Most hogy a jány mán egy hónapot is elrúgta, itt az ideje, hogy vissza térjek ide. A ritmust az élet, nem az ihlet diktálja.
Azon a délután, amelyen Ágnes született megint nagyüzem volt (úgy látszik frontszülő vagyok), nagyon kérték a szülészeten a bocsánatot, hogy a gyermekágyas szinten egy kevésbé előnyös szobába kerülök, és ígérték, hogy másnap átvisznek egy "rendes" szobába. Nem értettem, mi ez a kedvesség, és milyen lehet a "kevésbé előnyös" szoba. Azzal a roma lánnyal kerültem egy szobába, aki előttem szült 2 órával, és egy gyergyóremetei nővel aki koraszült még augusztus végén, 30 hétre a gyerekeink egyidősek voltak, csak az ő fia sokkal jobban született. Hamar összebarátkoztunk a szobatársakkal. A remetei nővel összekötött a sorsközösség, a roma lánnyal a kíváncsiság: csupa élet húsz éves menyecske volt, második fiát szülte meg. Hamar mi lettünk a gyeremekágyas osztály kedvencei. A remetei nő, Ildikó azzal az elszántsággal szoptatott, küzdött a fiáért, ahogy a koraszülő nők hamar megtanulnak. A roma lány (konkrétan asszony), pedig azzal a természetességgel, amit otthon jól megtanult. Tudtam, hogy a nyárád menti cigányoknál az első lányt mindig Mîndranak (Büszének) keresztelik: ez a lány tökéletesen összhangba volt a nevével. Magas, kemény húsú, ringó csípőjű, mindig mosolygó Büszke volt: napokon át figyeltem, milyen szeretettel, milyen ösztönnel, ragaszkodással ringatta etette a kisfiát. Furcsa volt megélni, hogy nem értem, mit beszélt. Rokonai sokszor hívták telefonon, állandóan duruzsolt gábor-cigány nyelvén a mobilján, és mi két erdélyi magyar szobatársként megtudhattuk, milyen érzés, mikor nem érted a kisebbségi nyelved. A nyelvi kiszolgáltatottság-érzés azért is volt erős, mert a gyergyóremetei szobatárs nem tudott egyetlen egy szót se semmilyen más nyelven, csak magyarul (mert egy rendes székely asszony:) ): románul se, úgyhogy neki én fordítottam, ha jöttek a román nővérek. A cigányok persze tudtak magyarul, románul, gond nélkül váltottak egyik nyelvről a másikra. "Szokeresz? Szokeresz?" (Hogy vagy? Hogy vagy?) - ezt hallgattam egész nap. Közben megtudtam, haton vannak testvérek: három lány, három fiú. 17 évesen ment férjhez (rendszerint szoft anarchisták a cigányok, papíron nem házasodnak, nem kötnek alkut az állammal) 18 évesen szülte az első fiát, két évre rá a másodikat. Közben a férfjével ketten felépítettek egy saját házat valahol Vásárhely és Segesvár között egy faluban, s amíg a férje úton van, ahogy a Gábor cigányok általában, addig ő otthon hatvan tyúkot, bárányt, disznót etet, háztartást vezet, gyermeket nevel. Elgondolkodtam a dolgok állásán, az öcsémen, aki a 23-at elrúgta, s ha ilyen kötöttséget, felelősséget rárónának, megroppanna. Mîndra anyósa 37 éves, három évvel idősebb mint én... Már négy unokát szültek neki a Büszke menyek imitt amott. Mîndra körül pörgött az élet: folyton bejártak a mi kórtermünkbe a cigányasszonyok a többi szobából: csiviteltek egész nap. Mindenkinek volt otthon legalább 3-4 gyermeke, róluk meséltek egész nap, már amennyire értettem a magyar és román szavakkal kevert nyelvüket. Ha elhagyták a kórtermet, azonnal felöltöztek: hálóingbe nem mutatkoztak mások előtt, kiváltképp nem a gábor-cigány rokonság előtt: alaposan megfigyelhettem hogyan fonják többszörösn rakott kontyba a hajukat, hogyan tekerik magukra a sűrű ráncokba rakott szoknyájukat, kötényüket.
Míg a magyar és a román nőket az ápoló nők hol több, hol kevesebb türelemmel tanították szoptatni, addig ők már mindent tudtak. A legnagyobb természetességgel szoptattak, fejtek, egy panasz szó sem hangzott el, hogy berepedt volna a mellük, hogy fájna a gátsebük. Pedig fájni fájhatott: abból amit elmondtak, bizony nekik nem járt olyan körültekintő gátvédelem, mint nekünk "fehéreknek". Sokukat másodszor is megkaparták, mert szülés után "véletlenül bentmaradt" néhány szövetdarab. De iszonyú fegyelmezettséggel, és természetességgel viszonyultak a saját testükhöz. Senkit sem kellett rábeszélni a szoptatásra, senkire se kellett szigorúan rászólni, hogy fejjen lelkiismeretesen.
Mindezt azért írom le ilyen hosszan, mert élmény volt, hogy egy igazi, ösztönös, zsigeri női közösségbe kerültünk. Szorongások, testkép-zavarok nélkül: mellre tettem én is Ágnes, és néha jól belemosolyogtam az arcába: mert "mi nők" ezt így szoktuk, és "mi nők egymást közt" így vagyunk.
Tudom, tudom, sokaknak rossz élmény a szoptatás, a szülés. De elgondolkodtam azon, vajon ha mi, "fehér nők" is úgy növünk fel: hogy kisgyerek korunk óta látjuk, hogyan kell szoptatni, a saját mellünket kezelni, szülési, gyermekágyi fájdalmat mozgással, ringással, ringatással enyhíteni, akkor is ennyi lenne a rossz érzés? A kudarc?
Persze a cigányok között is vannak gondok, ott is felütheti a fejét a rosszkedv, vagy mondjuk a babyblue, de erre is megfelelő válaszok születnek. Egyik délután elkezdett őrjöngeni egy nő, mert nem engedték haza. Otthon négy kicsi gyereke várta, sírt, kiabált, teljesen magába zuhant, a gyerekével sem foglalkozott. Már mindenki meg volt ijedve, mi lesz ennek a vége. És akkor ölbe vette a magára hagyott, kétségbe esetten síró gyermeket egy marosszentgyörgyi gábor-menyecske. Csendben, alig szólt hozzá, nem gügyögött, nem vajákoskodott, csak rátette a kezét, finoman ringatta: anyja helyett anyja volt néhány órára. És ahogy csendbe maradt a gyerek, lassan megnyugodott az anyja is, néhány egyszerű emberi gesztus vetett véget az elmebajnak.
Nem sokkal azután, hogy ebbe a "cigány" kórterembe kerültem, megjelent egy nővér, és megkérdezte, hogy bírom a környezetet, át akart vinni egy "fehér" kórterembe. Először felháborított a magatartása, rá akartam szólni, ki kérni magamnak az ő fensőbbrendűségi érzését, azt a cinkos szolidaritást, ahogy engem másik fehért kezelt, de aztán rájöttem: nem értené, mi bánt. Mosolyogtam, mondtam, hogy jól érzem itt magam, és valóban jól éreztük magunkat Ágnessel. Éjjel csend volt, nyugodt, jóllakott gyerekek voltak a szobatársaink, ha fel is ébredt valaki szopni-szoptatni, csendben, gördülékenyen megoldódtak a dolgok. A szomszéd korteremben volt egy csecsemő, aki megállás nélkül üvöltött: oda akartak helyezni...
A kórteremben eltöltött négy nap, leszámítva azt a tényt, hogy végig a disszertációt bogarásztam (már kivéve, ha a cigány asszonyok duruzsolását hallgattam) nagyszerű volt, hosszasan búcsúzkodtunk egymástól a végén. Sajnálkozva állapítottam meg, hogy a kórházakban csak kincstári pap és tanár van, kincstári antropológust nem helyeznek szolgálatba, pedig igazán gazdag terepe lehetne ez a megfigyeléseknek.
Egy bölcsességet hoztam el hosszabb távra Mîndrától. Egyik este még javában vertem a laptopot, amikor benézett a szobába a nővér, és aggodalmasan megjegyezte: "jaj meg ne lássa a főorvosasszony, hogy mit csinál", és valami olyasmit motyogott, hogy használom a villanyt, vagy mi a bánat. Hirtelen nem is értettem, mi a probléma, de Mîndra, akit hozzáedzettek, hogy kitalálja mások kínyját-baját-parancsszavait megmagyarázta. Akkor lenne igazi a kórház - mondta - ha mi betegek, ellátottak, nem is lennénk benne. "Mennyivel könnyebb dolga lenne az orvosoknak és az ápolónőknek"
Hozzászólások