Csetten és az...

Imre és Miki működése nem hétköznapi. Nem tudom egy tünettel vagy tünetegyüttessel elmagyarázni, hogy miben áll ez, sőt az sem biztos, hogy én magam pontosan tudom, mi az amivel szemben állunk. Imre az, akinél hatványozottabban érződik "a valami", de Miki sem teljesen tünetmentes.

Pontokba szedve: nagyon rossz a finommotoros mozgásuk, nem szeretnek rajzolni, kifesteni, semmit amit a korabeli gyerekek általában kedvel végeznek. Az írásképük darabos, úgy fogalmazott a tanítónéniük, hogy mintha mindig újra tanulnák a betűket, amiket leírnak. Imre ráadásul súlyos betűtévesztő: az o-u, ó-ú betűket mindig, az ő-ű betűket rendszeresen összetéveszti, ha ír. Olvasni viszont mindketten jól olvasnak, nagyon szeretnek olvasni, és így sosem téveszt betűt Imre. Ez így ennyiben akár sima diszlexia is lehetne. Amennyiben ez egyáltalán diszlexia.

Felmerült a gyanú, hogy Imre azért téveszt betűt, mert nem hall jól. Ő is koraszülött, a látás romlása is későn derült ki, noha koraszülött szűrésen részt vett. Valószínűleg, hogy a hallásromlást sem vették észre, mint ahogyan a 3-as dioptriás látásgyengeségét sem. A diszlexia kezelésével foglalkozó pedagógus vetette fel, hogy hallás probléma miatt nem ír jól, mert amikor a szavak értelméből kell következtetni a betűre, akkor jól leírja. Akkor van baj, ha diktálnak, és nincs ideje gondolkodni. Mindketten sokáig jártak logopédushoz, nagyon sok hangot tévesztettek, és tévesztenek a mai napig: így születtek a számunkra kedves szavak: kuflóf (kuglóf), mövény (növény). Nagyon rosszul tanulnak nyelveket, az angollal nem is kínozzuk őket, a románnal viszont nem lehet viccelni, meg kéne már tanulni alap szinten kommunikálni. Főleg a diftongusok, magánhangzótorlódásokkal van probléma. (Tegnap egész nap tanultuk Imrével: sănioară vagyis szánkó. Az oa- sehogy sem jött össze).

Nagyon nagyon rosszul koncentrálnak: ha nem akarnak valamire figyelni, akkor nem figyelnek. Miki képes egy mondat másolása közben minden egyes szónál megállni és elkalandozni. Összekarmolom ettől magam.

Viszont, ha valami érdekli őket, akkor azt hihetetlen módon tudják memorizálni. Imre egész meséket, filmeket tud kívülről. És mivel őslénykutató akar lenni (naná) latin kifejezések tucatjait tudja azonnal felsorolni. Nagyon művelt, tájékozott gyerekeknek tartják őket, már csak a sok olvasás miatt is.

Szóval felemás a helyzetük: sok mindenben elmaradnak a kortársaiktól, nevetséges hibákat követnek el, megszégyenítik őket a gyerekek. Képtelenek óra közben folyamatosan figyelni, és emiatt néha konfliktusaik is vannak a tanítónénikkel. (Tegyük hozzá, kiváló pedagógusokhoz kerültek, step by step-es iskolába járnak, erről később). Nem túl sokszor, mert alapvetően barátságos, társaikkal figyelmes, nem agresszív gyerekek. De azért valahogy mégis mások. És vannak olyan területek (pl. fogalmazás, különböző műveltségi tantárgyak), ahol nagyszerűen alakítanak. Miki különösen jó matekból.

Szeretnék segíteni nekik. Félek, hogy az írás-nehézségek miatt lemaradnak, vagy olyan rossz beidegződéseik lesznek, amelyek később sokat ártanak. Nem tudom, hogyan. A diszlexiás szakügyelet szerint nincs velük baj, semmiképpen sem olyan fokú diszlexia, amivel szakrendelésre kéne járni. A tanító néni a finommotoros mozgás fejletlensége miatt agódik. Az angol tanár kifejezetten macerálja Imrét, szegény drága Imrét, aki négy évesen még nem beszélt, és ma is vannak gondjai a saját anyanyelvével is!

A legnagyobb gond a koncetrálás: hogyan lehet ezt edzeni, erősíteni egy gyereknél? A "figyeljodakisfiam", na az nem működik.

A Padre és Imre

Fület akaszt Gábor és Miklós.

Gábor haja talány. Amikor megszületett, mind a két kilójával, fejére kis koraszülött sapkát húztak (olyant, ami jól fedte a buksiját, de különböző kimeneti és bemeneti nyílások voltak rajta, arra az esetre, ha a fickót valamely gépre kell csatlakoztatni). Ezt a sapkát, mivel felül két szárnyas-megkötője is volt nemes egyszerűséggel Asterix-sapkának neveztük el, tekintettel arra, hogy olyan volt benne mint egy gall harcos. Mint egy nagyon kicsi gall harcos.

Az Asterix-sapka amúgy nagyon gyanús volt, éreztük, hogy valamit rejteget a pasi. És hát le is bukott: hatalmas égnek álló bozonttal jött a világra, mint ez utóbb kiderült.

És mivel Gé egy öntudatos, szabad erdélyi gall harcos, ezért természetesen a frizurája is teljesen autonóm életet él. Lebírkózhatatlanul áll égnek. Áll a vártán.

Máté öcsém szerint a punk-ság genetikailag felgyülemlik az emberben és öröklődik tovább ezért ilyen az unokaöccse, aki az én fiam, Csaba fia Gábor:

Csittszentiványi Mama, pontosabban dédi (aki Csabának a Mamája) meglepett bennünket egy gyönyörű, hatalmas, sárga, házikoszton nevelt, bögyösfaros tyúkkal. Nyuszimamás házitésztás gyöngyöző, illatos, vasárnapot bearanyozó, répákkal dúsított húsleves lett belőle.

Az ilyen tyúkoknak az a tulajdonsága a boltiakkal szemben, hogy anatómiai szempontból teljesen működőképesek: van májuk, zuzájuk, éééés van bennük tojás. Ez a tojás egészen különleges ugye, mert még nincs héja, és amikor a külön elbánásmódba részesülő ebattáknak az ember megsüti a különbejáratú házi csirkemájat, akkor a tojás is bele kerül a serpenyőbe.

Imre szemfüles volt, azonnal kikapta a serpenyőből a tojást, amint kész lett és hamm be is kapta. Volt, nincs.

Miki kommentárja: "Jaj Imre, képes voltál megenni az egész tojást az szegény kis öcséd elől, aki még sokkal kisebb mint te és fejlődnie kell, és szüksége van a kálciumra, ami a tojásban van benne"

Hála istennek, Csaba talált a tyúkban mégegy tojást. Úgy hogy Miki esetében újra kell fogalmazni a "mi volt előbb?" kérdést.

A bulis bejegyzéseket nem akartam elrontani a negatív élménnyel, amiről viszont muszáj írnom. Nálunk wifivel működik az internet, én meg Csaba bárhol rá tudunk csatlakozni, akár a kertben is. Imre és Miklós -  gondos anyai felügyeletemnek és irányításomnak köszönhetően - nem nagyon internetezik. Néha becsúszik egy kis egyszervolt.hu, vagy rákeresnek valamire, amiről az iskolában hallottak, de egyelőre ennyi. 

Most azonban a moziszobában az én gépemről ment a mozizás, és természetesen felfedezték a harmadikosok, hogy internetre van csatlakozva a gép. Kérdezték, hogy használhatom-e, mondtam, hogy persze. 

De azt nem gondoltam, hogy a használat annyit jelent, hogy azonnal beléptek egy szexpartner kereső oldalra. Tudom, hogy meredek, de nincs amit szépíteni. Nem egyszerűen pornóoldalt hívtak be, hanem egy csevegős- partnerkereső, ráadásul helyi érdekeltségű oldalt.  Ez a korosztály - 1O-11 évesek - nagyon megosztott. Az én fiaim még gyerekes kis bumfordi medvék, és van még egy pár  kisgyerek az osztályban. Vannak azonban már menstruáció előtt álló lányok, a kamaszkor kapujában kiváncsiskodó fiúk is. Nem tudom, hogy ki és hogyan talált rá erre az oldalra (nyilván eleve ismerte, nem itt keresett rá). Nem tudom, hogy mi történik ezekben a chat ablakokban, ahova ezek a kislányok és kifiúk bejelentkeznek. Azt sem, hogy milyen információk szűrődnek ki, és azzal mit kezd például eyg olyan gyerek, akinek még az ösztönei nem hívátk elő, legalábbis nem így, a szexualitást. Különböző elméleteim voltak, hogyan fogom felvilágosítani a gyerekeimet. Hogyan fogom természetessé tenni számukra, biztonságossá (érzelmi értelemben is) ezt az egészet. Így most már nem tudom mi lesz? Mikor kell lépni? Hogyan lehet őket felkészíteni ? És megvédeni?  Mi keringhet ezekben a kicsi fejekben? 

Azt hiszem, fogom kérni, hogy hívjunk össze egy szülőértekezletet és beszéljünk erről. Ijesztő dolog ez.

Az osztálytársbuli utáni napon, vagyis szombaton eljött a két kebelbarát, Gergő és Matyi, kebelbarát szüleikkel, és velük aztán igazán meghitt születésnapozást csaptunk. 

És ez azért volt különleges, mert igazán érződött az odafigyelés, a személyesség. Gergő saját készítésű titkosnaplót hozott a fiúknak, ő ragasztotta össze sk, és a mamájával isteni finom mézeskalácsot is sütöttek, amire ma intenzíven rá is járt a két nagyobb ebatta. És hozott még sk. kivágott papírangyalkát, annak is olyan nagyon nagyon örültünk, rajta lesz a karácsonyfán! (a mézeskalács díszek sajnos ezt nem fogják megérni.)

Matyi meg a legkedvencebb építős mütyürökből hozott egy adagot, abból a sorozatból, amiből mi is vittünk neki, most már olyan közös készletük jött létre így, hogy egész makett sorozatokat tudnak megépíteni. Délután négytől este kilencig játszottak úgy, hogy színüket se láttuk, leszámítva azt a jelenetet, amikor lerohant Imre és közölte, hogy "meghalt a gorilla, oda az igazság", illetve amikor Gergő áriázva fel nem vitte a pizzáját (vieszem a pizzámat, viszem a pizzááámat a pizzááááámat!)

Ó, köszönjük köszönjük az érdeklődést kedves Dávidanyu, Kata és többi aggódók: a bulit túléltük! Pénteken délben mondjuk még tele voltam kételyekkel, hogy hogy is lehet ezt túlélni, mert dolgozni kellett, takarítani-előkészülni alig-alig volt idő. Meg aztán azt hiszem ez az én adrenalin-betegségem is: utolsó percben megmozgatni hegyeket. Hát bizony megmozgattam itt a K2-est, eltűntettem a Csaba szobájából a többéjszakás molyolások nyomait, könyv és jegyzethegyeket, ásványvizes palackokat, a ki tudja mi okból szétszedett és aztán festőien szerte-szét hagyott számítógép tetemeket, és kedvenc ingeinek tucatjait, amelyeket szeret előkészítés címén szanaszét hagyni az ágyán-székén. Felcsipegettem az Imre szobájában az építőkockákat, hajóelemeket, a miniatür flotta darabjait, kártyákat, katonákat, mütyürkészletet. Miki a rendesebb fazon, nála nem volt ilyen nagyobb beavatkozás, talán ennek is köszönhető, hogy 4-re, mire szálingózni kezdtek a vendégek elfogadható pofája volt a lakásnak. 

A bulira tisztességgel eljött Imréék osztályából majdnem mindenki. Miki osztálya eleve kisebb, és nem is jött el, csak a kemény mag (emiatt Miki kicsit meg is sértődött). Rögtön ki is alakult a másodikosok kontra harmadikosok konfliktus. A másodikosok rajzfilmet akartak nézni a moziszobának kinevezett Csaba szobában. A harmadikosok viszont ugyanitt zenestúdiót akartak berendezni. Végül a másodikosok győztek azzal a feltétellel, hogy a rajzfilm lejárta után átadják a terepet. Mindeközben .. a harmadikosok között dúltak az érzelmi háborúk. Egyrészt Nóra és Blanka barátsága élt meg több felvonásos drámát. Nóra úgy érezte, hogy Blanka nem veszi elég komolyan a barátnőséget, Blanka pedig azt sérelmezte, hogy hiába bizonyít. Kettőjüknek drukkolt az egész osztály, különböző csoportok alakultak, Nóra- és Blanka pártiak. Voltak szónokok, akik a barátság fontosságáról tartottak előadást, renitens fiúk röhögtek az egészen, a lányok hülyék főleg a Tamás-Gábor-Zsolt uralta Imre szobában. Összesítve ez a buli a harmadikosok részéről egészen más volt már, mint a tavalyi, nem egyszerűen egy közös délutáni dühöngés, hanem valamiféle társas cselekvés egy idegen környezetben, amikoris próbára tették egymást, mindenki valami más arcát mutatta (Eszter flitteres sminkel jött!),  kínálgatták egymást üditővel, sütivel (Tamás szerint lányoké az elsőbbség).  Persze, amikor előkerült a Bayer Gábor által hozott ananász, akkor a másodikosok és a harmadikosok fegyelmezett sorba szerveződtek és szépen kivárta mindeki, amíg megkapta a maga gyümölcsszeletét, és békésen csámcsogott a nagyszobában az egész díszes bálozó közönség. 

A nagyon nagyon jóleső dolog az volt, hogy itt volt Hajnal tanító néni is, főleg énGáboromat ringatta (kiszámoltuk, hogy hat év múlva az ő tanítványa lesz), beszélgettünk is, és kellő pillanatban kezelte a ki- kirobbanó (de nem túl súlyos)  konfliktusokat.

A buli végén mindenki nagyon megelégedetten távozott, többen mondták az időközben megérkező szülőknek, hogy "jó kis buli volt", és megegyeztünk abban, hogy nyáron, ha majd lehet sátorozni és tábortüzezni, akkor szervezünk a kertben egy laza kis kerti sátorozást,  kinti dühöngést. 

Én pedig levontam a következtetést, hogy mégiscsak így volt az igazi, itthon vendégül látni a gyerekeket, mert élmény volt nekik, hogy hazai környezetben találkoznak egymással, élmény volt az "elmegyünk hozzátok", és kibírható volt a tömeg is. A maszatos mancsnyomokat pedig a lépcsőházban a falon úgy fogom fel, mint szuvenírt, mint egy kedves jelét a múló időnek, végülis ennyi kis apró mancsot hogy is lehetne montírozni a falra, ha nem lenne ennyi kedves kis  barátunk, akik önzetlenül itthagyják az egyedi, különberjáratú kézlenyomatukat? Senkinek nincs ennyire egyedi tapétája!

Ma csendesebb nap volt itthon, és így  Gáborral is többet enyelegtünk. Az utóbbi időben nem hagyom magam, és sokat fektetem hasra, hadd erősödjön. Már tartja magát ugyan, ha fekszik, de még ingatja a fejét sokszor, megfordulni nem fordul meg se hásról hasra se fordítva. Jól fog, és nyúlkál a dolgai iránt. De érzem, hogy lehetne aktívabb. A hasaltatástól erősödik a fickó, látványosan. És ma azt játszottuk, hogy hasalt az ágyon, én meg oda térdeltem eléje a földre, és ahogy hasalt összedugtuk a fejünket, szaglászta az arcom, én viszontszaglásztam. Olvastunk még a Tanyasi állatok című opuszból, kitartóan ezt olvassuk: kacsa-hápháp, tyúk-kotkot, tehén - na mi? hát muhaha:)

Volt nagy összebújós szoptatás is, egyre többet szemezünk ilyenkor, átalakult ez is. Van az a fajta szoptatás, amikor "rámcsatlakozik", mint egy szippantós gép, mint egy jó csavarmenetes kis pióca, és tömi magába, láthatólag nem törődik semmi mással, csak hogy minél több édes levet bekebelezzen. Ha véletlenül elengedi, azonnal fejkapkodva tömi vissza magában, arcán folyi le ilyenkor a tej, vagy spriccel végig rajta, a haján megállnak a kis fehér cseppek. Ilyenkor nyílvánvalóan azt gondolja, hogy a mellem az tulajdonképpen az ő testrésze, valami, aminek a természetes helye a szájában van, és csak is ott.

És akkor még van a nagy találozások típusú szoptatás, amikor közben mélyen a szemembe néz, és ha megsímogatom az állát nevetve szopik, simogatja a blúzom, a kezem, hangokat ad ki, búg, udvarol. Lassan el kellene kezdeni hozzátáplálni, de olyan jó érzés, hogy eddig csak anyatejet kapott, olyan, mintha meghosszabbítottuk volna a terhességet, még mindig egy, zárt rendszer vagyunk, és egy fránya lehelletnyi tealevél se furakodott kettőnk közé. Majd karácsony után, január elejénel nekifogunk az idegen világ befogadásának. Ámbátor, ahogy a Gábor pocakját és étvágyát elnézem, nem fog a nehezére esni a kóstólgatás. Haspók:)

Holnap lesz a fergeteges, borzalmasan nagy, ész- és házbontó szülinapi buli. Úgy döntöttünk, hogy lesz ami lesz meghívunk mindenkit. Csaba és Gábor elmenekül Gergőékhez, nehogy Gábornak legoszeme legyen, ahogy ezt Ingrid előre vetítette.

Bandi beköltözik a kennelbe, ahol soha nem szokott lenni. (Érdekes, a kutya mindenhol van, csak ott nem, ahol elvileg a helye van).

Túlélési stratégiát nem dolgoztam ki, lesz ami lesz. Fogok játszani a gyerekekkel, az a biztos. Bármilyen csoportosan játszható játéköteltet köszönettel elfogadok:).

Az már tuti, hogy a lányoknak berendezek egy kis kézműves sarkot, lesz egy mesefilmes szoba és lesz egy társasjátékos szoba is.

Amúgyis egy csapatban fognak rohangálni a két szint között, a lányok bezárkóznak a WC-be, a fiúk meg rángatni fogják az ajtót, hogy engedjék be őket, kiöntik az üditőt, eltapossák a tortát és patakokban fog folyni mindenkiről az izzadság. Így kell azt.

Szombaton meg lesz egy meghittebb kis összeröff a kebelbarátoknak, jönnek Matyiék és Gergőék szülőkkel együtt torta és pizza partira. Éljenek a kalóriák.

Piritóskenyeret sütöttünk, mentatateát ittunk ma este. A piritóssütő azonban fellázadt, váratlanul kigyulladt. Az elektromos hálózat nem bírta a terhelést és kiment a biztosíték.

Imre rosszallóan nézte ügyetlenségemet a piritóssütővel és a fellobbanó lángokkal: a görögöknek is volt volt egy hőse, mondta, aki a tűzzel játszott, és igen kellemetlen sors várt rá.

Anyád egy titán - mondtam én.

Megütközött azon Kesztió, hogy én a gyermekeimnek a szegénység szeretetét kívánom, s úgy gondolta, hogy ez valami idejét múlt , álszent és fölösleges morfondír részemről. Hogy tulajdonképpen, amit akarunk, az nem más mint jól kigazdálkodott, körültekintő, hosszútávon fenntartható jómód.

Pedig éppenhogy nem jómódra gondoltam, hanem igazi, fegyelmezett szegénységre. Módtalanságra. Nyilván tartozom az érvekkel, hogy miért foglalkoztat ez ennyire, és miért tartok fent egy olyan álláspontot, ami első ránézésre, sőt többszöri ránézésre is riasztó.

Hadd hagyjam ezt függőben, mindaddig, amíg érthetővé válik milyen az ebatták viszonya a környezetükhöz, más emberekhez és élőlényekhez.

Olyan óvodába jártak, ahol együtt nevelkedtek autista, down szindrómás, különböző viselkedés zavaros gyerekek az úgynevezett "normális gyerekekkel". Nem volt egyszerű történet persze, mert a szülők közül sokan türelmetlenül és értetlenül viszonyultak a "nem normális" gyerekekhez, és ezt a fajta értetlenséget az óvodások is átvették. 

Számunkra azonban nagyon sokat jelentett, hogy a gyerekek barátkozhattak olyan gyerekekkel, akik valamilyen okból nem a megszokott módon élték az életüket. Nem úgy beszéltek, nem úgy gesztikuláltak, nem úgy viszonyultak nagyon sok dologhoz, mint ők. Az ezekkel a gyerekekkel fenntartott kapcsolatokban jöttek rá, hogy az ő szemszögük csupán egy szemszög, az ő nyelvük csupán egy a beszélhető nyelvek közül. Itt tanulták meg korlátlanul elfogadni a társaikat, kíváncsian türelmesnek lenni - és korlátozni önmagukat. Oda adni a játékot annak a súlyosan autista kisfiúnak, aki nem tudott lemondani róla. Türelmesen kivárni annak a kisfiúnak a nehéz óráit, aki a feszültségét csak sírással tudta levezetni. 

Ez az empátiával teli, örömmel vállalt önkorlátozás, és mások szabadságának feltétel nélküli biztosítása volt az első lépés, ami az általam gondolt "szegénységhez" vezet.  Különös és nehéz játék megtanítani a gyerekeknek, hogy most alakuló énjük nem főszereplője, nem mellékszereplője az életüknek. Hogy nincs rangsor, hierarchia, és nincs is tulajdonképpeni érdem, amivel kiharcolhatjuk vagy elveszíthetjük a boldogságunkat. A világ, és a körülöttünk lévő emberek nagyszerűek, csak tudni kell ezt a nagyszerűséget meglátni és értékelni bennük. Ez az, amit nagyon szeretném, ha értenének.

17 éves voltam, amikor úrrá lett rajtam a teljesítmény-szenvedély. Különböző szellemi és fizikai próbatételek elé állítottam magam, akkor - kamaszként - ez adott biztonságot. Többek között naponta több kilométert futottam. Egy hajnali ilyen futáskor hirtelen ötlettől vezérelve nem a városból kifelé vettem az irányt, hanem befelé a központba. Reggel 5-kor olyan furcsa volt az üres város, az üres utcák. Már voltak jelei annak, hogy hogyan kezdődik az aznap, de még valahol ott volt a tegnap is. Elmúlós-eljövős reggel volt. Nagyon erősnek éreztem magam, és az is voltam, igazán fiatal és életerős. És nagyon fáradt is voltam, nehezebben bírtam a kora hajnali kelést, mint ahogyan azt elvártam magamtól.

Róttam az üres utcákat,  éreztem ahogy fáradok, és csodálkoztam magamon, arra gondoltam, hogy így múlok majd el, ilyen fáradtsággal. Aztán apámra gondoltam, az ő közelgő öregedésére (pedig akkor még ő is fiatal volt, harmincas évei végén), és arra, hogy jó volna az időt valahol ott megállítani. Maradna minden így, én kamaszon, ő fiatal felnőttként, a város is maradna így, ebben a reggeli tisztaságban. Erre gondoltam azon a hajnalon, és azt is tudtam, hogy perceken belül elindul a forgalom, én is elmúlok majd 17 éves, és apám is megöregszik, jönnek majd a reggelek, az évek egyik a másik után. És volt - nincs lesz az a pillanat, amikor még mindent jónak volt érezhető.

És akkor azt találtam ki, hogy lesz egy fiam, aki apám nevét viszi majd tovább, meg ezeket a reggeleket, helyette is Miklós lesz, és helyettem is fiatal. 

Hét év múlva egy szombat este, hirtelen és nagyon gyorsan (ahogy én is futottam sok sok kilométert) megszületett Miklós. Más városban, más napszakban feküdtem a szülőágyon, már egészen más fáradtságot éreztem magamban, és más volt a testem is  (nem az a próbára tett kamasz test) amikor a kezembe adták a fiam. Kérdezték, hogy hogy hívják. Hirtelen arra gondoltam, elmesélem milyen volt valamikor az a hajnal, a város, hogy milyen volt a fiatal apám, hogy én találtam ki Miklóst, akit most a kezembe adtak, egészen pontosan hét évvel korábban. De nem meséltem semmit, csak mondtam a nevét, amit bevezettek a szülészeti jegyzőkönyvbe, és nem is tudták, hogy ez mit is jelent.  Azt jelenti, hogy minden úgy marad most már abban a jónak érzett pillanatban.

Nem tudom mit szeretnék jobban: megóvni őket a flitteres, műszálas, celuloid karácsonytól, vagy megtalálni velük valami igazán egyedit és fontosat, hamár az a bizonyos este van.

A karácsonyi giccstől nehéz megmenekülni, mert minden ettől csöpög, a kirakatok, az iskola (ahol üres papírdobozokkal díszítették fel a kerti fákat, kiértiezt?), a gyerekek is egymást hergelik, meg a szülőket és viszont.

Mondhatnánk azt, hogy nem kell semmit sem csinálni, csak jól bezárni az ajtót, és fürdőzni a süteményillatban és együtt lenni csendben, és az már egyedi, mély és a mienk. De miért nem ilyen minden esténk? Végülis szerencsések vagyunk, a mi falunkban ilyen, csendes, bezárkózós, süteményillatos, nem ettől karácsony a karácsony.

Ezen a karácsonyon nálunk nem lesznek sokat fogyasztó színes villanykörték, nem emésztjük fel csomagolópapírok folyóméterét,  nem fogunk olyan szokásokat utánozni, amelyek errefelé nem is voltak soha szokásban. Nem lesz ajtónkon koszorú, fenyőfát sem veszünk, csak kölcsönzünk, és vigyázunk rá, hogy ha hazatér, vissza lehessen ültetni a földbe. Gyertyát gyújtunk, feltöltjük a madáretetőket, Bandi dupla vacsorát kap, és mi majd elgondolkodunk azon, milyen szerencsések vagyunk, hogy van kalács az asztalon. 

Megpróbálunk minél csendesebbek lenni, mert oda jutottunk, hogy a csend egyike a legnagyobb ajándékoknak. Megpróbálunk nagyon figyelni befelé. 

 Érdekes, mostanában sokszor eszembe jut, hogy a szegénységet szeretném a gyerekeimnek ajándékozni. Hogy tudjanak egész életükben minimális szükségletekkel maximális örömben élni. Hogy értsék meg, a szegénység választás, a lehetőségek felismerése és nem korlátok között való élés. A szegénység realitás, nem büntetés. A szegénység gondos ökonómia, odafigyelés, tapintat, előrelátás. Képesség arra, hogy ne legyen kiszolgáltatott az ember. 

Milyen furcsa, hányszor hallottam, hogy boldogok a (lelki) szegények. És soha nem értettem. 

És íme Miki, aki hazamenekült a játszásból, mert őt nem szerette senki:(((

Íme, blogunk hősei, amint a májust idéző verőfényes novemberi hétvégén szokásos bolygóközi összecsapásaikat gyakorolják szkeleton szkájjal, gyémántvortexel és sok sok más, számomra ismeretlen harcossal, fegyverrel, és más marcona kellékkel. Imre, Matyi és Miki ultra egyedi kézifaragású kertibútorunkba és agyonápolt angolgyepünkbe süppedve.

Miki nem az a vegyülős tipus. Egyszerűen nem szeret nagyobb gyerektársaságban lenni, nem köt barátságokat, a külvilághoz vezető út csak Imrén keresztül ismert a számára.

Fantáziajátékai, szerepjátékai vannak, de ezeket legszívesebben egyedül játsza, legfennebb egy-két befogadóképesebb, toleránsabb lányosztálytársával, semmiképpen sem a fiúkkal, akik brrr, hát messze agresszívebbek Miki tolerancia küszöbénél. Nem szeret autózni, nem szeret focizni. Szeret bújócskázni, építőkockázni (de ne legyen belőle kalóz-összecsapás, erődépítés vagy ilyesmi), szeret a kis mágneseivel és gólyókkal játszani. Tornaórán külön el kellett neki magyarázni, hogy a mozgás ilyenkor nem szabadon választható opció, mozogni kell, ha tetszik ha nem. A mozgás nem felel meg az arisztokratikus igényeinek, ámbátor vékony testalkatán ez a fizikai erőlködéstől való tartózkodás nem látszik meg.

Szombaton összegyűltek a fiúk a negyedből, úm. ImreMiki, szembeszomszéd Matyi és Danék majdnem ellenség fia, Sebi (Sebastian). Matyi egészen jól tud románul. Imre tud és szeret focizni. Egyedül Miki volt az, akinek semmilyen kommunikációs csatornája nem volt: se románul nem tud, se focizni. Öt percen belül hazarohant, hogy őt csúfolják. Rábaszéltem, hogy talán mégsem. Visszament, de alig telt el megint pár perc, és sírva jött, hogy Sebi azt mondta rá, hogy Nicu.

Mit ne mondjak Miki románul Nicu, ez tény, no de mi se mondjuk Sebire azt hogy Sebestyén, holott magyarul így lehetne nevezni. Azelé a dilemma elé kerültem, hogy lehet Mikit toleránsan önvédelemre és közösségi nyitásra bírni. De a problémát nem oldottam meg. Úgyhogy inkább bemenekítettem a srácot egy közös meseolvasásra, de aggódom ezért a nem feloldós magataráts miatt. Sokszor nehezebb egy szelíd gyerekkel.

Pénteken sok minden történt. Matyinak szülinapja volt, Imre és Miki ott harcolta le a szomszédék házát. Mi pedig Gáborral és sokat fogjuk még emlegetni szomszéd Olganénivel elmentünk Nádas Péter író-olvasó találkozóra.

A színházművészeti főiskolán volt a randi, nem kis feltűnést keltettünk az enyhén punk Gáborral, aki a Frédéric mon mouton ünnepi pulóverében lépett fel. Természetesen csak a második sorban találtunk helyet és a környezetünk visszafojtva figyelte végig, hogy mikor csinál valami nagyon neveletlen dolgot a kiscsákó.

De nem csinált semmi neveletlenséget. Elkerekedett szemmel hallgatta Nádast, aki a halálközeli élményéről mesélt, arról, hogy milyen amikor az ember meghalás közben újraéli a születést, a valamifelé való igyekvést, amikor a gondolatai inkább érzetek, mint fogalmak, és egyszerre beláthatóak. Egészen alámerült ebben a prefogalmi, egészen érzéki létben Nádas, úgyhogy Gábor és közte egyetlen nagy különbség maradt csupán: nem Frédéric mon mouton-os pulcsiban, hanem fekete ingben-zakóban lépett fel. Gábor annyira beleélte magát az előadásba, hogy félúton elkezdett  heőzni, de  Luca Zodárjával ellentétben Nádas Péter nem heőzött vissza. Viszont leszólt a színpadról, hogy "jé egy gyerek", és valószínűleg ez lesz az a történelmi esemény, amikor N.P. észrevett egy gyereket.

Az amúgy nagyon tartalmas Láng Zsolt - Nádas Péter est végén  a körülöttünk lévők nem csupán tapsban törtek ki, de fel is kiáltottak, hogy "kibírta" (mármint Gábor), és ebből rögtön levontam a következtetést, hogy milyen messze vagyunk még azoktól a közepesen fejlett civilizációktól, amelyekben a gyerekkel együtt való létezés természetes és elfogadott. Errefelé még illik a gyereket jól eldugni, és addig elő se venni, amíg be nem jut valamely nevesebb  egyetemre, mikor is teljesen jól tudja álcázni, hogy valaha gyerek is volt.  Na de mi lázadni fogunk, és Gábort bevezetjük a nagyon kis helyi highsocietybe. 

(nagyon halkan jegyzem meg, hogy a csend érdekében Gábor kétszer is szopott a Nádas előadás alatt, nem tudom ez mennyire fér bele az újragondolt testképbe és kultúra etikettjébe. de hát ez most már maradjon nyitott dilemma.)

Imre ma esti kutyasétáltatás alatt felvetette, hogy keresnünk kell Bandinak egy kutyacsajt, mert nem szeretné, ha Bandi úgy járna, mint az Árpád-házi királyok, azaz kihalna.

Pénteken dícsérethalmokkal váltak az iskolában. Imre a legtöbbet olvasó kisfickók közé verekedte fel magát az osztályban. Miki pedig kitűnő felmérőket írt nyelvtanból, matekből. A román felmérő is khm. elcsúszott mindkettejüknél, legalábbis nem lett belőle bukta. 

Ennek örömére egész hétvégén nem tanultunk semmit, csak henyebenyéztünk a hosszú hétvége tiszteletére. Jobban be kéne osztani az időt, és ilyenkor is kicsit gyakorolni, de kellenek ezek a semmittevős napok. Amikor az ember, és gyermekei egyszerűen nem csinálnak semmit.

Imre utolsó este, vagyis tegnap lebukott, hogy mégsem volt annyira jaj de nagyon eminens diák, egy kis beírás még becsúszott angolból (magasan képzett tanult kollégám "okostojásnak" minősítette a fiam, akinek le kellett írnia párszor, hogy "nem leszek okostojás" - hát nem tudom, hogy milyen konkrét következtetéseket vont le ebből az ebatta, én úgy fordítottam le neki a tanári intelmet, hogy ne járjon a szád feleslegesen fiam, és tanulj tinó ökör lesz belőled ). Ráadásul volt egy kis összetűzésünk egy bermáncső miatt (fogalmam sincs hogy írják ezt az eszközt, de biztos mindenki ismeri, ezzel szoktak a gyerekek papirgalacsint lőni egymás szemébe). Én próbáltam Imrének elmagyarázni, hogy mi pacifisták vagyunk, és fegyvernek, vagy fegyvernek minősülő tárgynak a házban helye nincs. Ő próbálta elmagyarázni nekem, hogy én demagóg vagyok (asszem így gondolta, ha nem is így fejezte ki magát). Fél úton találkozott az igazság, valahol ott, hogy emberre nem lövünk, és állatra sem, viszont a cső nem kerül kilakoltatásra. Az összetűzésnek volt egy komolyabb fejezete is, de erről megígértem, hogy nem beszélek senkinek. mert végülis mi vagyunk a legjobb barátai egymásnak, és megbízunk egymásban -foglalta össze Imre.

Összeköt minket a betyárbecsület. Imre a betyárt, én a becsületet hangsúlyoznám:)

Napokon belül itt lesz Imre és Miki szülinapja (plussz Miki névnapja), amit természetesen, a hagyományokhoz híven, hetedföldre szóló dínom dánommal ünnepelünk meg. Lesz torta (közösen sütjük), szörpfolyam, kifordítjuk a házat, lufihegyek, feltekerjük a szőnyeget. Szóval egy szolid kis bulikára gondolunk ilyenkor.

Igenám, csakhogy én nem szeretem azokat a drámai jeleneteket, amikor a meghívók kiosztása az osztályban a "neked adok meghívót - neked nem adok meghívót" elv alapján történik. Tudom, hogy mennyire rosszul esik a meg nem hívott gyerekeknek az ilyesmi. Tavaly nemes egyszerűséggel meghívtuk a Miki és az Imre osztályát is, és ha már eljöttek a gyerekek, akkor jöttek a szülők is, mert szerencsére bulis társaság. És igen, jól éreztük magunkat, tényleg, volt röhincsélés, dumálás. A gyerekek úgy rohangáltak a felső és az alsó szint között, mintha egy csapat csimpánz randalírozott volna. Egy adott pillanatban átjött a szembeszomszéd és megkérdezte, hogy tudjuk-e, hogy  a kölykök az emeleti tetőtéri ablakon hintáznak? 

A hátránya ennek a konstellációnak az volt, hogy 114 négyzetméterre zsúfolódott össze az ünneplő tömeg, ennyi erővel egy tömött villamoson is lehetne partihangulatot csinálni. Ráadásul túl sok ajándékot hoztak, el tudom képzelni, hogy a szülőknek nem volt könnyű Mikulás és Karácsony közé még ezt a szülinapozást is beiktatni. Szó szerint égett a pofám a sok felgyűlt ajándék miatt.

Szóval a következő dilemmáim vannak:

- hogy lehet nem diszkriminatív módon karcsúsítani a meghívottak listáját?

- hogy lehet elérni, hogy a szülők ne költekezzenek, mert nem azért szervezzük a bulit, hogy ajándékokat hozzanak, hanem hogy a gyerekek egy emlékezetes estét töltsenek együtt.

Kiegészítő dilemma:

- mit csináljak Gáborral, miközben a házat szétszedi a siserahad? Elképzelem, ahogy megjönnek a lányok és visítva veszik kézről kézre a legpofásabb játékbabát, akit valaha is láttak.

Szívesen veszek minden  épkézláb szervezési ötletet, torta és süti receptet. Imrének ez a tizedik szülinapja, már csak ezért is fontos, hogy emlékezetes legyen. Vannak szülők, akik kibérelnek ilyenkor egy külön helyiséget, van is a városban erre szakosodott partiszervíz de én ezt nem komálom. Egyrészt rongyrázós hangulata van, másrészt nem lehet meghitten vendéget fogadni ezeken a helyeken. 

Ezra és Zeev ikrekként születtek november elején, másfél hónappal a terhesség természetes vége előtt.  Várható volt korai érkezésük, erről sokat beszélgettünk az édesanyjukkal, aki felkészült mindarra amire ilyenkor felkészülni lehet. 

Ezra két héttel a születése után váratlanul, tragikus gyorsasággal elment. Rosszullétéről, majd távozásáról kaptam egy sms-t, akkor, amikor az történt. Ez a lezárhatatlan pillanat így lett az enyém is. 

Ezra temetésén én nem lehettem jelen. De aznap én is vettem egy szál rózsát és meggyújtottam a gyertyákat egy kettős gyertyatartóban. 

Azt szeretném elmondani az édesanyjuknak, hogy osztozom mindabban, amit átél. Az örömben, amit Zeev ad, és a fájdalomban, amit Ezra távozása jelent. De tudom, hogy ennek a mondatnak nincs sok értelme. Cserébe viszont Editnek, és mindenkinek, akit már - hasonló veszteségek révén - pontosan tudja, mit jelent az élet, elmesélek valamit.

Mindegyik fiamnak a nevével egyben legfontosabb örökségüket is adtam. Imre neve nagyapám, Miklós apám örökségét hordozza. Gábor neve azonban nem egy élet alatt felhalmozott értéket hordoz, hanem egy le nem élt élet hiátusát. Gábor koraszülött öcsém volt, akit én nem ismerhettem, s akinek emlékét mégis egész életemben viszem magammal kilenc éves korom óta. Mondhatnánk, hogy a hajdani Gábornak nem volt élete, hiszen néhány napig élt. De minden, ami a mai sorsomat meghatározza, valahogy hozzá, az ilyen törékenyen elmúló élet tapasztalatához köthető. Az, hogy mit jelent felelősséget vállalni valakiért. Az, hogy mit jelent ragaszkodni. Az, hogy mit jelent emlékezni. Az, hogy mit jelent élni. És az is, hogy mit jelent meghalni.

Most arra gondolok, hogy Zeev egészen más ember lesz, mint az, aki egyedül születik. Mert neki mindig ott lesz valahol, tudatának talán rejtett zugaiban, az ikertestvére. Ahogyan én is viszem magammal a kistestvéremet . Az is lehet, hogy Ezra emléke valamilyen formában egyszer majd megelevenedik. Gábor öcsém és Gábor fiam: ők az eleven emlékezés erejének bizonyítékai. 

Nyilván nem lehet ilyen tragédiák kapcsán értelmet keresni, és magyarázatot találni. De abban egészen biztos vagyok, hogy minden percnyi életnek van értelme, hozadéka, a kéthetes élet is élet, egy egész élet. Ami valahogy, valamilyen módon egyszer kiteljesedik. Olyan tartalmat ad emlékek, érzetek révén, amelyek másként nem elérhetők, megtapasztalhatók. Vannak, akiknek nyolcvan év kell a Földön, hogy maradandó nyomot hagyjanak maguk után. És vannak, akiknek elég egyetlen óra, vagy néhány hét ahhoz, hogy megváltoztassák maguk körül a világot. 

Csenusöreászá. Fura szó, mi? Azt jelenti románul, hogy Hamupipőke (bizti nem magyaroknak ez a szó is  non plus ultra nyelvtörő, kiváncsi vagyok, hogy mondja ki egy francia vagy egy német). Az alsótagozatos románnyelv-oktatásnak sikerült elérnie, hogy Imre hosszú évtizedekre előre egy undok, elviselhetetlen, de főleg kiejthetetlen nőként emlékezzen erre az amúgy hányatott sorsú mesehősre.

Az egész, mindeddig kudarcos történet ott kezdődött két évvel ezelőtt, azaz elsőben, hogy napi 15-2O szó elsajátítását várták el román nyelvtanulás címén azoktól a gyerekektől, akik addig egy büdös hangot nem beszéltek ezen a nyelven. Semmi, hogy "Szia, hogy vagy? Engem Imrének hívnak". Nem, bele a közepébe, egy év alatt több száz szavas szókincset, fogalmazó készséget kellett elsajátítani. Semmi gyakorlati tudás, hogy "kérek egy kenyeret", "nem, nem vagyok éhes". Fejembe nem fér, hogy amíg az angol nyelv tanításának mondjuk meg vannak a jól bevált módszerei, és sikerei ebben az országban is, románul mért nem sikerül ezt megismételni, átvenni a módszereket?

A román órák elsőtől gyomorgörcsöt és kudarcot jelentenek a gyerekek többségének. Pedig mi előre látók voltunk: nem kértünk semmilyen más nyelvórát, nem angol, vagy német mellett kellett románul tanulni. Fő és elsődleges feladatnak tekintettük, mesekönyveket vásároltunk, román barátokat kerestünk. De minden erőfeszítésünket, hogy a gyereket érdekelje ez a nyelv az iskolai nyelvoktatás percek alatt lerombolta újra és újra.

Második még borzalmasabb volt, mint az első, mert eleve feltételezte a tanterv, hogy a gyerek egy év alatt megtanult anyanyelvi szinten románul, és eljött az ideje a tájszavak, az archaizmusok elsajátításának is. Jelzem, a gyerek ez alatt az idő alatt még mindig nem tudott kenyeret vásárolni románul, viszont hosszú reménytelen novemberi délutánonként magoltuk a moldvai nyelvjárás gyöngyszemeit. Mássalhangzó torlódásokkal, magánhangzócsúsztatásokkal, úgy ahogy az illik.

Harmadik osztályban pedig már a szinonímáké, a retorikai alakzatoké a terep. Imrének tegnap román felmérője volt, a feladat az volt, hogy mesélje el a tartalmát a Hamupipőke bábelőadásról szóló leckének. Érthető, nem? Tehát van egy idősík, a bábszínházba látogató gyerekek idősíkja, aztán ott van a múltban szenvedő Hamupipőke idősíkja, és még ott van az eljövő idők síkja is, mert mondanom se kell, hogy az előadás alatt átélt katarzis megváltoztatja a gyerekek életét és vágyait. Múlt, jelen, jövő igediők használata, kis betoldás a Grimm testvérek meséiről, és mindenek fölött a tény, hogy a gyerek még mindig nem jól kezeli a mássalhangzó és magánhangzó torlódásokat, képtelen kimondani Hamupipőkét románul, azaz képtelen megnevezni Csenusöreászát. Helyből bukta.

Aljas módon előre megírtuk itthon a tartalmát a leckének, és megpróbáltuk bebiflázni. Bandi sétáltatás közben is azt gyakoroltuk, hogy "Cse-nu-sö-re-á-szá, Cse-nu-sö-re-á-szá". (Kis lakótelepünk legnagyobb örömére) Este még úgy tűnt, hogy Imre bemagolta a kicsontozott tartalmat, és nem lesz másnap nagyon nagy bukta. Másnap aztán a felmérőn egyetlen mondat jutott eszébe "Mimi és Mara elmentek bábszínházba". Ez mondjuk a feladat ezred részét képezi, de én mégis büszke vagyok a medvémre. Végülis ennek a mondatnak az összerakása abszolút megfelel reális nyelvtudásának, és annak a színtnek ami elvárható tőle.

Vannak, akik már 8 előtt 2O perccel unott képpel hegyezik a ceruzájukat az osztályban.

Vannak, akik pont 8 előtt 5 perccel elegáns magabiztossággal fordulnak be az osztályterembe.

És vagyunk mi, akik a 8 előtt 5 perc és 8.OO közötti végtelenített időintervallumban mindent csinálunk: füzetet keresünk, cipőt húzunk, holasapkázunk, röhincsélünk az útkereszteződés óriástévéjén, száguldozunk a mindenhájjal megkent taxisok között, hogy aztán, mint Superman bevágódjunk a portásbácsi mellett, becsússzunk az osztályajtó alatt, és úgy tegyünk, mintha nem isteni csoda lenne, hogy megint bezuhantunk az utolsó utáni utáni utáni pillanatban.

Én mindent bevetettem eddig, hogy ez ne így legyen. Hatkor kelek, uzsonnákat már előző délután becsomagolom, zoknikat előkészítem, cipőket kipucolom. De nem és nem. 8 óra előtt 5 perccel mindig kitört a pánik.

Mindaddig, amíg meg nem találtam a tuti receptet. Szomszédunkban ugyanis egy igazi közlekedési rendőr lakik - Dan. Van tányérsapkája, egyenruhája, nagymellű tupírozott felesége. Két gyereke is van, de őket csak hétvégenként hozza haza a nagyszülőktől, ridegtartásból. Minden vasárnap megmutatja, hogy milyen a házuk, ahol a rend kedvéért nem laknak,  az angolgyep, amire nem szabad lépniük, és milyen a kertiasztal, amit nem koptathatnak folyton ott üldögéléssel. 

Szinte azonnal háborús övezetté változott az egymásba érő telkünk. Mi kb. a Suttyó család vagyunk a telepen, akiknek nincs angolgyepe, van viszont mindent kiásó kutyája, indián törzsi háborúkat megfelelő hanghatásokkal modellező gyerekhada, szárítókötele sok sok ruhával. Szóval mindene, ami nem illik ebbe a jól polírozott steril világba.

Azonnal kiérdemeltük a közlekedési rendőr ellenszenvét, jó egy éve vívja a két család csendes, szimbolikus harcát. Szomszéd fűje mindig zöldebb, ez most már tuti.

Nos, megfigyeltem, hogy Danék kínosan ügyelnek arra, hogy előttünk induljanak el. Legalább 8 óra előtt 7 perccel.  Mi még javában keressük a sapkát, amikor ők lazán, a kerítésen átszólva megkérdezik, hogy "még nem indulunk?". Na, hát ez hadüzenet, nyilvánvaló. Úgyhogy a provokációra való hivatkozással sikeresen előre hoztam az indulást 8 óra előtt 1O percre. Az első sikeres induláskor meg is kérdeztem, nyugodt hangon persze, hogy hogyhogy még nem indulnak? Olaj volt a tűzre, mert hamarosan már háromnegyedkor pakolt be Dan család a kocsiba és demonstratíve hátranézve tűztek el. 

A licit már ott tart, hogy 7.3O-kor trappolunk kifelé, és a szemünk sarkából sajsoljuk, hogy hol tartanak. Sőt, Imrét ma reggel már úgy költöttem, hogy szerintem Danék már fel is öltöztek, úgyhogy spurizzon, ha győzni akar. És láss csodát! Mormota Imre ugrott és rohant, mert mégsem győzhet a galád szomszéd.

Nem tudom, meddig megy a harc. Lehet, hogy a tavasszal már este 7-kor beülünk az autóba, hogy Danéknak esélye se legyen reggel  megelőzni bennünket. Egyelőre eufória van, és minden reggel üvöltjük a város felé robogva, hogy "győztünk, győztünk". 

Tancinénik persze nem értik, hogy mi történt, hova lett a becsengetés alatti bevágtatás. Csak én ismerem a macerás szomszédság áldásos hatását.

Ezzel a rémületes bejelentéssel kezdte napi beszámolóját Miki. Gellért ugyanis a csendfelelős az osztályban. Bíbor is csendfelelős, meséli Miki, de ő nem vakult meg. Mert ő látja a mások gondolatait. De Gellért nem látja, csak a sajátját. És úgy csendfelelős, hogy a többi gyerekkel folyton kiabál. 

- Ha látná mások gondolatait, akkor nem lenne vak? -kérdezek vissza.

- Nem, ha látná mások gondolatait, akkor belátó lenne, de így megvakult. Köti az ebet Miki.

- Nem inkább elvakult? - kérdezek vissza.

- De, én is azt mondtam - zárja le Miki kicsit magába roskadva. Ő a cipőfelelős az osztályban, nincs hatalmi helyzetben. Nem kell rendre utasítson senkit, csak el kell tennie az elől maradt cipőket. És ki nem állhatja, ha nem látnak bele kis rendes, cipőrakosgató gondolataiba.

Ma Nóri fogadott az iskolakapuban. Ő az egyike a korán érő, saját fontosságának nagyon tudatában lévő kislányoknak az osztályból.

-Valamit mondanom kell neked - és mondta - Imre mostanában sajnos száz fokon forr. Folyton zavarja a többieket, és állandóan beszél. 

Imre amint megneszelte, hogy  Nórával szóbaálltam, rögtön szemébe húzta a sapkáját, védekező pozícióból indított:

- Tudom, hogy megigértem, hogy jó leszek, de csak két napig bírtam - a mondat végén már nem bírta magába folytani a röhincsélést, barátságosan hátbaveregette Nórát, két lábon járó lelkiismeretét és elszelelt az autó felé. Haza felé is nagyon hangos volt, nyerített, zakatolt, alig tudtam az útra figyelni.

- Azt hittem, te egy lovag vagy - mondtam neki - aki előzékeny és kedves másokkal. Főleg a lányokkal. Az üzenőd tele van dorgálással, a legutolsó az, hogy feleseltél a tanító nénivel.

Bárhogy mostam a fejét, sehogy se akarta megérteni, mit is magyarázok. 

- Hahaha, legyek lovag? És mondjam azt a lányoknak, hogy hölgyem? Hahaha - láthatólag büszke volt a feddésekre. Végülis olvasásból az élbolyban van, a matek is jól megy, na igen a román, meg a nyelvtan, hát azt ne firtassuk, végülis senki se tökéletes. 

- Nem veszed észre, hogy másokat zavarsz? Ki fognak közösíteni, és beleunnak abba, amit te viccesnek tartasz.

- Van, aki élvezi - nevetett vissza diadalmasan, és láttam, hogy örömmel gondol azokra, akik lelkes közönségként követték legújabbkori szemtelenségét.

- Szóval azért csinálod, hogy másoknak tetszedj? 

- Igen - mondta az én kiskamasz bumfordi medvém, és annyira megsajnáltam, és éreztem, hogy nagyon akar tetszeni, és nagyon jó, hogy végre a fiúk felnéznek rá.

- Legyél inkább jópofa lovag, és akkor a lányok is, meg a fiúk is szeretni fognak. És a tanító nénit sem bántod meg. 

- A lovagok törvénykönyve az illem? Kérdezett vissza kételkedve - Mert akkor azt nehéz lesz megtanulni. És felbaktatott a szobájába, és még nem tudjuk, hogy holnap lesz-e új beírás. Most a viaskodás fázisa van.