna, szóval most várjuk, hogy Gábor tanuljon meg beszélni.

Szeretnék karácsonyi ajándékot adni ezen a felületen is (ha már minden ellenérzésemmel együtt publikus ez a napló) azoknak, akik olvassák, amit írok, magamnak is, aki írom, de legfőképpen annak, akitől az idén megkaptam első karácsonyi ajándékomat. Valamikor július elején.

Gábor június 3O-án született, és július első tíz napja tulajdonképpen nem is telt. Csak állt az idő, és én is álltam a koraszülött intenzív zárt osztálya előtti folyósón, és vártam három óránként azt a negyedórát, amíg beengedtek kétkilós, "elemes" kicsi fiamhoz. (Most olvasom, hogy Ukrajnában az áramszolgáltató leállította a szolgáltatást egy nem fizető korházban, és megállt az inkubátorokban az élet. Szó szerint.) Ma sem tudom, hogy én vagyok-e gyenge, vagy a helyzet erős, és embertelen, én ezt az álló tíz napot nem bírtam. Valahol, még mindig áll nekem ott az idő.

Ezekben a tikkasztó, fojtó napokban amíg mechanikusan gyúltak a fények, és jöttek az árnyak, amikor a kánikula is valami távoli, messzi, korház falain kívüli emlék volt számomra csak a világ orvul cserbenhagyott, elszivárgott. A szülés reggelén mindenkit boldogan, szeretettel hívtam, hogy elmondjam Gábor világra sietett. De a korai szülés és a belőle fakadó bajok miatt  valahogy nem mert velem örülni senki. Jobban tudták, vagy legalábbis felfogták, azt amit én nem akartam felfogni. Hogy baj van. És a barátaim jelentős része elkezdett kerülni. Nemcsak hogy nem gratulált, de félt felhívni, hogy hogy vagyok, vagy egyszerűen félt tudomásul venni, hogy ez most nem egy rózsaszín kisbabaszületéses-együttörüléses történet. VAgy csak nem tudták, hogyan viselkedjenek. Mindenki ismeri ezt a kívülről tehetetlen, belülről átérezve pedig elviselhetetlen nem tudást. Ahogy inkább úgy tesznek az emberek, mintha nem is lennél, csak ne kelljen szembenézni a bajjal. Ne kelljen mondani semmit.

És ahogy egyre sűrüsödött a baj - Gábor tüdeje összeomlott - annál sűrűbb volt körülöttünk a csend. Nagyon fájt.  Nagyon sok nővel együtt örültem, ha gyereke született, kísértem a terhességüket, sok barátság született együtt gyerekekkel. És most azzal kellett szembenéznem, hogy egyedül vagyok. Csabát nem engedték be a korházba, a szülés körüli ellátás megalázó és szakszerűtlen volt. A korteremben egymást cserélték az egészséges nagy babák és anyukák. Csak én meg Gábor maradtunk állandó, elégtelen lakók. Még az asszisztensek is kerültek. "Nem tudjuk, mi lesz Anyuka". "Az ilyen helyzetben semmi sem biztos Anyuka". Csak ilyen mondatok kopogtak körülöttem mind. Már harmadszor éltem át a koraszülést, és azt ami vele járt. A család is visz magával ilyen tragédiát. Így őket sem terhelhettem ezzel a nagy, kongó-kopogó, szűkölő magánnyal. Az a legrosszabb, hogy ilyenkor, ebben a nagy elkerülésben az emberben mégjobban nőnek a rossz érzések. Mintha az emberek büntetnék, mintha nem érdemelné meg a figyelmet, az ilyenkor szokásos tapintatot. Koraszülő nőben amúgy is ott - indokolatlanul - a bűntudat. Ez a fajta zavartság pedig csak fokozza, nehezíti.

És akkor felhívott egy alig ismert valaki, Vágási Zsuzsa. Ő az, aki itt helyben küzd a dúla mozgalomért. Akit szegről-végről-internetről, mamalevlistáról ismertem csak. Azt mondta, hogy bejönne a korházba, ha nem zavar, egy-két szó erejéig beszélgetni. Tudja, hogy most sok a problémám, de hátha jólesik. Tényleg nem maradt sokat, a folyósón állva beszélgettünk néhány mondatot. De ő volt az első, és az egyetlen ember, aki mert odajönni. Aki tudta, hogy oda kell jönnie. Aki tudta adni azt az ilyenkor felbecsülhetetlen érzést, hogy nem vagyok egyedül, nem vagyunk egyedül. Párperces jelenléte oldotta a "pária-érzést". Boldog voltam, hogy hozzám is jött látogató. Gábornak a következő látogatásomkor azonnal mondtam, hogy itt volt Zsuzsa, és üzeni, hogy irgum burgum.

Egészen biztos vagyok, hogy ennek is köszönhető, hogy ezután hamar kinyílt az intenzív ajtaja, Gábor erőre, azaz mellre kapott, és meglepően hamar hazajöhettünk. És én így szeretném elmondani Zsuzsának, hogy köszönöm a korai és maradandó karácsonyi ajándékát. És így szeretném kívánni mindenkinek, hogy a karácsony az ilyen őszinte, egymásra tényleg odafigyelő tapintat jegyében teljen. Jövőre pedig mindannyiunknak azt kívánom, hogy sose hiányozzon az a pár, életet jelentő barátságos szó.

Az előbbi bejegyzés mintegy folytatásaként kell leírnom, hogy szintén Imréék osztálya szombaton részt vett az Ildikó néni (román gyerekek nem kántálnak) által szervezett néptánc-együttesükkel a Gyöngykoszorú-fesztiválon. Ez egy táncháztalálkozó, amelyen Székelyföld, főleg a Maros- és Nyárádmente gyermek táncegyüttesei lépnek fel.

Nem, nem úgy kell elképzelni, mint annak idején a kisdobos és úttörő találkozókat, vagy mondjuk a Megéneklünk Románia (aki érintett, tudja miről beszélek) valamely programját. Ez elsősorban buli, közös tánc, meg éneklés, szóval jó. Kádár Anna mondjuk elkésett, és volt egy kis feszültség, hogy a sok fiú mellé lesz-e elég leány, de végül a nemek harca békésen feloldódott.

Igazi nagy színpaddal, élő zenével táncoltak az ebatták, persze nem nagyon találták meg a helyüket a nagy térben, de nem jöttek zavarba, a fiúk pörgették a lányokat, a lányok a szoknyájukat, minden ment mint a karika csapás. A végén tapsrendbe álltak, ügyesen meghajoltak, büszkék voltak magukra, na.

Az akcióra a Maros népiegyüttes előadótermében került sor, több száz gyerek volt jelen, különböző ruhákban jelentek meg, Segesvártól Nyárádszeredáig mindenki itt volt, aki élt és mozgott, jó érzés volt elmerülni a színes nyüzsiben.

Amíg én meg Kecskés anyuka Kádár Annát vártuk az épület előtt elvonult mellettünk két mackónadrágos öregúr, furcsálták a székelyruhás gyerektömeget. Az egyik dörmögve megjegyezte románul, hogy "fratii nostri", a mi testvéreink, és hát értettem én az iróniába rejtett feszültséget. És - vissza gondolva Ildikó néni előző napi sziporkájára - arra gondoltam kicsit melankólikusan mikor lesz már ennek vége, és tűnnek el végleg ezek a tüskék, sértődések, átherregések a kerítésen. És tűnnek el a kerítések is.  Ennek érdekében Imrének kérek egy gyönyörű román nyelvű mesekönyvet az Angyaltól, hátha kiderül, hogy is kántálnak a román gyerekek, akik nem mumusok.

Imrééknek pénteken rendhagyó karácsonyi ünnepségük volt az iskolában. Nem a szokásos betlehemi játékokat adták elő. Ennek már csak azért is örültem, mert mindig éltem a gyanúval, hogy a 6-1O év körüli gyerekek nem igazán mit tudnak kezdeni azzal a sztorival, hogy van egy szűz nő, annak egy földönfutó férje, egy gyermeke, akinek nem a férje az apja, ráadásul hajléktalanok, és annyira fáznak, hogy az állatok lehellete melegíti őket. Persze, persze sok minden felfognak a gyerekek, többet, mint gondolnánk, és többet, mint egy elbutult felnőtt. De itt nem csak arról van szó, hogy mit ért meg a gyerek (mindent), hanem arról is, hogy mivel azonosul. Márpedig szerepjátszóként itt azonosulhat a fenti szereplők bármelyikével, és nem gondolom, hogy ez a szerepösszenövés jó.

Na ennyit az én kocapedagógiai eszmefuttatásomról. Az Imréék idei karácsonyáról meg annyit, hogy meglepetésként a gyerekek nem a színpadon várták a szülőket, hanem körbe ültek kisszékeken az osztályteremben, és nagyon családias hangulatban beszélgettek a Karácsonyról, és felolvastak történeteket. A szülők oda ültek a gyerekek mellé, és ez konkrétan és szimbolikusan is nagyon jól jött. Az est nagyon egyszerű volt, és ettől nagyon személyes és őszinte.  A tanítónénik ajándéka a gyerekeknek egy szép zöld oldalra nyomtatott lista volt, hogy mit lehet pénz nélkül ajándékozni: pl. csendes ajtóbecsukást (ez tetszett a legjobban!), nem megsértődést, bántások fel nem emlegetését, odafigyelést.

Ildikó néni, aki a néptánctanára a bandának, a marosmagyarói népszokásokról mesélt, hogy hogyan jártak kántálni a magyar gyerekek, mivel várták a falusiak őket, milyen töltöttkáposztát főztek (töltöttkáposzta ovációs népszerűségnek örvendett). Persze Imrének azonnal leesett a húzfilléres, hogy miért kellett kihangsúlyozni a magyar gyerekeket, és azonnal rákérdezett, hogy a romángyerekek hogy jártak kántálni? Ildikó néni azonnal pofára esett a saját csapdájában, és azt bírta válaszolni, hogy a román gyerekek nem tudnak kántálni. Ez több rendben is kínos volt, egyrészt, hogy már megint milyen hülyeséggel tömjük a gyerekeink fejét, másrészt ott volt Blanka apukája, aki román (három gyereke jár magyar iskolába), ő meg hogy érzi magát ilyenkor? Na, dehát a mégoly kifinomult pedagógiai közösségeken is oltári nagy lyukak éktelenkednek, az estnek ettől függetlenül meg volt a maga bája és tényleg különleges élmény volt ezzel a nagyra bővült családdal együtt lenni.

Gábor is csendben végigülte a bátyja fellépését, ezzel a tettével osztatlan sikert aratott. Csak egyszer szopott mutyiban. Kádár Zsuzsa és Anna nagypapája, aki olyan, mint egy baljóslatú Dickens hős abszolút oda volt Gábor barátért, nem győzte hangsúlyozni, hogy a kisfickó milyen intelligensen néz. Naná:)

ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉs, ami az egész estét bearanyozta, hogy a hagyományok nevében a szülőket és önmagukat végül a gyerekek sült almával és elképesztően finom sütőtökkel kínálták meg, mindenki két pofára falatozott. Hajni és Csilla tanítónéni megint tündökölt, mert lássuk be, az ő érdemük, hogy tényleg tartalmat tudtak vinni az ünnepbe és rábírták a kölyköket (zsáknyi bolhát) arra, hogy kedvel és lélekkel legyenek együtt velünk, szülőkkel. Köszi tanítónénik!!!!

Blanka Imrét és Bayer Gábort választotta testőreinek. Még Nyerges Zsolti is szeretett volna kapitány lenni, vagy ilyesmi, de Blanka őt nem választotta, hanem csak Imrét és Gábort. És a többi lányok is szerették volna, ha lenne nekik testőreik. De csak Blankának vannak testőrei. Így megyen ez harmadikban.

Sajnos nem tudok jó fényképet mutatni a mi kis falunkról, és a helyről, ahol élünk, mert nem vagyok jó fényképész. A leginkább ez a dia adja vissza azt a domboldalt, amit mindegyik ablakunkból látni lehet. A különbség csak annyi, hogy a mi dombunkat erdő borítja, és nekem mindig az a vers jut róla az eszembe, hogy "Indiában, hol éjjel a vadak". (Az erdőben tényleg vadak élnek, mert a domb másik oldalán egy állatkert működik igazi oroszlánokkal, medvékkel, farkasokkal).

Az őzek, vaddisznók és farkasok  rókák sokszor a kertünkig merészkednek, volt egy reggel, amikor a keritésünknél hat őzet számoltam meg.

Ma azonban sajnos, mint minden ősszel és télen rókavadászat van a szembedombon. Szurkoljatok a rókáknak, kérlek.

Még pénteken, a szülinapi buli előtt elmentem bevásárolni. Mindneféle finomságot tankoltam a bulira, üditőt, gyümölcsöket, tele volt a csomagtartó.

Az iskola előtt, amikor a gyerekek éppen beszálltak az ajtóba egy sápadt arcú, nagyon rosszul öltözött gyerek futott oda hozzánk: nénike, nem ad egy pohár tejet?, olyan éhes vagyok! - kérdezte.

Hirtelen nem is tudtam, miért pont egy pohár tejet kér. Aztán rájöttem, hogy a minden iskolás gyereknek járó pohár tej - kiflire gondol. A gyerekek rendszerint nem eszik-isszák meg, sokszor fociznak az udvaron az előre csomagolt pékáruval. Az én fiaim is rendszerint érintetlenül hozzák haza, és csak lelkiismereti okokból használjuk fel.

Most azonban a kéregető gyereknek nem volt szerencséje: az iskolai tejet és a kiflit is elfogyasztották az ebatták.  És most kivételesen az otthonról csomagolt uzsonnát is megették, ilyen is ritkán fordul elő. Rendszerint Bandié a tegnapi uzsonna. Kapkodva szedték elő a táskájukból az ott hányódó maradékot, kenyérhéjat, és én zavaromban a csomagtartóba ömlesztett édességekből is nyomtam a kezébe a gyereknek. És aztán a kezébe borítottam a pénztárcám aprópénzes rekeszének tartalmát. Szégyelltem a kenyérhéjat, a kimarkolt édességet, a sok kicsi apró pénzt. Szégyelltem, hogy ennek a gyereknek egy pohár tej kellene, és nincs. És szégyelltem, hogy az utcán áll, és fázik, és nem ültetem be a kocsiba.  Szégyelltem nagyon az elgyötört, fáradt arcát, a piszkot rajta. Hogy egyedül van az utcán, miközben szülők tömege nyüzsgött, hogy összeszedje a saját gyerekét.  Ez a kisfickó ott állt, és azt a tejet és kiflit leste, amivel a többi gyerek focizik.

- Hány éves vagy? - kérdeztem. - Tíz - jött a válasz - és belém hasított, hogy pont annyi idős, mint Imre.

Nem kérdeztem magamban, és hangosan sem, hogy hol vannak a szülei, hogy miért nincs vele senki, és miért nem gondoskodnak, gondoskodunk mi ott nyüzsgő szülők erről a gyerekről. Az ebattáknak tudják a szabályt: ha kérnek, adni kell. Nem számít ki kér, és miért kér. KÉrdés és feltétel nélkül, azonnal adni kell, addíg amíg van amiből adni.

Közben meg azon is gondolkodom, hogy vajon mi lenne a gyerekeimmel, ha nem tudnék gondoskodni róluk? Mennyi idő kellene elteljen, hogy piszkosak, éhesek legyenek, hogy az emberek átnézzenek rajtuk az utcán. Mi az, ami megvéd? Megvédi őket? Semmi. Azt hiszem, csak a szerencse az, hogy egymás mellett lehetünk.