Csetten és az...

Az alábbi illusztrációnk életünk főhőseit, Nyuszimamát és Bandit ábrázolják.

Jellemzők: Nyuszimama készíti a világ legfinomabb málnazseléjét, legsárgább baraclekvárját, legepresebb eperlekvárját. Ő táplálja kiapadhatatlan szörparzenálunkat. És ahányszor valami jobban sikerült teljesítményem van a konyhában, ebatták rögtön közlik, hogy "ezt Nyuszimamától örökölted". Ja, és természetesen Nyuszimamától kaptuk életünk animátorát, és minden esti sétánk ürügyét, testi lelki jóbarátunkat, a hiperintelligens, jólelkű, utánozhatatlan és lekörözhetetlen barátunkat: Bandit.

Sztárfotó:

Mit tesz egy jó könyv? Imre szemlélteti. Felhívnám a figyelmet a szemüveg szomorú sorsára, és a féllábú maci merengésére.

A mai Bandi-sétáltatás alatt született Imre hipotézise: fejünk felett a csillagos ég egy óriás száz szeme. És ahogy mi bámultuk ma a valószínűtlenül csillagos eget az égaljára csúszott göncölszekérrel, úgy bámult vissza ránk az óriás.

Egy hamis lelkű Bonca azzal vált méltatlanná nevéhez, hogy oroszlánokat idomított. A szavanna nagy, bozontos és szabad hősei ostorpattintására kis dobozokon ugráltak, kuporogtak, házimacskáskodtak.

A Bonca-mese olvasása után azon filozofálgattunk, tulajdonképpen mi is a baja az oroszlánoknak a Boncákkal. Összegezve a mai nap surlódásoktol sem mentes történetét, megállapítottam, hogy tulajdonképpen én is egy nagy, bozontos és szabad oroszlán vagyok, aki egész nap azért ugrál, hogy a Bonca-gyerekeinek kénye kedvére tegyen, összeszedje szerteszét hagyott gatyáikat, cipőiket.

- Inkább mi vagyunk az oroszlánok és te vagy a Bonca - érvelt azonnal Imre és Miki.

Meglepett a fordulat, fogalmam sem volt, miért látták pont fordítva a szereposztást mint én.

- Te arra kényszerítessz minket, hogy folyton cipőket és gatyákat pakoljunk el, holott nekünk nagy, bozontos és szabad oroszlánoknak eszünk ágában sem lenne folyton cipősszekrényben guberálni.

Nagyon nagyon lassan kapcsoltam:

A nagy bozontos és szabad oroszlánok sem szoktak a felségterületükre tojglizni. Hát hogy nézne ki egy igazi oroszlán-birtok nagy oroszlán-gané kupacokkal? Úgyhogy ma Ti voltatok a Boncák, és mégis én voltam a nagy, bozontos és szabad oroszlán. Aki bizony rendet tart az oroszlán felségterületen. Irgumburgum.

Gáborral vasárnap fentjártunk a szülészeten. A koraszülötteket két éves korukig két havonta követi neonatológus, így mi már a második ilyen ellenőrzésen voltunk.

Nagyon rossz volt visszamenni, végig a felkunkorodó padlóborításon, a sötét, megtöppedt csempével borított folyósokon, a lifttel, ami sose jön, a betegekkel, akik mindigis vannak. Négy hónapja már, hogy elmenekültünk innen, mégis olyan, mintha örökre ott maradtunk volna köntösben, korházi papucsban, papírzsebkendőt morzsolgatva.

Én hülye, mondtam is Gábornak, hogy "na Gábor, itt vagyunk a korházba, hát  emlékszel?"És nem gondoltam végig, most se fogom, mire is emlékezzen. Viszont amint felértünk a 9. emeletre elkezdett sírni ő, aki sose sír. Hangosan, mélyről, ujjbegynyi könnyekkel. Emlékezett. Nem akart szopni, nem akart bújni, sírt. Jött S.M. de ő sem tudta sem megvígasztalni, sem megvizsgálni, annyira sírt.

Úgyhogy összepakoltunk, és újra eljöttünk a korházból. Hátha, egyszer tényleg, lelkileg is sikrül kilépni azon a bizonyos ajtón. És újra megállapíthattam, hogy a gyerekek első perctől, azonnal és mindent tudnak.

A Hold az elmúlásra emlékeztet. Imre megint metafizikus hangulatban van - állapítottam meg az este. Tudod a Holdra nézünk és a holtakat látjuk, mondta füles sapkája alatt. 

Nem metafizika, csak enyhécske diszlexia. Vigyorogtam magamban.

(Miki megint a lakonikus oldalt képviselte, és megállapította, hogy a beszélgetés apropóját szolgáló Holdból kiharaptak. Valakik, valamiért. )

A kutyáknak csak belső gondolkozása van, az emberekenek van külső és belső is. - mondta Imre. Az emberek gondolkoznak azon, hogy van-e menny, és pokol. A kutyák meg azon gondolkodnak, hogy tele van-e a hasuk, és nem fázik-e a bundájuk.

Bár a kutyák is szoktak azon gondolkodni, hogy kedves-e a gazdájuk. Szóval van egy kis külső gondolkodásuk. Zárta le kutyasétáltatás közben Imre a gondolatmenetét. Bandi pedig bensőségesen kocogott a gazdái mellett.

Érzelmileg alulművelt anya vagyok.

Erre múlt hétfőn jöttem rá, amikor elvittem az összes ebattámat a családi orvos rendelőjébe. Tulképp csak Gábornak kellett valami küldőpapirokat kérjünk, de útközben eszembe jutott, hogy ha már arra járunk kapja meg Imre és Miklós az influenza elleni oltást. Asszisztens néni kérdezte, hogy szóltam-e nekik, de én mondtam, hogy nem, és  még szerencse, mire észbe kapnak, már meg is lesz a szúrás.

És akkor Imrének és Mikinek az arcára ráült a pánik, megrendültek, zavarba jöttek, elpirultak, elsápadtak. Én meg nem vettem komolyan. Na, na nem lesz itt semmi baj, noszogattam őket a műhiggadt és áltürelmes hangomon, miközben egyáltalán nem vettem komolyan a pánikot. Egy kis hiszti, valami ilyesmi volt bennem. Imre remegő szájjal bebizonyította nekem, hogy olyan, amilyennek én  látni akarom. Nem mondtam ki, hogy  egy igazi fiú ilyenkor nem sír, de kábé ilyen baromságra gondoltam. Miki azonban képtelen volt uralkodni magán. Előbb csak a szája remegett, aztán a lábai, végül sarkonfordult és mint Dugovics Titusz kivetette magát az ajtón, elszelelt. Én futottam utána, ölemben a lobogó hajú Gábor. Valami sztahanovista szöveget kiabáltam, hogy nem törődik az egészségével,felelőtlen, és a családjával se törődik, mert ha ő influenzás lesz, akkor más is. Teljesen begőzöltem. A harmadik utcában fogtam meg, és csak akkor kaptam észbe, hogy mennyire nem vagyok magamnál, amikor az asszisztens néni utolért Imrével, akit szegényt ott felejtettünk a rendelőbe.

Na ennyit arról, milyen, amikor megindulok a három gyerekkkel. Nyuszi mama szerint én valami zulu kaffer törzsi maradvány vagyok, aki körül így szotyognak a gyerekek, és így vonul, ilyen hangosan és látványosan az utcán. 

Tegnap aztán Gáborral kellett oltásra menni, a rendes negyedik havi szúrásra. Most már körültekintően rákérdeztem Miklósnál, hogy ugyan nem akarja-e mégis az influenza oltást? Egy hétig lelkiztünk ezen, bocsánatot kértem tőle a heveskedésért és elmagyaráztam, hogy miért jó az oltás (amit persze én magam sem tudok pontosan, lehet hogy nem is annyira jó, na de hát hadd érezze a hülyeanyja hogy mindent megtesz a gyerekért). Miklós, aki jóval okosabb és empatikusabb nálam, bevállalta az oltást jött velünk.

A rendelőben ott volt Sz. doktor néni, aki egyébkén nagyon beteg és súlyos beavatkozásokon van túl. Nagyon szeretjük, mert tőle tanultuk, hogy csak a jókedvű, mosolygós embereknek sikerül igazán. Sz. doktor néni most is mosolygott, és ez a mosoly annál is többet jelentett, mert amúgy fáradtnak és törődöttnek tűnt. Gábor lelkizés nélkül gyorsan megkapta a magáét, Miki azonban pont úgy rettegett, minden elhatározás ellenére, az oltástól, mint egy héttel korábban. 

És akkor Sz. doktor néni magához ölelte Miklóst. És amikor Miki azt mondta, hogy félek, akkor Sz. mondta, hogy én is. És azonnal elhittük neki. És ketten összebújva féltek, amíg Mikit megszúrták, és még utána is.

Magyon hosszan és jól tudtak együtt félni, és én most tanultam meg, hogy kell ezt így együtt csinálni. És hogy nincs mese, amitől félni kell, attól félni kell, jó alaposan és hosszan, addig addig amíg a félelem elmúlik és valami más veszi át a helyét.

Egy kerek órát voltam távol szombat este, Gábor apájával ejtőzött itthon. Ezt a rövid időt használta ki fondorlatosan arra, hogy új hangot tanuljon: gurgulázva raccsol. Mióta felfedezte, azóta folyamatosan gyakorolja. Frankofil, akárki megmondja.

Gábor 2 kg volt, amikor született, és 1.8 kg volt az intenzív osztályon, mikor visszaesett a súlya. Négy hónap alatt több, mint 5 kg. hízott, most elrúgta a 7 kilót. Mondhatnám, hogy kitelt, meghurkásodott, megnyúlt, pofát rakott. És ugyan így, számokba szedve, elmesélhetném Imre és Miklós történetét. A kis bumfordi  medve-Imréből egyre nyulánkabb, hosszú ujjú, széles vállú fiatal fiúvá kezd lenni. Miki még lobogtatja a füleit ugyan, de a tekintetében  már sokszor ott van valami különös fény, valami  nagy Miklósos pillantás. Gábor lábát, amikor még fele akkora volt, mint a legkisebbik ujjam sokan a kezükbe vették: ebből lesz a 43-as férfitalp. Hova lesznek ezek a lények, akiknek most látszanak? Gábor babaarca? Miklós és Imre gyerek-pofija? Átalakul az izomzatuk, megváltozik az arcélük, a mimikájuk. Az én gyerekeim lesznek, felnőtt férfiak. Lesznek férfi barátaik, akikkel kezet ráznak. És nem fog eszébe jutni senkinek, milyen volt, amikor először levágtam a körmük. Jönnek nők, akik szeretni fogják őket, és símogatni. És nem tudja senki, milyen volt, amikor először a hasamra tették őket. Öreg emberek is lesznek, nagyon szeretném, ha nagyon öreg emberekké is lennének majd. És senkinek sem jut eszébe, hogy milyen volt rajtuk a magzatmáz. Mostanában így nézem az öregeket az utcán, "visszafelé". Látom kisimulni az arcukat, visszanőni a fogaikat, látom magamelőtt a romló test honnan indult.

Imre még nem kamaszodik, de a kamaszkor fel-fel villan. Egy-egy gesztus, hanglejtés. Már sejlik, milyenné felnőtté lesz, és még látszik milyen csecsemő volt. Különös életkor:)

Ma, miközben alig tudtuk átverekedni magunkat a suli előtt feltórlódott tömegen, Juli (akibe Imre nem hajlandó szerelmes lenni) húzott el mellettünk. Egy kackiás  bajúszú, kopac öreg úr várta piros robogón. Juli meg, mint egy James Bond lány, felpattant a piros robogóra és elzümmögött bele az izgalmas délutánba.

Imre és Miki lenyűgözve nézett Juli után, sóhajtva cuccoltak be a snassz, agyonmorzsázott és karcolt családi autóba. 

- Végülis mért tört ki a második világháború? - hidalta át a jelenetet Imre, és én csak néztem bele a délutáni csúcsba, a békésen hullámzó tömegbe, hogy mit is válaszolhatnék erre. Közben zörgött a kifliszacskó, még a látóhatáron robogott Juli, várt otthon a finom panírozott csirkemáj. Mit is mondhatnék? Mit engedjek bele ebbe az idillbe a világháborúból? És mit zárjak ki? Egyáltalán kizárhatok-e bármit is?

- Tudod, meséltem arról a végtelenül gonosz emberről, Hitlerről - mondom Imrének.

- Gonoszabb, mint Ceausescu?

- Gonoszabb - mondom, és nem tudom eldonteni, hogy van-e ennek információértéke az ebatták számára. És egyáltalán: történelmileg értékelhető-e?

Próbálok valami áttekinthető, egyszerű képletet felállítani: jó-rossz, háború-béke, Németország-Szovjetúnió. Végül nem lehet tovább maszatolni eljutunk a gyilkosságokig, kimondom, hogy több millió ember halt meg. Imre végighallgatja a történetet, és csak annyit mondd, hogy hát ez valóban nagy gonoszság volt.  Nem tudom eldönteni, hogy most mesének vagy valóságnak tartja azt a valóságot, amit én megpróbáltam elmesélni.

Lefekvéskor végre elkezdjük a Bab Bercit követő újabb könyvünket, a Barátom Boncát, a kisfiúról, aki képzelt világában a kismacskák oroszlánok, a lakótelep pedig szafari. Miki komolyan hallgatja, neki inkább szafari a lakótelep, mint lakótelep. Imre kuncog, ő érti a spealt, és átlát Bencén, aki Boncáról, képzelt barátról fantáziál. A legjobban persze a fikción és a valóságon túl a történetbeli kislány izgatja, akinek Bence hiába udvarol. 

Végül mindketten begömbölyödnek a takaró alá, és álommá válik a pirosrobogós Juli, az elmesélt háború, és a felolvasott mese. Mind ugyanolyan messze vannak a fickótól, akik saját életük megkérdőjelezhetetlen hősei. 

Miki már megint nem értette (miközben titokzatos okból kifolyólag nem akarta megenni a paradicsomlevest), hogy "miért is váltunk el".  Ez egy válság kérdés, amit mindig feltesz, ha azt akarja, hogy ne vele foglalkozzam.

Neked sosem volt még olyanod, hogy egy ideig barátkoztál valakivel, aztán már nem? - kérdeztem reményvesztve, hátha egyszer s mindenkorra lezárjuk a kérdést.

Barátkozásban még nem. Asszemm ez valami szerelemféle - mondta Miki.

A legjobb, ha megvárjuk, amíg a lányok lesznek belénk szerelmesek, és nem mi a lányokba - javasolta Imre. Én mindenkibe szerelmes tudnék lenni, kivéve a Juliba.

Miért nem tudnál szerelmes lenni a Juliba? - kérdeztem

Mert a Julit senki sem szereti.  - mondta Imre

A tavaly az ikreket nem szerette senki, azt mondtátok, hogy büdösek - mondtam én. - És te megvédted őket, és azóta barátkoznak velük. Látod, milyen hős voltál?

Igen, de Juli mindenkit bosszant - veti közbe Imre

Azért bosszant mindenkit, mert nem szeretitek - mondom én. Az ember is olyan, mint a süni, ha megtámadják szúr.

Én a Ceausescus  vicceket nem szeretem - szólal meg Miki. 

Milyen Ceausescus vicceket? - kérdezem

Hát például mondd azt, hogy körtefa, apád ül a fiókba. Hát én ezt nem szeretem, mert olyasmit mondanak, amihez egy embernek nincs köze. Pláne az apjának.

És így zárult ma a beszélgetés a válásról, barátságról, a Ceausescu korszakról és Juliról, akibe Imre nem lesz hajlandó szerelmes lenni, pedig mindenki másba igen.

Végére értünk Bab Berci kalandjainak, és ez a vég (no nem az, hogy Bedebunk Sária megmenekül) engem nagyon, de nagyon meglepett. Imre az utolsó fejezet reggelén azzal kelt fel, hogy nnna, ez az a nap, amikor kiderül, mi lesz Sáriával és mire képes Utolsó Szaurella. Miki erőltetett nyugalommal tömte magába a kedvenc tükörtojás-reggeliét, mintegy magának motyogta, hogy of course megmenekül Sária, a gonosz Szaurella viszont megkapja, ami neki jár.

Már eleve ez lenyűgözött, hogy Miki és Imre milyen pontosan megjegyzi és követi a számomra megjegyezhetetlen nevű szereplők sorsát. Nekem a nyelvem törött ki ahányszor ki kellett mondanom az enyhén embergyűlölő, morózus sarlatán gyógyszerész nevét, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh. Ők viszont nagyon élvezték felsorolni a varázslót Nuuszi Kuuszit, tudták hogy mi a stika Lapázi Lopezzel kapcsolatban és pontosan átláttak Rév Zolin vagy Pálinkós Gyurkán, és tudták, hogy mi rejlik az öreg Lembózó Lengubózó lelkében.  Két mese közti napon pedig azzal szórakoztak a skacok, hogy felosztották: kik a tünkányok és kik a boszordérek az osztálytársnők közül. (hahaha)

Én minden este szorongással vettem a kezembe Bab Berci kalandjait, mert  úgy éreztem olyan szomorúsággal van teli, ami nem való a jóéjtmesére váró  ebattáknak. A nagyorrú Bab Bercit az erdejében nem veszi körül más, mint a magány, pedig ő nem szereti még a füvek és fák némaságát se. A barátai egytől egyig úgy barátkoznak, hogy nem barátkoznak, azért költöznek az erdőbe, hogy ne találjon rájuk senki, és azért hálásak, ha még véletlenül sem nyitja rájuk az ajtót Bab Berci.  Ahány barát, annyiféle emberi bukás, szorongás: mellékes és titkos költők, szomorúságba beleöregedő, kenyérlopásra fanyalodó bohócok, alkoholista anyák által kiszolgáltatottan magára hagyott Fiúk. Fogalmam sincs, mit foghatott be mindebből a két ebatta. De éltem a gyanúperrel, hogy ahogyan a fura és nehéz nevek zenéjét megjegyezték, úgy volt fülük a történetek dallamára is. Minden esetre estéről estére kérték a meséket, amelyektől én legszívesebben megóvtam volna őket.

Gyerekkoromban én csak a Négyszögletű kerek erdő televíziós feldolgozását ismertem - és nem szerettem. Túlságosan nyomasztott, elszomorított. Nehéz volt szembenézni már akkor, hogy milyen nehéz sorsa van a kedves Dömdödömöknek, és azoknak, akik a Dömdödömöket szeretik (akik persze nem lehetnek eleve rossz emberek.)  Riasztottak a tévéképernyőn különösen ható színházi maszkok és jelmezek, a stilizáltság, és az érzet, amelyet megfogalmazni ugyan akkor nem tudtam, de pontosan éreztem: ez a mese, ez az erdő nagyobb történeteknek és sűrűbb erdőknek a példázata. Felnőtt mesék.

A Lázár Ervin -kötetek a filmes feldolgozásnál letisztultabbak. Réber László vonal rajzai ugyan szintén valamiféle hűvös képletét adja azoknak az érzéseknek, amelyekkel a szomorú Lázár Ervin szembesít, de azért mégis jól elhelyezett, meleg színű világokat nyitnak. És ezek a kötetek olyan kedves zsebbe és kézbe való tárgyak: negyed lapnyi, keskeny, jól forgatható könyvek. Ebattáék nagyon szeretik rakosgatni, nyitogatni, az apróbetűs szöveg olvasását ugyan még rám bízzák, de azért ezeknek a kiadványoknak jó barátaik.

Talán azért, mert ezek ilyen jól kitalált könyvek, vagy azért, mert a nehezen kimondható nevek mégis játékosak, vagy mert a hosszú mesék elég izgalmasak ahhoz, hogy a gyerek hallgatóság kiváncsi maradjon. Vagy azért, mert minden Bab Berci történet valami számukra fontosról szól. Ki tudja, miért, a meséket - amiktől én legszívesebben megóvnám az ebattákat - a fiúk nagyon szeretik. Jobban szeretik, mint amennyire én szerettem gyerekkoromban Lázár Ervin meséjét. Mint amennyire én fel bírtam dolgozni.

Ja, és Sária megmenekült, a gonosz Szaurellát pedig - a nagyorrú Bab Berci boldoggá tette.

Mondja a kedves ultrahangos doktornéni Gáborra, hogy "ca si măsa" (mintazannya) - mesélem büszkén Nyuszimamának. De hát az a gyerek nem hasonlít rád, mondja Nyuszimama. Hát akkor mondom, mintazapja. Nem, az apjára sem - makacsolja meg magát Nyúl. Hát akkor kire? Ady Endrére! - vágja ki a rezet a kései lirizálásban szenvedő nagyannya. Ja, adok én neki Ady Endrét.

Tegnap felhívott Nyuszimama, hogy elmondja: azt olvasta, hogy a kiságyban túl csendesen nézelődő babák jelentős része csecsemőkori depresszióban szenved. Ez szíven ütött, hiszen Gáborral kapcsolatban folyton az a problémám, hogy túl csendes. Sose követeli ki magának a figyelmet, nem panaszkodik, nem dolgozik azon, hogy középpontban legyen. A napokban aztán rájöttem, hogyha ölbe veszem, játszom vele, akkor viszont nagyon hálás, sokat nevet. Egyszerűen ilyen, nem szabad várnom, hogy ő kezdeményezzen, mert még a végén az lesz, hogy túl sokat van egyedül.

Elég nehéz szembenézni a gyerekek rosszkedvével, mert maguktól nagyon ritkán lesznek rosszkedvűek. És az ember előbb utóbb be kell ismerje, hogy szülőként okoz csalódást a gyerekeinek. Én is sokszor  vagyok türelmetlen, hirtelen haragú velük, vagy egyszerűen nem is velük, csak a környezetüket töltöm fel ingerültséggel. Amit persze ők azonnal megéreznek és átéreznek. Ha túl sok ilyen rosszkedvű-ideges időszak torlódik fel, akkor ez lerakódik bennük, mint az ólom. Vagy két ilyen periódust is átéltünk, ami után megjegyezték, hogy "anyu mostanában milyen ideges vagy", és hogy mi minden volt bennük emögött a megállapítás mögött fel sem tudom mérni.  A megfontolandó az, hogy én tudom, hogy ezeknek az ideges, feszült szakaszoknak belátható időn belül vége lesz. Ők viszont nem tudják, sem azt, hogy miért kezdődött, sem azt, hogy meddig tart.  Számukra ezért is félelmetesebb és nehezen kezelhető. Azt sem akarom, hogy eltagadjam a gondjaimat, hiszen ez is egy olyan kényszerhelyzet lenne, aminek az őszintétlenségét hamar átéreznék. Kell valami áthidaló megoldás, amellyel kezelhetővé lehet tenni az én - szülő - feszültségeit. És ami mégfontosabb sokkal érzékenyebben kell felismerni a gyerekek feszültségeit. Ha egy gyerek sír, nyűgös, gyakran legyintenek, hogy ez már csak ilyen, ilyen a sírós gyerek. Meg vagyok győződve, hogy a diszkomfort érzet nem a gyerekek mindennapjainak a sajátja, hogy kulcsa kell legyen minden rosszkedvnek. És hogy sokkal kevesebb kedélybeteg felnőtt lenne, ha a gyerekek rosszkedvét a megfelelő pillanatban, a megfelelő módon komolyan vennék.

Tegnap Imre nap volt, úgyhogy Mikivel tegnap előtt egész délután sütöttünk: egy kuglófot és két csokitortát. A kuglóf, mint alant beszámoltunk róla, nagyon hamar kimúlt, egy vacsorát és egy reggelit ért meg, ebatta martalék lett belőle. A két csokitortát szépen felszeltük és beegyensúlyoztunk vele a suliba, minek következtében a harmadikosok megállapították, hogy az összes névnap közül mégiscsak az Imre a legjobb. Legalábbis a legfinomabb. 

Imre névnapján bejelentette, hogy egy napra ő a király, és az egész világ a lábai előtt fog heverni, ebből szükségszerűen kifolyólag. Oké - mondta Miki -  de csak egy napra! És békében elgurult az iskolába a király, meg a vazallusa. 

Vannak, akik plüssmedvékre esküsznek, ismerek olyanokat, akik leválaszthatatlanok a pamutnyulakról, elvetemült katica-rajongókkal is tartjuk a kapcsolatot. De nálunk az igazán kedves ismerősök az őslények és a fosszíliák. Ezt a képet itt fent Lolka bácsitól kaptuk (aki egy őslénykutató és ex blogger), én dőre bölcsész azt hittem, hogy egy trilobita, de nem egy Foraminifera (likacsoshéjjú) váza. És csak azért nem áll fent a veszélye, hogy valamelyik ebatta ilyennel fog este összebújni plüssmedve helyett, mert mérete szerint 100 mikron, úgy sejtem, ez nem elég az együtt szunyáláshoz.

update!! Most szól Lolka bácsi, hogy ez itt nem száz mikron, hanem hatszáz, és hogy az már kicsivel nagyobb mint fél miliméter. Azt tenném hozzá, hogy jusztse lesz együtt szunya!

A dinók a meteoritok miatt, a sárkányok az ember miatt és a kuflóf miattunk halt ki - mondta I jóllakottan a reggelizőasztal fölött.

(És gondosan vigyázott arra, nehogy azt mondja: kuglóf)

Nyuszimama - mondta I figyelmeztetés képpen, feddőn - Anya a felelős  a kompótok eltűnéséért. Már nem erkölcsileg, hanem gyomrilag - tette hozzá.